Lendületes semmittevés – néhány érv
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. október 28. péntek, 03:29
Mikor vasárnap hazaértem a Milla tüntetéséről, szinte azonnal leírtam a benyomásaimat (Lendületes semmittevés, avagy egymillányi tüntetés). Nem elemzést írtam, csupán azt mondtam el, hogyan hatott rám mindaz, amit láttam és hallottam. Aztán másnap láttam, hogy a Facebookon élénk vitát váltottak ki a benyomásaim. Pro és kontra egyaránt. Volt olyan is, aki úgy látta, ágyúval lövök a verebekre. Nem kell, hogy mások igazolják az érzéseimet, de arra felfigyeltem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki majdnem üres kézzel, csalódottan tért haza. Ha a Millások ezt nem veszik figyelembe, akkor máris olyanok, mint az általuk elutasított és lenézett politikusok: kiválogatják a számukra megfelelő következményeket, hogy velük bizonyítsák, jó úton járnak és helyesen cselekszenek.
Februárban már írtam egyszer az ellenzék problémáiról (Mit csinál rosszul az ellenzék?), ez akkor nem váltott ki vitát. Néha az az érzésem, hogy túl korán írok meg egy-egy problémát, amely akkor még egészen jelentéktelennek tűnik. Az ellenzék stratégiájának és taktikájának kérdése azonban még a mai napig is nagyrészt kívül esik a látókörön. Nem abban az értelemben, hogy az ellenzékiek nem gondolkodnak rajta, mit kellene tenniük, hanem abban az értelemben, hogy nem érzik problémának azt, amit tesznek. Alig-alig van önreflexiójuk és ez – szerintem legalábbis – rettenetesen veszedelmes. Az MSZP-ben volt egy csoport, a Demokratikus Koalíció, amely szembenézett a szocialisták politikájának problémáival. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy most, miután kivált, képes lesz-e önmagával szemben is éppoly kritikusnak lenni, mint amilyen korábban az szocialista párttal szemben volt. A maradék MSZP viselkedése még rejtély, de a bennmaradtaknak a kritikákra eddigi adott reakciói nem ígérnek semmi jót. Az elmúlt hónapokban oly sokat hallott érvelés, hogy ugyanis a kormány bírálatával kellene foglalkozni és nem egymással, eléggé álszent, mert azt mondja, hogy „Ne vitatkozz, ne bírálj, tedd azt, amit én mondok!” Az LMP-ről mint ellenzéki pártról pedig lassan lemondhatunk, mert Schiffer András egyre mélyebbre rángatja pártját az ostobaságokba, időnként a tisztességtelenségbe.
Az ellenzéki pártok tehetetlensége nagyrészt éppen az önreflexió hiányából és elutasításából származik, és úgy tűnik, mintha a civil ellenzék szintén elindult volna ugyanezen az úton. A kérdés úgy szól, van-e felelőssége annak, aki tízezreket hív az utcára? Úgy értem, van-e politikai felelőssége? Azt ugyanis már megértették a tiltakozó gyűlés szervezői, hogy felelősségük van abban, hogy csendesen tapsikolnak vagy törnek-zúznak-e résztvevők, bár ezt is túlreagálták, azaz félreértették. Politikai felelősség alatt azt értem, hogyan tudatosítja, formálja és aktivizálja az adott politikai szereplő a hozzá forduló, őt hallgató polgárok elégedetlenségét, érzéseit, kusza, alig vagy éppen hogy megfogalmazott gondolatait. Minden kimondott szó, minden stilisztikai fordulat, minden érzelmeket keltő jelző hatással van arra, milyen következtetéseket vonnak le az emberek. A szónok, akár politikusnak hiszi magát, akár nem, felelős ezekért a következtetésekért. Talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy a magyar politikusok közül nagyon sokan sohasem vállaltak ilyen felelősséget, hogyan várhatnánk hát el a civilektől? A Galamus olvasói már hozzászokhattak, hogy azokban a kérdésekben, amelyeket kritikus jelentőségűnek vélek, kategorikus állításokban fogalmazom meg a véleményem. A politikai felelősségvállalás szerintem ilyen kérdés. Megengedhetetlennek tartom, hogy magukat demokratikusnak tartó politikusok vagy civilek, teljesen mindegy, hogy kik, negligálják a saját felelősségüket! Az ellenzék magatartására és a vasárnapi tüntetésre vonatkozó kritikámnak ez a kiindulópontja.
Éppen ezért nem is értem Böcskei Balázs megjegyzését, miszerint „A beszédek retorikai teljesítményének megítélése nem tartozhat egy elemzés tárgyai közé.” Ugyan miért nem? Mi más történt vasárnap a beszédeken kívül? Nehogy azt válaszolja erre valaki, hogy „de hiszen összegyűlt százezer ember!” (Még akkor is legalább ennyi, ha Szijjártó úr megbukott geometriából az általános iskolában, vagy pedig retteg kimondani, hogy már ennyien ki mernek menni az utcára tüntetni a kormány ellen.) Összegyűltünk igen, de mi gyűltünk össze, hogy megmutassuk, nem tetszik az orbánizmus rendszere. Tehát ezt mi tettük, nem ők. Eltekintve az előzetes szervezéstől, ők más nem is tettek, beszéltek.
Freedom is useless... – flickr/erio
A beszédek minőségét és tartalmát tehát nagyon fontosnak tartom, ez az ugyanis, ami érzelmi és gondolati következményeket vált ki a hallgatóságból. Minél gyatrább egy beszéd minősége, minél kevesebb benne a gondolat, vagyis a kérdésekkel szembenéző megfontolás, annál több frázist kell használnia a szónoknak. Bárki megfigyelheti ezt Orbán Viktor és az összes Fidesz-szónok beszédein. Manapság már másból sem állnak, kizárólag üres frázisokból. Aki ilyen beszédet mond, az nemcsak a saját szellemi színvonaltalanságát bizonyítja, hanem azt is – és ez sokkalta fontosabb –, hogy lenézi a hallgatóságát, hiszen azt feltételezi róluk, hogy beérik ennyivel. Be kell látnom, időnként nem is csalódnak. Az orbánizmus egyik legfontosabb tulajdonsága, miként minden elitizmusé, hogy megveti a sokaságot, alárendeltnek tekinti a tömeget alkotó embereket, úgy véli, csak arra vágynak, hogy az elit és főként az elit élén álló „zseni”, vezesse őket. Meglepett és elkeserített, hogy a szónokok ugyanazt az attitűdöt mutatták, mint ami a demokrácia ellenfeleit jellemzi. Lehetetlennek tartom az orbánizmus legyőzését, ha Orbán-imitátorok kísérlik meg. Elismerem, erős hasonlat, de elmondom ismét: nem csupán Orbán Viktor kormányát kell leváltani, hanem az orbánizmus kultúráját kell a margón kívülre szorítani, mert oda való.
Amíg a lányomat keresgéltem a tömegben, keresztül-kasul mászkáltam az emberek között, és láttam, hogy sok a fiatal, feltehetőleg egyetemista, és sokan voltak idősebbek is, valószínűleg értelmiségiek. Azért hangsúlyozom ezt, mert nekik az a szakmájuk, hogy észrevegyék, ha az előadó semmit sem mond. Nem én lehettem az egyetlen, akinek a szónoklatok üressége feltűnt. A bevezetőben említett hiányérzet abból táplálkozhatott, hogy néha még azt sem tudták érzékletesen elmondani, miért nem tetszik a rendszer, és főleg azt nem, miért rendszer az, ami nem tetszik. Az érzelmi hatást tekintve volt valami ambivalencia a beszédekben, mintha attól féltek volna, hogy mi lesz, ha a tömeg megharagszik, ugyanakkor mintha vágytak volna is erre.
Ezen a ponton értünk el a legfontosabb kérdésekhez: tehettek volna-e mást és másként a civilek, és ha igen, mit? Fontos észrevenni, hogy a százezres gyülekezet nem siker. Egyrészt mert ahhoz képest, ami eddig történt az országban, nagyon is kevés százezer tiltakozó. Azaz, nagyon keveseket ér el az ellenzék, a civilek is, a szakszervezetek is. Az össz-szakszervezeti tüntetésen, a D-Dayen, feleannyian sem voltak, mint október 23-án az Erzsébet hídnál. Nem egészen értem, mit ért Böcskei Balázs azon, hogy ez nem egy rendszerváltó tüntetés volt. Persze nem ostromoltuk meg a rádiót, sem a televíziót, sem a parlament épületét. De úgy gondolom, hogy nem érdemes gyűléseket, tüntetéseket tartani, ha nem az a cél, hogy leromboljuk mindazokat a tévhiteket, amelyeket az elmúlt huszonkét év felépített a fejekben. Milliók vonultak vissza e tévhitek falai mögé, és éppen ez az egyik tényező, ami az orbánizmus térhódítását lehetővé tette. Úgy vélem, a vasárnapi tüntetés szervezői is ezt a célt követhették, de csak nagyon ellentmondásosan tudták elérni, ha egyáltalán igen. Ezzel kapcsolódik össze a másik ok, ami miatt nem lehet soknak tekinteni, bármennyien gyűltünk is össze. A kérdés ugyanis nemcsak az, hogy eljöttek-e, hanem főleg az, mivel távoztak, mit vittek magukkal a tüntetők. A szervezők is érezték, hogy szükség van valamire. A hamarosan párttá váló 4K! mozgalom szónoka például felvázolt egy háromlépéses tervet. Ez valószínűleg azért csak kevesek fejében ragadt meg, mert remek példája a semmitmondásnak. Mintha a kiötlője az egykori MSZMP programírója lett volna valaha. Vegyük sorba! Az első feladat, mondta Istvánffy András az, hogy megszervezzük azokat a köztársasági erőket, amelyek ma hiányoznak. Ez nagyjából a NENYI szellemi színvonalán van. Legyen béke, mondja az. Legyenek köztársasági erők, mondja emez. Mi a különbség, megmagyarázná valaki? A második feladat, hogy megteremtsük az összefogást. Ez több szempontból is problematikus. Először azért, mert a „mi” túlzottan is homályos és többféle értelmezést tesz lehetővé. Megengedi például, hogy a szónok a saját szervezetének tartsa fenn a jogot az összefogás megteremtésére. Másrészt megengedi azt is, hogy általánosan értsük, akkor viszont azt is jelentheti: közülünk bárki, vagyis senki sem. Az egyik kedvenc mondatom ebben a részben hangzott el: „Az összefogás megteremtésének útja hosszú és rögös lesz, lesznek benne sikerek és visszalépések…” Gyönyörű, nem? Akár Rákosi Mátyás is mondhatta volna, akkora marhaság! Arról viszont egyetlen szót sem szólt, hogy kikkel fogna össze, arról meg pláne nem, hogyan tenné ezt! Vannak-e feltételei az összefogásnak stb. Ez, bármilyen lendületesen adta is elő a szónok, csak üres fecsegés, semmi több! A harmadik általa kitűzött feladat a köztársaság újraalapítása, amelynek ismérveit szerencsére elmondta. Ezek szerinte a következők:
1. Alulról kell kivívni, mert most nem hullik az ölünkbe a demokrácia.
2. Valódi fejlődési pályára kell állítani Magyarországot.
3. A demokrácia valós részvételi lehetőséget jelent, nem csak négyévente működik.
4. Tisztességesen lehet boldogulni, senkinek sem kell nyomorban élnie, a tehetség alapján lehet előbbre jutni.
Csak nagyon röviden, a következők a megjegyzéseim:
Ad1. Sohasem hullott az ölünkbe a demokrácia, 1989-ben sem. Hamisnak és károsnak tartom ezt az okfejtést. Meg is írtam, miért gondolom így (Tényleg ajándékba kaptuk a demokráciát?). Alulról kivívni a demokráciát szintén közkedvelt és hangzatos frázis, hacsak nem mondják meg, hogy mit értenek rajta.
Ad2. Mégis mit jelent a „valódi” fejlődési pálya?
Ad3. A kérdés ugyanaz, mi az a „valós” részvételi lehetőség? Ki lesz a minősítő, aki majd eldönti, mi valós és mi nem az?
Ad4. Ez a pont legalább érthető kitételeket tartalmaz.
Nem ragozom tovább, bár ugyanezt az elemzést el lehetne végezni a többi vezérszónok beszédén is, de talán így is érthető, miért éreztem, hogy hiányzik valami. Most, hogy eleget hódoltam az „elemzői eszközként használt panaszkultúrának” térjünk vissza oda, hogy mit lehetett volna tenni. Konkrétumot természetesen nem mondhatok, hiszen azzal beavatkoznék ezeknek a nem-szervezeteknek a belügyeibe, noha egyiknek sem vagyok sem tagja, sem tanácsadója. Van ugyan elképzelésem arról, miről kellene vitatkozni és arról is, milyen alapokra kellene helyezni a negyedik köztársaságot (A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához), de ennél sokkal fontosabb, hogy mi az a mód, ahogyan a gondolataikat, ha vannak, úgy adhatják át a sokaságnak, hogy a többség érezze, valamivel gazdagabban indul haza, mint ahogy érkezett.
A) Nem elég csak azért összehívni az embereket, mert alkalom van rá, és mert mindannyiunknak elege van. Ha tudjuk, hogy merre akarunk menni, akkor feltétlenül legalább egy kicsiny lépést meg kell tennünk a tömeggel együtt abba az irányba. Ehhez nemcsak a saját céljainkról kell tudnunk valamit, hanem arról is, mit várna és fogadna el előrelépésként a minket hallgató sokaság. Érezték ezt a Milla szervezői is, gondolom, így került, mint csizma az asztalra, az alternatív köztársasági elnök – még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csupán egy pillanatnyi ötlet volt, ami épp akkor született. Ha így volt, ez azt mutatja, hogy van politikai érzékük, megérezték az elvárást, az elégedetlenséget. Most, hogy már kimondták, mégiscsak el kellene gondolkodni rajta, hová vezet ez a lépés, és mit lehet kezdeni vele. Így, ahogy most van, szinte semmit, de ők is tudják, ha nem tesznek valamit, akkor millió darabra hullik szét a Milla. A célok és az elvárások is tisztázatlannak tűnnek, és kétséges, hogy a választott úton (mindenki szóljon bele) tisztázni lehet majd.
B) A negyedik köztársaság lehetne cél, de jelenleg eléggé homályos és senki sincs, aki pontos definíciót tudna adni róla. Ezt el kell fogadnunk. Azt viszont már nem, hogy a hiányt frázisokkal takarják el. Vannak szellemi műhelyek, amelyek kérdéseket és gondolatokat kínálnak a politikai pályára lépőknek. Olvasni kellene és használni ezeket a gondolatokat. Át kell persze alakítani őket, mert a politikusi beszéd műfaja más, mint a tanulmányoké vagy a publicisztikáé. Az elmúlt huszonkét évben is előfordult, hogy tudós politikusnak képzelte magát és fordítva, és mindkettő hibák sorozatához vezet. A Milla vezetői politikusok, és az egyik legnagyobb hibájuk az, hogy ezt nem akarják tudomásul venni.
C) Sohasem fogjuk megdönteni az orbánisták hatalmát, ha megijedünk az érzelmektől. A politikai közöny, az apátia, amely ma uralja az országot, nem más, mint érzelmi üresség. A negatív érzelmek könnyebben felélednek, mint a valamihez kötődő pozitívak, pedig a demokrácia értékeihez kötődő pozitív érzelmek nélkül nem lehet majd megmozdítani a ma még apatikus választókat.
D) Értem és elfogadom, hogy most még senki sem tud rendszerszerűen felépített programot adni. Az viszont elfogadhatatlan, ha az ellenzék meg se kísérli meghatározni, merre vezet kifelé az út a mai zűrzavarból.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
