A csend és a mocsok
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. november 02. szerda, 04:46
Ha lesz az utókorban valaki, aki egyáltalán érdemesnek találja majd értelmezni a most zajló eseményeket, az a Dániel kontra Wittner-ügy kirobbanásának pillanatait vélhetően az időszak legmocskosabb pontjának fogja látni. Olyannak, amelynél mélyebbre már nehéz jutni.
Dániel Péter ügyvéd, a nemrég alakult Demokratikus Koalíció tagja, egyszersmind kifüggesztésügyi ellenálló (ő volt az, aki kaszinótojással kente be a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának egyik példányát) most a Facebookon kezdett akcióba, ezúttal egy személy, Wittner Mária ellen. Fellépése egyértelműen politikai indíttatású volt: ellenszenves számára Wittner közszereplése, és az, ahogyan a Fidesz az ő személyén keresztül tesz engedményt a szélsőjobbnak. Ennek pedig most a Wittner által beterjesztett törvényjavaslat a leglátványosabb jele. A javaslat célja, hogy az előző rendszer minden „kommunista” vagy annak tartott szereplőjének megcsonkítsák a nyugdíját, és az így nyert pénzt az ötvenhatosok jólétének biztosítására fordítsák.
Dániel jogász, akinek ennélfogva mindenkinél egyszerűbb lett volna szakmai alapon megtámadni a javaslatot, és bebizonyítani, hogy az már alapjaiban is okafogyott. Elővehette volna azt a törvényt, amely már 1989-ben (tehát az utolsó pártállami kormány idején) rendelkezett az 1956-tal összefüggő elítélések orvoslásáról (XXXVI/1989), vagy idézhette volna a 93/1990. (XI. 21.) kormányrendeletet, amely „az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek, valamint a korábbi nyugdíjcsökkentés megszüntetéséről, továbbá az egyes személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről” szól. Ugyanígy az 1951 és 1956 között politikai okból katonai munkaszolgálatot teljesítő személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetéről szóló kormányrendelet is bemásolhatta volna (174/1992.) Kommentárként hozzáfűzhette volna, hogy bár a törvények, illetve rendeletek által szabályozott (mert szabályozott) összegek mai reálértékein nyilván lehet vitatkozni, mindez semmilyen módon nem függ össze a most megsarcolásra kiszemelt csoport járandóságaival. Amelyeket egyébként szintén szabályoztak, így a kedvezményezetteket érintő törvények mellé mindjárt odatehette volna az azokra vonatkozó rendelkezéseket is.
Az előző rendszer különböző okokból kiemelt nyugdíjairól az 1991. évi XII., az „egyes nyugdíjak felülvizsgálatáról, illetőleg egyes nyugdíjkiegészítések megszüntetéséről” címet viselő törvény rendelkezett, azzal a célmegjelöléssel, hogy „nem részesülhet politikai indokú kedvezményben, illetve juttatásban az, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése érdekében fejtett ki tevékenységet”.
A körültekintően megfogalmazott és minden részletre kiterjedő szabálytömegből ki lehet emelni a harmadik paragrafust, amelyben a Wittner által megcélzottakról van szó:
„3. § (1) A mindenkor hatályos és kihirdetett társadalombiztosítási jogszabályoktól eltérően, egyedi, kivételes eljárás során megállapított nyugdíjak folyósítását 1991. június 30. napjával – ide nem értve a törvény mellékletében felsorolt kormányhatározatokkal, valamint az 1975. évi II. törvény 13. §-a alapján szociális méltányosságból megállapított nyugellátásokat – meg kell szüntetni.
(2) A volt Magyar Szocialista Munkáspárt szervei által megállapított nyugdíjak folyósítását 1991. június 30. napjával meg kell szüntetni.
(3) Az (1) és (2) bekezdésekkel érintett nyugellátások esetén 1991. július 1. napjától a jogosultak részére a nyugdíjba vonulásukkor hatályos jogszabályok szerint kiszámított és az azóta esedékes emelésekkel kiegészített nyugellátást kell folyósítani.”
Mindennek következtében akár azt is sikeresen kimutathatta volna, hogy ma olyan személy, aki kifejezetten a párthűsége okán kapna privilegizált nyugdíjat, nincsen. Olyan persze van – tehette volna hozzá –, aki azért élvez az átlagnál magasabb (három-négyszázezer forint körüli) járulékot, mert még hetvenöt éves korában is dolgozott. És itt mindjárt felvillanthatta volna azt a nézőpontot is, hogy hiszen ez annál rosszabb, mert az illető hosszabb ideig „ártott”. Csakhogy amellett, hogy az ilyenek száma elenyészően csekély – jöhetett volna az ellenérv –, ugyan hogy lehetne egyértelmű vonalat húzni egy lágy diktatúrában a pártállam feltétlen szolgálata és a haszonteremtés céljával végzett munka között? A Fidesz hazudik, amikor úgy állítja be, mintha a Kádár-rezsim végig totális diktatúra lett volna, és mintha neki, mint megváltónak, most kéne elvégeznie az utóvédharcokat.
Dániel tanult ember, így rengeteg lehetősége lett volna még arra, hogy tárgyszerű, adekvát érvekkel bombázza meg Wittnert és a mögötte teljes mellszélességgel felvonuló Fideszt. Gúnyolódhatott volna az átlátszóan primitív klisén, amely szerint a konszolidált Kádár-időszak működőképes és nemzetközileg több téren sikeres országában hasznos munkát kizárólag pártonkívüliek végezhettek, illetve hogy akiknek bármi közük is volt a párthoz, azok csak a nemzet ellen dolgozhattak. Elmondhatta volna, hogy ilyesmi kizárólag szélsőjobbos fejekben fordulhat meg, vagy még azokéban, akiknek ez jól jön valamihez. Leleplezhette volna, hogy hiszen a Fidesz számára az egész azért jön jól, mert az ügyben felmutatható Biszku Béla, ő pedig Biszku köpenyegéből szeretné kibújatni az összes mai riválisát, mert az antikommunizmusán kívül más legitimáló képességet nem tud felmutatni. És ez ügyben Dániel akár felszólíthatta volna Wittnert, hogy vegyen szemüveget, vagy hogy ne nézzen hülyének minket. Ehelyett Dániel saját magából csinált hülyét, amikor mindezt mellőzve a dolog minősítése helyett a személy minősítését választotta, részletezőn és vad élvezettel lekurvázta a törvény beterjesztőjét, és azt állította, hogy ő volt a „Mocsok” néven emlegetett prostituált. A magánéleti állítások mellé Dániel egy politikai jellegű vádat is odatett: szerinte a képviselőnő van azon a fotón, amely a Köztársaság (ma II. János Pál) téri lincselésekről készült, és amelyen egy asszony éppen leköpi a téren agyonvert, lábánál felakasztott katona holttestét. Dánielnek állítása szerint tanúi vannak arra, hogy a nő Wittner, aki e mellett még a cigarettáját is elnyomta a téren válogatás nélkül gyilkoló felkelők egyik áldozatán. Dánielt ekkor a történész Eörsi László figyelmeztette a Facebookon, hogy téved, mert a fotón egy másik nő látható (a később nyolc évre ítélt Nagy Dezsőné Markos Mária, alias Mocsok). Eörsi egyúttal olvasásra ajánlotta egy régebbi cikkét: A Wittner-jelenség (Wittner Mária: Ellenőrizve), Beszélő, 2003/10. A történész reagálásának híre és cikkének linkje hamar körbefutott a neten, Facebooktól magán-mailig, ami csak tovább gerjesztette az izgalmakat. A cikk árnyalt képet ad a közéleti, politizáló Wittnerről. A képben nyilvánvalóan nem választható el élesen a politikusitól a magánemberi élettörténet, de az is nyilvánvaló, hogy egy történész tanulmányában ez utóbbinak mindig keretet ad a tudományosság és a dokumentálhatóság, ezért a személyes szféra soha nincs kitéve a szubjektív megközelítés esetlegességeinek. Így Eörsi hozzászólása Dániel személyeskedő szándékait semmiképp sem erősítette, sőt, gyengítette. Mivel azonban Eörsi cikke azt semmiképp sem bizonyítja, hogy Wittner ’56 október harmincadikán elkerülte a Köztársaság teret (hiszen ezt a tényt az érintett el is hallgathatta), a további találgatások áradását ez az írás sem akasztotta meg: a zsilipek már meg voltak nyitva. Wittner mai, indulatvezérelt viselkedése, az emberi húsdarálókról előadott, képtelen meséje és a személyes, kiemelt pozíciójával ellentétben álló, kielégíthetetlen bosszúvágya sokak számára nagyon is elképzelhetővé teszi, hogy ha készült róla fotó, ha nem, minden további nélkül belesodródhatott a téren elhatalmasodó és a forradalmat bemocskoló gyűlöletrohamba. Innen nézve ez egyszerűen beleférhet a karakterébe. Különösen, hogy az Eörsi-cikkből is ki lehet olvasni: Wittnernek ötvenhatban másfél-kétéves volt a kisgyereke, akinek természetes igényei nem tartották őt vissza a rendszeres, utcai harcokban, a fizikai erőszakban való részvételtől. Mindent egybevetve a Facebookon és a netes nyilvánosság pontosan nem behatárolható szeleteiben erősen felturbózott képzelgések, találgatások és ítélkezések zajlottak, csupa elképzelhető, de nem megtapasztalt vagy bizonyított tény alapján, egy semmiképp sem az aktuálpolitikai nyilvánosságra tartozó témáról – Wittner jelleméről és személyes életéről. Amit a többség persze vitának tekintett. Amely azonban több okból sem maradhatott meg a netes nyilvánosság keretein belül.
Már csak azért sem, mert hiszen ami itt létrejött, az tökéletesen egybeesik a mai, jobboldali politizálás vágyálmaival: bármiről legyen is szó, soha ne a fölvetett kérdés valódi összefüggései képezzék a vita tárgyát, hanem mindig a személyes vonatkozások. A vita résztvevőit pedig soha ne önmaguk vagy elvek képviselőinek tekintsék, hanem mindig pártok vagy vonalak abszolút reprezentánsainak.
Dániel politikai apropóból lépett ki a nyilvánosság elé, és támadott meg személyében egy politikust, ezért valóban csak egy hajszál választja el a képet attól, hogy csupán egy törekvés alkalmi lejáratóját vagy egy irányzat teljes felhatalmazással rendelkező képviselőjét lássuk benne főszereplőként. A jobboldalon természetesen az utóbbi lehetőséget választották, és Dánielt pillanatokon belül egyértelműen politikai aktorként és egy irányzat felhatalmazott képviselőjeként jelenítették meg. Jobboldali és neonáci portálokon csak fokozatosság kérdése volt, hogy milyen vonalat is képvisel az ügyvéd: a középjobb portálokon pártpolitikait – „gyurcsányista”, kicsit kijjebb már vérvonalbelit – „hájfejű zsidó”. (A szélsőjobbon – például a hunhír.hu-n – a vérvonal-hívők természetesen az egyébként pozitív szereplőként idézett Eörsiről sem felejtették el megemlíteni, hogy ő is „dániel [sic] fajtájából származik”). Így huszonnégy óra sem kellett hozzá, és máris megvolt a képlet: a gyurcsányisták, illetve a zsidók nemtelenül és igaztalanul támadják az igazi ötvenhatosokat, éspedig „az előző rendszer vén, bolsi vezetőinek védelmében”. Ettől kezdve pedig bármi történik, minden ezt a képletet fogja erősíteni, és a szembenálló felek vagy tiszta szívű magyarok, vagy gaz, zsidókommunistabérenc bolsivédők lesznek. Márpedig vannak és lesznek történések, hiszen Wittner személyiségi jogi pert indít és az ügyvédi kamara etikai bizottságához fordul, és ennek híre már most bekerült a szélesebb nyilvánosságba. Emellett a Fidesz október 27-i sajtótájékoztatóján témává vált Dániel írása, és a szerzőt Gyurcsány bizalmasaként emlegették. Kocsis Máté országgyűlési képviselő szerint pedig Dániel bejegyzései Gyurcsányt is minősítik, „aki mindeddig nem határolódott el emberétől”. Míg végül Selmeczi Gabriella pártszóvivő szavaival megérkeztünk a már megszokott, totális azonosításhoz: az ügyvéd bejegyzése egyenlő a Demokratikus Koalíció bemutatkozásával.
A Fidesz sajtótájékoztatója után a DK azzal reagált, hogy „Wittner Máriának is joga van az emberi méltósághoz, még akkor is, ha az elmúlt években gyakran szélsőséges nézeteket hangoztatva sértette meg mások emberi méltóságát”. Emellett a DK igazgatója kijelentette, hogy a párt nem érzi felelősnek magát egyik tagja kijelentéseiért (amin a jobboldalon csak röhögni fognak).
flickr/tom cotes
A továbbiakban Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke is beszélt az ügyről, hangsúlyozva, hogy egy ügyvéd kevesebbet engedhet meg magának, mint egy átlagember, és hogy az ügyvédi hivatás megköveteli a gyakorlójától a durva kifejezések mellőzését.
Ez a demokrata oldalról nézve kifejezetten fölösleges, undorítóbbnál undorítóbb mechanizmusokat beindító és sokadszorra is felpörgető helyzet nem jött volna létre, ha Dániel Péter nem egy olyan kesztyűt vesz fel, amely nem az övé. Ám mivel fölvette, tálcán kínálta fel annak lehetőségét, hogy a jobboldal egy politikai igényre – a „gaz bolsevikokat ma is védő zsidók-liberálisok indulatos támadására” – hivatkozva tartson életben továbbra is egy olyan javaslatot, amelynek semmiféle tényleges, társadalmi vagy gazdasági haszna nincsen, viszont a politikai haszna a számukra annál nagyobb. Amihez még azt lehet hozzátenni, hogy ha Dánielnek esetleg sikerülne is bizonyítani, hogy Wittner ott volt a lincseléseknél, már azzal is csak a jobboldalt fogja erősíteni: „a liberálbolsevikok személyeskednek, és mindent kihasználnak, hogy eltereljék a figyelmet a saját bűneikről”.
A gond az, hogy ezzel a hozzáállással Dániel sajnos nem áll egyedül. Nem ő az egyetlen (Kertész Ákos példája ugyanezt bizonyította), aki vagy úgy tesz, vagy tényleg nem érti, hogy ha demokrataként akar beszélni társadalmi kérdésekről vagy konkrét törvényjavaslatokról, akkor nem nyúlhat az indulatvezéreltség, a szublimálatlanság, a karaktergyilkosság és az emberi vagy működésbeli, természetes gyengeségekre való, tudatos rájátszás eszközeihez. Akkor sem, ha a jobboldal egyik legfőbb taktikája megkérdőjelezni mások érzelmeit (de hát miért kéne nekik bizonyítani az ellenkezőjét, és főként miért a negatív érzelmekkel?!), és akkor sem, ha nem vitás, hogy akik ma a hatalomban vannak, többnyire személy szerint is ingerlően, mondhatni csábítóan ellenszenvesek. Igen, nagyon is csábító lenne jól behúzni annak, akinek követelései és javaslatai mögött már rég nem állnak tömegek, és aki ráadásul minden lehetséges kárpótlást megkapott a rendszerváltástól, ám ennek ellenére most is a személyes mártíromságra és üldöztetésre játszik, mert ezzel másokból valóban részvétet tud kiváltani. Csakhogy aki enged a behúzás csábításának, az nemcsak a másik oldalt hozza helyzetbe és erősíti (hiszen nem kérdés, hogy az indulati eszköztár használata terén ma a jobboldaliak legyőzhetetlen profik), hanem egyúttal azt is bizonyítja, hogy a tudás és a tárgyszerű érvelés eszközei már nem hatnak ugyanilyen csábító erővel nála.
A Dániel előállította helyzetben például a DK már valóban nemigen tehetett mást, mint hogy deklarálta Wittner jogát az emberi méltóságra. Ám a DK-ban részt vevők már ezt megelőzően is ellenzéki politikusok voltak. Mégsem hallottam, hogy a Wittner által beterjesztett javaslatot érdemben, a fölvetett kérdés valódi ellentmondásaira (és nem a személyek hiteltelenítésére) koncentrálva vitatták volna. Akár Dániel Pétert kérve föl jogi szakértőnek.
Na ez a nagy csend és nagy hiány az, már megint, ami a veszély érzetét kelti, az összes többi tényleg csupán a habverés körülötte.
Lévai Júlia
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
