Galamus.hu - Galamus.hu

Morális pánik – Ahogy én látom

Nyomtatás

Részletek: Vendégek; 2012. július 18. szerda, 02:29; Gerő András

2012. június 30-án jelent meg a galamus.hu portálon Akadémikus antiszemitizmus című írásom. A megjelenés óta sokfajta reakcióval szembesültem: e-maileket, telefonhívásokat kaptam, a rubicon.hu elhatárolódó nyilatkozat aláírására kérte fel látogatóit, s kevesen azt a fáradságot is vették, hogy szakmai elemzéssel viszonyuljanak az írásomhoz. A viszonylag nagyszámú, erkölcsi mezben megjelenő felháborodás azt a határozott benyomást kelti, hogy írásom morális pánikot okozott.

A morális pánik előbb-utóbb elmúlik, s remélem – ennek vannak jelei –, átadja a helyet az érdemi gondolkodásnak, a higgadt vagy kevésbé higgadt érvelésnek. Nem azért írtam, amit írtam, hogy pánikot okozzak, noha tudom, hogy ez – ilyen esetekben – nem elkerülhető. Dramaturgiailag szükséges. Az persze kérdéses, hogy lesz-e belőle intellektuális megtisztulás, katarzis – pedig nekem ez a célom.

Mostani írásommal érzékeltetni akarom azt az értelmező reakciót, amellyel a folyamat pánikszakaszához viszonyulok. Az internetes kommunikáció felgyorsult világában erre két és fél hét tapasztalata elégségesnek tűnt.

A lehiggadás szakaszában újra megszólalok – ha erre szükség lesz. A pánikszakasszal azonban – ezen túl – nem kívánok foglalkozni.

Mivel sokakat meglepetésként ért az, hogy a XX. század avatott kutatóját antiszemita értelmezésekkel hozom összefüggésbe, ezért írásom elején ez irányú mondandómat további példákkal szaporítom, és csak ezután térek rá a írás megjelenése óta tapasztalt jelenségekhez való viszonyomra.

Az antiszemita értelmezés kiegészítő példái

2009 júniusában a Habsburg Történeti Intézet és XX. Század Intézet közös konferenciát rendezett, amelynek témája a honi rendszerváltások és számonkérések viszonya volt. Romsics itt szakszerű előadást tartott. Az ő témája 1918-19, illetve az eseményeket követő számonkérés volt. Többek között a következőket mondta:

„A különítményesek tevékenysége és a büntetőjogi perek mellett ekkor is létezett az internálás intézménye. Ezt először 1919. augusztus 20-tól alkalmazták azokkal szemben, akik, ’…konkrét bűncselekmény elkövetésével nem gyanúsíthatók, vagy az perrendszerűen rájuk nem bizonyítható’. Később, 1919 decemberében a fenti rendelet kiegészült a következő szemponttal: internálni lehet bírósági ítélet nélkül, azaz egyszerű rendőrségi eljárás keretében a gazdasági okokból káros egyéneket is. Nem nehéz megfejteni, hogy kik is voltak ezek a gazdasági okokból káros egyének. Nyilvánvalóan a feketézők, lánckereskedők, akik között természetesen nagy számban akadtak zsidók.”

A kijelentéssel, illetve az okfejtéssel semmilyen probléma nem lenne, ha nem szerepelne ott a „természetesen” szócska. Személy szerint nem rendelkezem tudással az ekkori feketézők és lánckereskedők számáról, szociális, illetve vallási összetételéről, de nagyon is életszerű, hogy voltak köztük zsidók is, s még az is lehet, hogy sokan. De nem természetesen. Egy ilyen stilisztikai fordulat pontosan azt az antiszemita interpretációs keretet jelenti, ami miatt az egész mondat egyértelmű antiszemita értelmezést kaphat és kap is.

Már az „Akadémikus antiszemitizmus” című írásomban is felidéztem Romsics historiográfiai könyvét. (Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.) A könyvről több recenzió született, én most Csunderlik Péter írását idézném. Címe: A hetedik te magad légy. (Az írás a Kommentár című lap 2011/6. számában jelent meg.)

A recenzens dicsérően szól a könyvről, méltatja az erényeit, de rámutat néhány problémára is:

„Mindenképpen föl kell hívnom a figyelmet Romsics egy problémás eljárására, miszerint zárójelben megadja az idegen, születési nevet [például Marczali (Morgenstern) Henrik], ezzel pedig akaratlanul is egy névvizsgáló vagy antiszemita hagyományt idéz fel, amitől egyszer sem határolódik el. Hogy mire gondolok, azonnal szembetűnő lehet bárkinek, amint fellép Kun (Kohn) Béla vagy Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Persze nem maga a születési név megadása a bajos, hanem a zárójel. A hasonló zárójeles megjelölések ugyanis mintegy metaforaként működnek, miszerint a magyarban ott van az alien, ami csak kitörésre vár, ahogy a szélsőjobboldali elbeszéléstoposz szerint a tanácsköztársaság az asszimilálatlan zsidó elemek műve volt. Romsics maga is érezhette, milyen diskurzusba manőverezi magát, ha ezt a koncepciót következetesen végigviszi, ezért az igazán kényeseknél a főszövegben nem, csak a névmutatóban adja meg a judeobolsevizmus metonímiáiként működő Kohnt és a Rosenfeldet. Hovatovább, ahogy Romsics a jelen felé közelít, az immáron többé-kevésbé kortárs történészek esetében a zárójeles megoldást felváltja a politikailag korrekt ’eredetileg X’, ’Y néven született’.”

A recenzens azt a kifejezést használja – megítélésem szerint korrekten –, hogy a szerző „antiszemita hagyományt idéz fel”. Nem állítja, hogy antiszemita az értelmezési kerete (ezt már, a sokadik példa után, én mondom), de azt állítja, hogy valamilyen szinten a könyv írója tudatában volt annak, hogy antiszemita hagyományt idéz fel a könyvben, s az időben előrehaladva változtatott a névközlési módszeren.

Eddig nem foglalkoztam azzal, hogy az antiszemita interpretációs sémák alkalmazása vajon tudatos-e. Kétségtelenül nem mindegy, hogy teszi, de nem tudja, vagy tudja, és teszi. De én nem a személyt, illetve személyiséget akarom megfejteni – nekem csak az intellektuális eredmény számít: akár tudja, akár nem tudja, teszi.

Romsics 2012 tavaszán könyvet publikált. Címe: Magyar sorsfordulók 1920–1989. (Osiris Kiadó, Bp.) Az előszó szerint a szerző részben már megjelent, részben a kötet számára írott anyagokból állította össze a kéziratát. Tehát ahol hiányt érzett, azt – a címnek megfelelő, általa elgondolt teljesség érdekében – új írásokkal pótolta. A XX. századi magyar sorsfordulókat évekhez rendeli hozzá. A sor 1920-szal, Trianonnal kezdődik, és 1989-cel, a diktatúra végével végződik. A szerző által fontosnak gondolt sorsfordulók – többek között – tartalmazzák a rövid életű területi revíziókat. Így például 1941-hez két sorsforduló, két fejezet is társul: a bácskai bevonulás és a belépés a háborúba.

A sorból kimarad 1944 és 1945.

Ezekben az években – szerinte – nem történtek sorsfordító dolgok, nem volt sorsforduló.

A kötet alapján úgy tűnik, hogy Kárpátalja hat évig tartó visszabirtoklása inkább sorsfordító erejű, mint – mondjuk – az ország szovjet birtokba vétele, amely majd félévszázadra megszabta Magyarország helyét, mozgásterét.

Az 1944-es év kihagyását a Romsicsot védő Ungváry Krisztián is „szerencsétlennek” tartja, de azt mondja: „Ez azonban nem antiszemitizmus, hanem legrosszabb esetben is érzéketlenség.”

Lépjünk kettőt hátra, hogy kicsit messzebbről lássuk a jelenséget.

Romsics a XX. század magyar történelmének professzionális szakembere. Egy profi részben attól profi, hogy saját szakmai területén meg tudja különböztetni a fontosat a kevésbé fontostól. Ha Romsics 1944-et kihagyja, akkor az nem érzéketlenség, hanem antiprofesszionális eljárás. 1944-ben ugyanis semmi sorsfordító erejű esemény nem történt, azon kívül, hogy a németek megszállták az országot; hogy a magyar állam több százezer zsidónak tekintett magyar állampolgárt meggyilkolás céljából átadott egy idegen hatalomnak; hogy a nyilasoké lett az ország; hogy a háború, minden pusztításával, elérte Magyarországot. Ez, Romsics szerint, nem minősíthető magyar sorsfordító eseménysornak, magyar sorsfordulónak.

De miért nem?

S itt elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, aminek intellektuális következményeibe már nem is akarok belegondolni.

Ha ugyanis közel félmillió magyar zsidó halálba küldése, a magyar társadalomból való végleges és visszavonhatatlan kimetszése Romsics számára nem magyar sorsforduló, akkor ő 2012-ben nem tekinti a korabeli államhatalom által faji alapon zsidónak tekintett személyeket a politikai és kulturális értelemben felfogott magyar nemzet integráns részének. Az „ő” sorsfordulójuk nem a „mi” sorsfordulónk.

Maradjuk inkább abban: 1944 kihagyása szakmai amatőrizmusra vall, aminek lehetséges egy erőteljes antiszemita olvasata is.

Mindenképpen több értelmű szimbolikus üzenet.

A hiány több nyelven beszél.

Romsics értelmezési kereteinek antiszemitizmusáról

Én úgy látom, hogy Romsics gondolkodásának fordulata, amely nyitást hozott az antiszemita értelmezések irányába, 2009-től indult, és 2011/12 körül realizálódott. Ahogy ezen értelmezési keret használata régebben nem volt rá jellemző, s ahogy most viszont fellelhető, úgy el is tud múlni. A személy nem változik, de a nézeteit tudja változtatni. Ezért is érdemes – mint írtam – küzdeni, s ezért nem fogadtam el azt a véleményt, hogy már 2003-ban is egy antiszemita értelmezési keret hagyományaival dolgozott volna.

Felsorolt példáim alapján azt tudom mondani, hogy Romsics egyaránt él az antiszemita hagyomány alkalmazásával – igaz, nem mindig következetesen – és az antiszemita értelmezési keretekkel. Ebből adódik az antiszemita olvasat. Jelen esetben az antiszemita intellektuális hagyományban, illetve értelmezésben megfogalmazott mondandót hívom antiszemitának vagy antiszemitizmusnak.

Az antiszemita szó első, köznapi olvasatban azt jelenti: valaki vagy nyílt szóban, vagy tettben zsidóellenes.

Én – nem vitatva a kifejezés ebbéli tartalmát – itt nem ebben az értelemben használom. Nemcsak azért, mert az általam kritizált személy ismereteim szerint sem nyílt szóban, sem tettben nem nyilvánult meg zsidóellenesen. Sokkal inkább azért, mert az olvasatcentrikus megközelítésből válik – visszafelé – felfejthetővé az antiszemita hagyomány és értelmezési keret.

Romsics tehát nem köznapi értelemben és nem személyiségképletében, hanem gondolati konstrukcióiban él az antiszemitizmussal. Mondatai hordoznak antiszemita tartalmat és olvasatot.

Ebből következően hangsúlyozottan nem a személyt, hanem mondandójának azon részeit minősítem antiszemitának, amelyek mögött vagy antiszemita értelmezési konstrukció áll, vagy a szövegrész önmagában antiszemita olvasatú. Ha nem így gondolnám, akkor június végi írásom címének ezt adtam volna: Antiszemita akadémikus.

De én más címmel közöltem, amit el akartam mondani: Akadémikus antiszemitizmus.

Úgy látom, hogy Romsics az antiszemita intellektuális hagyomány és értelmezések irányában végrehajtott fordulata nyomán – vélhetőleg akaratlanul – részévé vált az antiszemita intellektuális világ rehabilitálási folyamatának.

A problémával neki magának kell megküzdeni. Én a kritikámmal – remélem – segítek neki. Más segítségre ugyanis – úgy tűnik – nemigen számíthat. Tanítványai – akikre, saját bevallása szerint, a leginkább támaszkodik – az írásom elleni tiltakozásul egyebek között azt írják (A történész felelősségéről): „Romsics Ignác, akit legtöbbünk két évtizede, vagy még annál is régebben ismer, és megtapasztaltuk az óráin, vagy az általa vezetett műhelyvitákon, hogy mindig a demokratikus értékek és a demokratikus világ védelmében állt ki, akkor is méltatlan lenne erre a megbélyegzésre, ha valóban állított volna hasonlót, amivel Gerő András vádolja.”

A szubkultúra lojalitása tiszteletreméltó, de az intellektuális szervilizmus nem. Nem segít sem a gondolkodásban, sem az önreflexióban. Szellemi értelemben használhatatlan.

A bírálatokról

Az indulati vagy a részben politikai, részben emberi minőségeket firtató reakciókkal nem foglalkozom. Írásomra válaszul csak két olyan bíráló megnyilatkozás született, amely szakmai relevanciával rendelkezik.

Gyáni Gábor rövid vitairatára (Az antiszemitázó Gerő András) én is röviden reagálok. Gyáni kijelenti: nem azt írta 2003-ban, amit írt. Nem azt írta, amit én az írásomban egyfajta előtörténetként reprodukálok, s amiről kijelentem, hogy akkor nemigen tudtam elfogadni. Állítása azért is meglepő, mert 2003-ban Romsics is ugyanazt olvasta ki a műből, mint én. Romsics válaszában megírta: „…a magyar történelem más korszakaihoz hasonlóan a ’proletárdiktatúrát’ sem egyetlen vallási, vagy etnikai csoport ’műveként’ fogom fel.” Állítása mellett érvel is. Közli Gyánival: „De ha már a ’diskurzushagyományhoz’ nyúlsz, akkor miért idézed kizárólag a többé vagy kevésbé antiszemita szerzőket…?” (Romsics Ignác: Múltból a mának. Osiris Kiadó, Bp., 2004. 405–408. pp.) Meg is kéri Gyánit, hogy a tévedéséről gondolkodjon el.

Hogy Gyáni ma miért gondolja, hogy nem azt írta, amit írt, nem tudhatom. Csak vélelmezett magyarázataim vannak. Írásának inkább dramaturgiai, mintsem érdemi funkciója van: az én mondandómat akarja hitelteleníteni. Ennek ára az önhiteltelenítés lesz.

Gyániénál most több figyelmet érdemel Ungváry Krisztián írása (Az antiszemita [értelmezési keret]), aki ugyan közli, hogy elfogult Romsiccsal szemben, de szakmai értelemben szövegszerűen viszonyul az én írásomhoz. Mestere inkriminált kijelentéseit Ungváry inkább az érzéketlenségnek, a kellő empátia hiányának tudja be, s ez alapvető különbség az ő értelmezése és az enyém között. Szerintem Romsics „érzéketlensége” mindig ugyanabba az irányba mutat, s ettől válik konceptuálisan értelmezhetővé.

Ám Ungváry példái sem jók. Azt mondja, hogy a kommunista történészek lezsidózása nyilván hitvány antiszemita eljárás, ámde Romsics nem ezt tette, csupán utalt arra, hogy az antiszemita narratíva továbbélését a kommunista párt személyzeti politikája egyáltalán nem csökkentette.

Romsics azonban egyetlenegy saját értelmező kifejezést sem fűzött ehhez – nekem pontosan az a bajom, hogy csak közölt egy zsidózó állítást anélkül, hogy egyetlen értelmező szót is fűzött volna hozzá. Romsics nem helyezi semmilyen narratívába a közlést. Ettől lesz antiszemita az olvasat.

Külön vitám lehetne Ungváryval arról, hogy a „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó történészek” kifejezést – szerintem – miként legitim és miként érdemes használni, anélkül, hogy az olvasat antiszemitává válna. E mögött egy olyan kérdés húzódik meg, amellyel Romsics egyáltalán nem néz szembe, nevezetesen az, hogy a származásnak van-e magyarázó ereje.

Mindenfajta elméleti implikáció nélkül – vázlatosan – azt állítom, hogy történeti értelemben egyes esetekben magyarázó erejű a származás, más esetekben nem.

A 45 utáni történetben, ha nem akarunk antiszemita olvasatokat, másként kell közelíteni a sztálinisták táborában megjelenő zsidó származású személyekhez. Ha tudjuk – és tudjuk –, hogy nem minden zsidó származású emberből lett sztálinista, akkor a zsidó származás itt nem perdöntő. A perdöntő az üldözöttség. Ha kollektíven, faji alapon a zsidókat üldözi egy rendszer, akkor az üldözöttségből következnek az eltérő reakciók, és nem a zsidó származásból. Ha a zsidóságáért üldöznek valakit, akkor a reakció pontosan olyan sokszínű lesz, mint amilyen sokszínű a zsidóság kulturális, szociális, identitásbeli spektruma. Ebből az következik, hogy 45 után a maradék zsidóság egy része itthagyja az országot, egy része minden politikától eltávolodik, egy része beáll kommunistának, egy része vallási identitásban gondolja el a létét – és lehetne sorolni a reakciókat. Tehát, visszatérve az alaptézishez, nem a sértettség, hanem az üldözöttség dominál; az üldözöttség a faji alapon definiált zsidóságot érinti; ezek a zsidók többféleképpen reagálnak; egy részük azonosul a sztálinizmussal, hiszen menekülni akar az üldözöttségtől, menekülni akar a zsidóságától, és abban a pillanatban, hogy kommunista lesz, önképében már nem zsidó.

A „sérelmeket szenvedett” kifejezés irreleváns. Ezeket az embereket üldözték, és nem egyszerűen sérelmeket szenvedtek el. Sérelmekből általában nem lesz identitásváltás – üldözöttségből viszont annál inkább lehet, és lett is.

Végül szeretnék kitérni arra a magyarázatra, amelyet Ungváry arról adott, hogy miért is osztályozza Romsics a Horthy-rendszert hármas fölére. Az osztályzat 1939-től visszamenőleg érvényes.

Megjegyezném, hogy Romsics a Horthy-korszakot nem először osztályozta le. 2009-ben is szó volt már erről, de akkor még négyes alát adott a rendszernek. Három év alatt a jegy gyenge jóról erős közepesre változott. Hogy az azóta eltelt időben mi idézte elő az enyhe változást, azt nem tudjuk.

Ungváry közli, hogy én a Horthy-rendszert – „csúsztatással” – egyfajta eleve elrendelésnek fogom fel, ahol is az 1920-as numerus clausus törvénybe szükségszerűen bele volt kódolva az 1944-es deportálás, olyannyira, hogy az egyikből egyenes út vezetett a másikba.

Mint azt a vitát kiváltó írásomban jeleztem: nem tartom szerencsésnek korszakok osztályozását. De ha ő ezt elfogadja Romsicstól, és úgy véli, hogy 1939-ből visszanézve a rendszer megérdemli a közepes fölét, akkor komoly ellenvetéseim vannak.

1939 végéig már két „faji” alapú zsidótörvény volt érvényben Magyarországon, amihez 29 zsidóellenes kormányrendelet csatlakozott. Ha egyetértünk abban is, hogy 1920-tól a rendszer egyik politikai esszenciája volt az antiszemitizmus (amelynek politikai erejében kétségtelenül volt hullámzás), akkor nem tagadhatjuk, hogy ennek eredményeképpen a magyar társadalom egyre nyitottabbá vált a zsidók kirekesztésére. Azt sem tagadhatjuk, hogy az ország vezetői 1938 és 1939 folyamán sokat tettek azért, hogy a kirekesztés fennmaradjon, sőt erősödjön. Senki sem állítja, hogy Auschwitzért a Horthy-rendszert terheli a felelősség. De azért nagyon is felelősség terheli, hogy egyirányú folyamatban jutott el ahhoz, hogy a zsidóságot kizárja a magyar társadalomból, jogfosztottá tegye, emberi minőségét is kétségbe vonja. A Horthy-rendszer soha nem jutott el Auschwitzig, de addig igen, hogy lelkifurdalás nélkül vonatra tegye a zsidókat. A magyar zsidók szempontjából a Horthy-rendszer egyirányúsága a vasúti peronokon ért véget.

Ungváry engem vádol csúsztatással, valójában azonban ő keveredik csúsztatásba, amikor azt kérdezi: „Ha annyira egyenes az út, akkor miért fékezte 1939-től Horthy a zsidóellenes törvénykezést?”

Lehet, hogy fékezte, de megfékezésről biztosan nem beszélhetünk. 1939-től is évente több-kevesebb jogszabály született a zsidók ellen, hiszen például 1940-ben (XXXI. tc.) a meghosszabbított törvényhatósági bizottsági tagságukból zárták ki őket; 1941-ben két törvényt hoztak ellenük; 1942-ben hármat; s 1943-tól 1944-ig bezárólag a végrehajtó hatalom már rendeleti úton lehetetlenítette el őket.

Az út egyirányú.

Itt egy általánosabb történelemszemléleti probléma is felmerül: értelmes-e egy lezárt folyamatot egy részállomásán visszafelé minősíteni. Ez szerintem kétséges, de megvitatásra érdemes. Azaz valóban nem létezik „eleve elrendelés”. Ami viszont létezik, az valamiféle folyamat, amelynek részelemei kumulatívak és azonos irányba mutatnak. A folyamat tetszőleges pontjánál megállni és visszamenőleges értékelést adni csak akkor érdemes, ha magában a folyamatban valami törés vagy elágazási pont van. Jelen esetben nem volt ilyen.

Ungváryt és közvetve Romsics módszertanát tartalmilag bírálta Kovács M. Mária (Szakaszolás a történelemben). Az olvasó számára írásának az az üzenete, hogy igen nagy az esélye a tartalmi vitának. (Csak megjegyezni kívánom, hogy akadt még új szempontot felvető értékelés.)

Méltányolom, hogy Romsics Ignác több mint két hét után megszólalt. Igaz, röviden, és nem érdemben tette. Elismeri: szükség van a tudományos kutatás nyelvi „szituáltságának”(?) megvitatására. Ezen túl azt mondja: készen áll rá, hogy a Horthy-korszak jellegzetességeivel foglalkozó konferencián részt vegyen.

Ez annyit jelent, hogy a tartalmi kérdés elől kitért. Ugyanis itt nem egyszerűen egy korszakról, hanem értelmezési-fogalmi keretek használatáról és mibenlétéről van szó, különös tekintettel a XX. század magyar történelmének szenzitív kérdéseire.

A nyilatkozatról

Úgy gondolom, hogy intellektuális vitákat nem lehet nyilatkozatokkal elintézni. A nyilatkozat – más néven deklaráció – kinyilvánítást tartalmaz. Ez a célja, erre lehet használni.

Az intellektuális, érvelt álláspont kifejtésével szemben – ha nem értünk vele egyet – hasonló műfajban kell fellépni: azaz az ellenállítást érvelni kell, és persze ugyanígy érvekkel cáfolni a nekünk nemtetszőt.

Egy intellektuális vitahelyzetben a deklaráció alkalmazása a feladat teljesítésére nem alkalmas eszköz. Ez olyan, mintha kalapáccsal akarnánk varrni. A varráshoz varrótű kell, a kalapács a szögeléshez szükséges.

A nyilatkozat itt csak azt a funkciót töltötte be, s ezt közölte is, hogy a megszólalóval szemben az adott – félreértett vagy szándékosan félremagyarázott – kérdésben elhatárolódást fejezzen ki.

De az adott esetben az elhatárolódásnak – tehát a nyilatkozat tartalmának – sincs értelme. Egyszerűen azért, mert – mint egy hozzászóló megfogalmazta – nem vagyunk összekötve. Egy nem politikai aktorként fellépő individuum esetében még az intézményes álláspont kategóriája sem releváns, azaz az egyén önmagát képviseli, és nem mást. (Érdemben szól, többek között erről a problémáról is, Krémer Balázs és Gábor György írása.)

Azon túl, hogy az eszköz alkalmatlan a tartalom meg értelmetlen, a tiltakozás kereteivel is problémák vannak. A tiltakozást leközlő lap szerkesztőbizottságának tagja az a történész, akinek nézeteivel az én írásom foglalkozott. Korrektebb lett volna, ha a velem szemben fellépők tiltakozása ezen kereteken kívül születik meg.

Az aláírás-felhívást így kezdik: „Szerkesztőségünk úgy érzi…”, de a listából kitetszik, hogy a szerkesztőség nem minden tagja érez így. Most már az is bizonyos, hogy a nem elítélő véleményt elsüllyesztik, nem közlik, az is, hogy a nyilatkozat szövegét menet közben megváltoztatták (lásd Poór János hozzászólását), és most már a Rubicon honlapjára érkezett, egymással és a lappal vitatkozó olvasói hozzászólásokat is eltüntették.

A nyilatkozat egyetlen célja, hogy egy érvelt véleményt kifejtő személyt pellengérre állítson. Vita és a vélemények cseréje helyett üres deklarativitás, népfrontos akcionizmus.

Az aláírókról

Az aláírókat illetően – benyomásom szerint – több csoport jelenléte körvonalazódott.

A legmarkánsabb csoportot valószínűleg azok adják, akik a kritizált nézetek személyi hordozójával tanítványi viszonyban állnak. A nyilatkozat műfajával, tartalmával és funkciójával szembeni fenntartásaim ellenére eljárásukat kifejezetten helyeslem és dicséretesnek vélem. Azt látom, hogy számukra a lojalitás érték, és ezt én nagy tiszteletben tartom; már csak azért is, mert életemben nem egyszer megtapasztaltam a hiányát. A lojalitás azonban, mint említettem, nem halványíthatja el az értelmiségi léthez tartozó kritikai éleslátást s nem eredményezhet intellektuális szervilizmust, ami sajnos itt megtörtént. A mondottak vonatkoznak a barátok csoportjára is.

Egy másik kitapintható csoportot képeznek azok, akiket érdekviszonyaik inspirálnak. Ez létező mechanizmus, semmi meglepő nincs benne.

Nem nehéz megállapítani azok körét sem, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy személyem iránti ellenszenvüket ebben a formában is kifejezhessék.

De a legtöbben szerintem azok vannak, akik ilyenfajta lojalitási vagy ellenszenvben megfogalmazódó megfontolással nem rendelkeztek, érdekkapcsolatuk nincs; egyszerűen nem tetszett nekik az, hogy én egy ismert, formálisan és informálisan is jól pozícionált kollégám nézeteiről ilyenfajta véleményt fogalmazok meg. Nemtetszésük kinyilvánítását nagyban segítette a nyilatkozat mint műfaj, hiszen csak aláírni kellett valamit, amiben – félreértelmezetten – az szerepelt, hogy az adott személyt bántom, a bántás tárgya pedig az, hogy az illető antiszemita.

Ez a csoport tehát valamit félreértett (a félreértésben segítették őket), de azért el kell gondolkodnom azon, hogy intellektuális értelemben miért történhetett így.

A nem-aláírókról

Persze azokról is meg kell emlékeznem – messze ők vannak a legtöbben –, akik különböző okokból nem írták alá ezt a nyilatkozatot, pedig erős szervezőmunka állott a háttérben.

Megnyugvással és a magyar szellemi élet iránti optimizmussal tölt el, hogy a magyar történetírás meghatározó intézményes kereteiben dolgozó történészeknek mindössze 4-5 százaléka fogadókész az aláírásra. Kilencvenöt százalékuk úgy ítélte meg, hogy a deklaráció nem váltja ki az érvekkel lefolytatott vitát.

Mindegy, mi volt a motivációjuk – némelyikükről tudom is –, köszönöm nekik, mert ahogy az aláírók esetében is van okom a megértésre, úgy a nem-aláírókat illetően még több indokom van rá.

Külön köszönettel tartozom azoknak, akik – a pánikreakció körülményei közepette is – írásom problematikájhoz megértően viszonyultak, s ezt hosszabb-rövidebb nyilvános szövegekkel is kifejezték. (Így például Fazekas Csaba, illetve Szvák Gyula és Krausz Tamás.) Többféle diszciplínához tartoznak: a történésztől a filozófusig, a szociológustól az esztétáig terjed a sor.

Mibe nyúltam bele?

A fentiekből következően sok minden nyilvánvaló. Szövegem sérthetett lojalitást, érdekeket, utat nyithatott az ellenem irányuló ellenszenvnek, módot adhatott embereknek önmaguk pozicionálására. Ezek mind fontosak, de intellektuálisan lényegtelenek.

Mint említettem, sokan félreértettek, és ez nem lehetett véletlen. Ha sokan teszik ugyanazt, akkor annak meg kell fejteni az értelmét. Nem definitív válaszaim vannak erre, csak közelítéseim.

Az első közelítésem önkritikus: nem tudtam egyértelműen megfogalmazni azt, hogy egy ember nézetrendszere nem egyenlő az emberrel. Szövegemet újraolvasva nekem ez egyértelmű, de legközelebb ezt valószínűleg kétséget kizáróan ki is fogom mondani. A pontosításra már most is kísérletet tettem, és minden olyan javaslatot örömmel veszek, amely segít ebben.

A másik közelítés viszont messzebbre mutat.

Mielőtt erre rátérnék, egy dolgot fontosnak tartok leszögezni. Magyarországon, a politikai szabadság elmúlt huszonkét esztendejében, a nyilvános térben is megjelent az antiszemitizmus, ami egyébként a világ sok részén a politikai szabadság velejárója. Magyar vonatkozásban a megnyilvánuló antiszemitizmus sajátossága az lett, hogy önmeghatározásában nem gondolta magát antiszemitának, ami lényeges különbség az 1867 és 1945 közti politikai és szellemi világhoz képest. Aki akkoriban antiszemita volt, az annak is vallotta magát. 1990-től az antiszemiták is azt mondták: mi nem vagyunk antiszemiták.

A magyarországi antiszemita hagyomány rehabilitálásának folyamata napjainkra eljutott odáig, hogy az antiszemita beszédstátus sokak szemében vállalható identitássá vált. (Ahogy egy érvelésemet elfogadó tanárember írta nekem: És mi a baj azzal, hogy Romsics antiszemita?) Az emberek egy részének szemében ma már az antiszemitizmus nem sértő, hanem vállalható, legitim önazonosság.

Ez új, de egyelőre nem fősodor-jellegű jelenség.

Visszatérve a másik megközelítéshez. Úgy vélem, hogy azok, akik akár aláírással, akár szöveggel reagáltak, olyan emberek, akik nem gondolják magukat a szó köznapi értelmében antiszemitának, és nem is azok. Ezért háborodnak fel, ha valakit, szerintük, méltatlanul ily módon minősítenek.

De a nem antiszemita alapállásnak is vannak különféle fokozatai. Az antiszemitizmus-ellenesség sokszor kimerül abban, hogy nem teszünk nyílt zsidóellenes kijelentéseket. Nem mondjuk azt, hogy „mocskos, tetves zsidó”; nem mondjuk azt, hogy „a Dunába lövünk benneteket”; nem mondjuk azt, hogy „minden befolyás a zsidóké”; nem mondjuk azt, hogy „a zsidók uralkodnak rajtunk” – és folytathatnám a sort.

Azonban köztudott, hogy az antiszemita hagyománynak vannak más vetületei is. Lehet olyan értelmezési konstrukciókban gondolkodni, amelynek eredménye lesz egy antiszemitára lefordított állítás, noha maga a konstrukció ezt nem mondja ki. Ha azt mondjuk, hogy a zsidók kártevők, akkor ez egy antiszemita kijelentés. Ha valamilyen negatívan értékelt eseménysorban csak a zsidókat jelöljük meg származási csoportként, akkor nem mondtuk ugyan ki az antiszemita állítást, de a végén mégiscsak csak erre a következtetésre juthatunk.

Ezért írtam azt, hogy az antiszemitizmus elutasítása az antiszemita értelmezési keretek elutasítását is jelenti. Másként fogalmazva: az antiszemitizmus fogalma magában foglalja az antiszemita értelmezési kereteket is.

Azt érzékelem, hogy Magyarországon az antiszemitizmussal szembeni alapállás sok esetben ehhez a felismeréshez paradigmatikusan nem jutott el. Megjegyzem, hogy ez elég lényeges különbség a ma Nyugat-Európában e téren uralkodó paradigmával szemben. Nagyon egyszerűen szólva: sok ember nem érzékel antiszemitaként olyasmit, ami valójában az. S e tekintetben mindegy, hogy levéltáros, működő vagy bukott politikus vagy éppen akadémikus-e az illető.

Ha ebben igazam van, akkor én itt és most a magukat őszintén nem antiszemitának valló emberek antiszemitizmussal kapcsolatos kulturális konzisztenciájába nyúltam bele, méghozzá viszonylag durván. Hogy jövök én ahhoz, hogy antiszemitának nevezzem azt, amit ők nem tartanak annak? S miután senki sem szereti, ha az önértékelését és az önképét megkérdőjelezik, ezért izomból elutasítóan reagál.

Felrúgtam a magyar szellemi és politikai élet egy jelentős részében népfrontos módon létező kulturális konszenzust, miszerint mindaz, ami nem durván antiszemita, menlevelet kap az antiszemitizmus alól. (A kulturális norma létét és a felrúgásával szembeni idegenkedést jól példázza, hogy az eltérő politikai beállítottságú Élet és Irodalom, illetve Magyar Fórum hasonló irritáltsággal reagált a vitára.)

Megítélésem szerint ennek fontos szerepe volt a morális pániknak is nevezhető jelenség kialakulásában.

Ahogy az egyik megközelítés arra ösztönöz, hogy általam feleslegesnek érzett dolgokat is elmondjak, úgy ez a második kifejezetten örömmel tölt el. Ha igazam van, akkor ez arról szól, hogy valami olyasmit találtam el, amit egyszer végre valakinek el kellett találnia.

Ilyenkor persze sokfajta kulturális reakció lehetséges, ami nem független az adott kultúra beidegződéseitől. Lehet személyesre venni a konfliktusokat; ez nagyon bevett reakció, viszont intellektuálisan nem vezet sehova. Lehet a személyesség mögé táborokat kiépíteni (erre tett most kísérletet a Rubicon), ami imaginárius hatalmi játéknak megteszi, de szellemi értelemben értéktelen.

Elképzelhető – bízom benne: reális – opció az is, ha elindul a magyar történetíráson belül (is) az a vita, amely az antiszemita értelmezési konstrukciókkal való szembenézést, a tőlük való megszabadulást eredményezi. Fogalmazhatnám úgy is: a növekvő érzékenység az antiszemitizmus szélesebb tartományát teszi érzékelhetővé, s ennyiben közelíti is a magyar szellemi életet az 1945 utáni demokratikus Európa szellemi horizontjához. Ennek szükségességére és az ez iránti fogékonyságra utal György Péter elvszerű írása (Nem ússzuk meg. Gerő Andrásról, Romsics Ignácról és a Horthy-korszakról. In: Magyar Narancs. 2012. július 12. 42–43. pp.)

Mégiscsak furcsa jelenség az, hogy miközben az ország szellemi életében részben elindult egy távolodás az 1945 utáni demokratikus Európában kialakult intellektuális paradigmáktól, azaz nem egy esetben egyre határozottabb jelei vannak az antiszemita szellemi hagyomány újraéledésének, addig az alapos szembenézés velük nemhogy hiányzik, de ha felmerül az igénye, akkor ez sokaknál kivágja a biztosítékot, pánikreakciókat eredményez.

Őszintén bízom benne, hogy az antiszemitizmust elutasító emberek gesztusaiban lesz tere az antiszemita értelmezések tagadásának is.

Éppen ezért ez nem Gerő András és Romsics Ignác története, „párbaja”; nem pusztán a történészszakma belső kérdése. Nem. Sokkal inkább arról van szó, hogy miben kell változtatni gondolkodásunkon, s hogyan mondjuk el, amit el akarunk mondani. Mert ez teszi a különbséget, mert szellemi értelemben ettől leszünk európai, perifériális vagy Európán kívüli magyarok.

Gerő András történész

Írásai a Galamusban
– A Kertész-születésnap
– Egy akadémiai döntéshez
– Politika a kultúra csapdájában
– 162 év
– Akadémikus antiszemitizmus
Lásd még: Civilizációs kiáltvány, illetve beszéde a Kockán az életed! elnevezésű demonstráción

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!