Hont András írt
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2011. október 27. csütörtök, 04:13
Olvasom (Pojácapárt 2.0): indulatos, hevesen ironizáló, de miért is? Azért indulatos, ami az országban az elmúlt másfél évben zajlik? Nem, dehogy. Fontosabb dolog történt. Pártot alapított valaki, aki neki nem tetszik. Hogy miért nem tetszik, azt is sejtjük. Azért, amit például Révész Sándor így fogalmazott meg: „Gyurcsány nem az az ember, aki a magyar liberalizmust a romjaiból fel tudja támasztani, viszont az az ember, aki a hiányzó hiteles magyar liberális párt helyét el tudja foglalni, és a levegőt előle el tudja szívni. Ez itt a probléma.”
Mert vannak felkentek, akik tudják, hogy milyen „az igazi”, és a nem „igazik” ne zavarjanak bele a csodavárásba.
Én is megírtam már, mit gondolok erről. Járjuk ugyanazokat a köröket. Nincs jobb dolgunk? Lenne, lehetne, csakhogy a hazai közéletnek van egy konstans jellemzője, jöjjön bármilyen égzengés, vihar, a demokratikus térfél némely szereplői még mindig ugyanazzal a vehemenciával és hevülettel vetik rá magukat ugyanarra a személyre, akit a jobboldal stigmatizáló, karaktergyilkos hadjáratai is célkeresztbe állítottak, miniszterelnökként sikeresen amortizáltak, és szeretnének végérvényesen megszabadulni tőle mint potenciális ellenféltől is.
Tényleg ez a fontos? Ki tart vissza bárkit, hogy másmilyen legyen, akár jobban baloldali vagy liberális? Kóros, hogy nem az számít elsősorban, ami például egy pártalakuló ülésen elhangzik, csak az számít, hogy ki miért tart riválisának egy új alakulatot, és milyen kliséket tud előhúzni a ládafiából, milyen felmelegített poénokat tud újra eladni, hogy leminősítsen.
Amíg az MSZP-n belül próbálkoztak, addig azzal támadták Gyurcsányt és híveit, hogy mit keres ott, mit keres az őszödi titkot őrzők között. Amikor távozik, akkor meg azért támadják, mert szerintük bomlaszt. Ha nem visz magával semmit, akkor azon élcelődnek, hogy miért nem hagyta ott a mandátumát is. Ha tekintettel van arra, hogy csak annyi embert vigyen el, amennyi még nem érinti az MSZP parlamenti súlyát, marad tehát a legnagyobb ellenzéki frakció, és ha – felteszem – megegyezés alapján nem várt a kongresszusig a döntésével, akkor meg azt mondják, természetesen pejoratív éllel, hogy a „harcban alulmaradt”: „…szótagoljuk, mert máskülönben nem fogjuk föl: Mes-ter-há-zy At-ti-lá-val szem-ben…. A baloldal egykori megváltóját egy értékelhetetlen múltú, értelmezhetetlen jelenű hogyishívják nyomta le.”
Ha Gyurcsány nem ezt az utat választotta volna, hanem a kongresszusra időzít, akkor a vád a párt szétverése lenne. Tragikus, hogy a sajtó is – tehát nem a politikai szereplők – csak személyekről, személyes párbajokról és személyeskedéssé degradálva képes közvetíteni minden történést, meg sem kísérelve a korrekt informálást, pláne nem egyéb szempontokat, mondjuk az országét, számba venni.
Miközben Hont azt írja: „Ha nem jön össze, akkor ismét vissza lehet húzódni a fogyatkozó számú hívek közé, és együtt leprázni a bamba tagságot, az éretlen népet” – ő az, aki lepra nyelven beszél, „pojácázik”, „agresszív kismalacozik”, „hogyishívjákozik”. Maga műveli azt, amivel másokat vádol.
Valóban bambák – nem tudom, kik ők és mennyien lehetnek – azok, akiknek tényleg elég, és mindig elég, ha csak „leprázással” szolgálják ki őket, és még véletlenül sem kíváncsiak az értelmes beszédre.
Francisco Rizi: Autodafe, Plaza Mayor (1683) – Wikipedia
A „leprázók” meg csak hordják a maguk faágait a máglyára. Nem számítanak a valódi politikai üzenetek, s főleg nem számít az, ami ellen állítólag minden demokrata fel akar lépni. Hogy Magyarországon ma folyamatosan a szabadság visszavétele zajlik, vagyis egy keresztény konzervatív ellenforradalom – ahogyan Gyurcsány definiálta a DK alakuló ülésén. Ezzel szemben – tetszik, nem teszik – csak összefogással lehet fellépni, mert egy átírt választójogi törvény után egyedül az összefogás lesz működőképes. Az új párt ebben az összefogásban hangsúlyozottan a rész szerepét akarja csak betölteni. Az alakuló ülésen elhangzott, hogy tűrhetetlen, hogy ne lehessen minden magyar településen világi iskolát is választani, hogy bármilyen nehéz helyzetben legyen is az ország, az oktatást kell minden más elé helyezni, mert valódi versenyképesség csak erre alapozható. Hogy csak a konstruktív ellenzékiség vállalható, azaz nem lehet többé ellenzékből sem mást mondani, ígérni, mint ami kormányon megvalósítható. Vagyis nem demagógia ömlött, nem lózungok hangzottak el, nem felelőtlen ígérgetések,éppen nem, az történt (nem demagóg ígérgetés, nem egy átalakíthatatlannak bizonyult pártban való kísérletezgetés folytatása), amiről Hont beszélt.
Hont baráti tanácsot is oszt: „Én nem ragaszkodnék ahhoz, hogy továbbra is a célkeresztben legyek, a közélet annyi más módon is alakítható. Például változatlanul nyitva áll a lehetőség, hogy az ember elmenjen kibaszott jó könyveket írni a modern magyar baloldalról.” Eltekintve attól, hogy kit érdekel, mit csinálna Hont, ha ő lenne Gyurcsány Ferenc, elfelejti, hogy ő maga az, aki éppen azt teszi, amit Gyurcsánynak ró fel: célkeresztbe állítja. Kérte erre valaki? Ez kötelező? Mintegy a lelátóról üzeni nekünk: „Azt látom, hogy a ’demokratikus ellenzék’ különféle szereplői mindenféle felállásban és összevegyülésben utálják egymást, de hogy miben különböznek az elképzeléseik, azt nem.” És láthatóan tényleg nem érti. Nem érti, hogy az emlegetett utálatnak többek közt az ilyen felszínes, öncélúan goromba írások is okai, amelyekkel legfeljebb drukker- és ellendrukker-táborokat lehet kiszolgálni. És tényleg nem érti, hogy ki mit képvisel a demokratikus térfélen, mi a különbség az egyes szereplők felfogása, világlátása, magatartása, programja közt.
Aki képes ma leírni ilyen mondatot, akár csak nyegleségből is: „…amint a részletekre vagy a szlogenekre kerül a sor, akkor tömény demagógia ömlik mindenhonnan”, és „nota bene: ebből a szempontból nem csak az nem világos, hogy az ellenzék különféle szervezetei miben különböznek egymástól, hanem az sem, hogy miben különböznek a Fidesztől” – az egyrészt nem figyel oda arra, amiről beszél, másrészt valószínűleg tényleg képtelen az éles cezúra meghúzására: nem látja, nem tudja, mi a különbség a demokratikus jogállam felszámolása és az ezt szolgáló féktelen populizmus, tömény hazugság, valamint a talán még árnyalatlanul megfogalmazódó, de határozottan a demokrácia mellett kiálló, az önkényt elutasító üzenetek között. És ha ezt nem látja, hogyan is várhatnánk el tőle, hogy olyan különbségeket is észrevegyen – például az MSZP-ből kiválók és a maradók közt –, amely sokkal árnyaltabb megközelítést igényelne? (Hacsak nem az zavarja valójában, hogy a jövőben nem mosható egybe a kettő. Nem varrható a pártalapítók nyakába a korábbi pártjuk tehetetlensége, s ez a politikai színpadon rontja mások bizonyos esélyeit.)
De ha ennyire nem lát, akkor miért ír?
Az igazi kérdés azonban az, hogy védhető-e, ha a magát demokratának vélő értelmiség úgy viszonyul egy szintén demokrata és sokak által támogatott politikushoz, hogy „tűnjön már el végre”. Nem egy keresztény konzervatív ellenforradalom zajlik éppen? Olyan sokan beszélnek ma erről világosan? Olyan sokan képesek mozgósítani vele szemben? Tényleg az a cél, hogy minél kevesebben szálljanak szembe azzal, amit a Fidesz-KDNP művel?
Igen, bamba, ostoba ország az, ahol ez számít a legkevésbé. Amely a saját „elitjét” leprázásra tartja, amelynek még mindig ez a fontosabb. Meg az, hogy ki hova álljon, avagy ne.
Snassz ez, fiúk! És egyre inkább az lesz, minél több emberben támad fel az igény, hogy a valóságos helyzetről valóságos mondatokat halljon, valóságos kivezető utakat keressen. Úgyhogy le kéne szállni arról a rozzant gebéről, amelyet még ma is sokan, Hont Andráshoz hasonlóan, magas lónak néznek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
