Fej vagy írás
- Részletek
- CSERNI JÁNOS
- 2009. március 06. péntek, 01:00
- Élet és Irodalom
Az elnök megválasztásához kétharmados parlamenti többség kell, mint ahogy az ún. bírósági törvény(ek) módosításához is.
A bíróságokat az előző elnök alatt igen sok jogos kritika érte (a nem jogosakról itt nincs miért beszélni, azokkal az érezhetően igen alacsony hatásfokú hivatalos kommunikációnak kellene foglalkoznia), s a helyzet azóta sem lett se jobb, se rosszabb. Ez tehát az a szint, amire a szervezet elnök nélkül is képes, mondhatni beállt.
Nem változtak a fenti törvények sem, így mindössze annyi történt, hogy az OIT-ban 15 helyett 14 tag ül (válságpraktikusan: havi két üveg ásványvízzel és tíz pogácsával kevesebb), az LB-n pedig nem az elnök írja alá a géppapír-rendelést.
Az igazságszolgáltatás érdekei a hosszúra nyúlt interregnum alatt nem sérültek tovább, s az ügyfelek gondjai sem az elnök hiánya okozta fejetlenség miatt maradtak ugyanazok, mint korábban.
Arról pedig vitatkozni sem érdemes, hogy a főbíróválasztás eddigi eredménytelensége a jelölő köztársasági elnök vagy a választó Országgyűlés magatartására vezethető vissza, mert vitathatatlan, hogy mindkét fél jogszerűen járt el. Az államfő jelölt és jelöltjei alkalmasságáról igyekezett a nyilvánosság előtt meggyőzni a döntéshozót. Ennél többet nem tehet. Jelölt külsőst, aki nem ismerheti pontosan a szervezet belső viszonyait, ezért előnye egyben gyengéje is: kijátszható. Megméretett évtizedes tapasztalattal rendelkező bírósági vezetőt, aki a megyei elnökök hatalomgyakorlási, -megtartási praktikáit ismeri, így kívülről jött elődje hátrányával biztosan nem indul. Nem tudni azonban, hogy mennyiben más ő, mint elnöktársai: a ranglétrát velük együtt járta be, ráadásul azon négy megyei elnök egyikeként, akiket a - sok elismerést magának ki nem vívó - OIT magasabb rangú vezetővé, táblaelnökké nevezett ki. A reformelkötelezettséget a status quo fenntartásában érdekelt vezetői kar tagjaként nehéz hitelesen képviselni, s úgy tűnik, a parlament számára ehhez néhány kampánynyilatkozat elsőre nem is volt elég.
Lehet azonban bármennyire reformpárti az új elnök, ha a jogszabályi környezet nem változik. A főbíró ugyanis mindössze az első (vagy 15.) szavazat az OIT-ban, azaz mindenképpen csak egy. Szerepe - főleg a számára könnyebben elérhető nyilvánosság miatt - nem lebecsülendő, de nem is meghatározó. Ha a problémák szőnyeg alá söprése helyett az azokkal való bátor szembenézést és megoldáskeresést választja, hasznos segítője lehet a jogalkotónak. A helyzet azonban jelenleg sokkal súlyosabb annál (lásd Fleck Zoltán: Politikai elemek a bírói hatalomban, ÉS, 2009/9., febr. 27.), hogy a reform sorsát ezen emberi tényezőre lehessen bízni.
Az Országgyűlés részéről most éppen ezért nem az a legfontosabb feladat, hogy elnököt válasszon, hanem, hogy – akár a választással egyidejűleg, akár azt megelőzően – törvényt módosítson. Ha az egyikre képes, a másikra is az: kétharmad-kétharmad.
A szervezeti törvény átfogó módosítása persze nem pár napos munka. Néhány elodázhatatlan intézkedés viszont már ma is meghozható, ha a döntéshozó tisztában van vele, hol kell feltétlenül lépnie. S tisztában kell legyen, mert az utóbbi időben megszaporodtak a médiában a bíróságokat érintő kritikák, és megjelentek többünk tollából az igazgatás jelenlegi rendszerét érintő építő jellegű kritikák is. Ezek teljes körű újbóli ismertetését nem is érzem e cikk feladatának, a változtatást igénylő legfontosabb dolgokra azonban nem lehet elégszer felhívni a figyelmet.
Néhány éve került be a közbeszédbe (először Tamás Gáspár Miklós révén) a bírói kar rasszizmusa, homofóbiája és nőellenessége. A fasizálódás jeleit mutató mai magyar társadalomban a többség talán még kényes arra, hogy az igazságszolgáltatás mentes legyen ezen jelenségektől. Nem az a kérdés ugyanakkor, hogy a bírói kar rasszista, homofób vagy nőellenes-e, mert a kar egésze nyilvánvalóan nem az. A jogalkotás és az igazgatás szempontjából a kérdés úgy vetődik fel, hogy aki esetleg ilyen, az alkalmatlan a pályára, nem nevezhető ki bíróvá. Mármint ha kiderül. Erre azonban kevés esély van mindaddig, amíg az OIT nem közli a pályaalkalmassági vizsgálatot végző pszichológusokkal az alkalmasság ismérveit. S ha a Tanács erre tíz éve nem képes, a jogalkotónak kellene haladéktalanul pótolnia a mulasztást. Ezzel a fentihez hasonló „kritika" eleve létalapját veszítené, s nem kerülhetne sor többek között arra sem, hogy pszichiátriai kezelésen átesett alkoholista bírósági vezető lehessen. Míg ugyanis a társadalom tagjai sokfélék lehetnek, a bírói kar nem lehet a társadalom leképeződése: ahhoz, hogy hivatását betölthesse, többnek kell lennie annál.
Az OIT üléseinek nyilvánossága, illetve annak hiánya szintén fájó pont a testület munkája iránt érdeklődők számára, bár a megoldás egyszerű: az üléseket a törvénybe iktatott félmondattal nyilvánossá lehet tenni, és a szó szerinti, a köz által megismerhető jegyzőkönyv bevezetése is egyetlen törvényhozói aktussal kivitelezhető. Nincs ugyanis olyan ügyekben jogköre a legfőbb bírósági igazgatási testületnek, amelyek miatt a munkáját ne végezhetné mások által is átláthatóan. Az hogy határozatait és a napirendjét honlapján közzéteszik, messze van a kívánatostól.
Nincs olyan ló, amely ostorral csapkodná önmagát. A farkával igen, de ott a nemkívánatos élőlények elhessentése a cél. Hasonló okból nem kétséges az sem, hogy a javarészt megyei elnökökből álló OIT - mint a demokratikus intézményrendszer egyik állatorvosi lova - nem tudja hatékonyan ellenőrizni a megyei elnököket, és nem alkalmas arra sem, hogy objektíven döntsön, ha mandátuma lejártával választani kell egy új pályázó és a régi vezető között. A Tanács összetételével kapcsolatban magam is tettem már javaslatot, s más is rendelkezhet ilyennel, akár jobbal is. Az azonban egyértelmű, hogy a hatályos szabályozás tarthatatlan, haladéktalanul változtatni kell rajta.
Helyre kell továbbá állítani a szakmaiság megbecsülését: nemcsak kifelé, de az igazgatási feladatokat végzők irányában is. A bíróságokat a bírák munkája jellemzi, az igazgatási vezetők (elnök, elnökhelyettes) feladata a munkakörülmények megteremtése és annak biztosítása, hogy az arra alkalmasak dolgozhassanak bírói munkakörben, illetve, hogy mindenki egyformán leterhelve, az objektív elvárásoknak megfelelően végezze a dolgát, mert csak így kerülhető el, hogy kollégái terhei nőjenek miatta. Az igazgatási vezető tehát a bíró segítője - ugyanúgy, mint a jegyzőkönyv-vezető vagy a kézbesítő. Azzal a különbséggel, hogy egyúttal önmaga is bíró, ezért bármikor lehetősége van visszatérni az ítélkezéshez. Ezt a más minőségű munkát azonban nem kell külön díjazni, mint ahogy teszi most a törvény a vezetői pótlékkal. A kimagasló szakmai munkát ellenben - a felszabaduló keretből - bírónál, tisztviselőnél egyaránt indokolt lenne.
Számtalan írás született már a bírói munkateher egyenlőtlen eloszlásáról is, ami egyértelműen hátrányt jelent az állampolgárokra. Az OIT ezzel kapcsolatos megoldási kísérletei halványak, és nem is mindig nevezhetők ügyfélbarátnak. Az, hogy a fővárosban lakó fél ügyében Budapesten született elsőfokú ítéletet másodfokon a Debreceni Ítélőtábla bírálja el - adott esetben reggel kilenckor -, biztosan nem az. Ennél aggályosabb az az intézkedés, amikor helyi, vagyis alsóbb fokú bíróságot rendelnek ki magasabb fokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyek tárgyalására. Hogy az OIT-ban helyet foglaló két országgyűlési képviselő ezt miért nem teszi szóvá felmerülésekor, minimum érthetetlen, de ezt most hagyjuk. Nem hagyhatók meg ellenben jelenlegi formájukban a hatásköri, valamint a kizárólagos illetékességet előíró szabályok, amelyek - a hibás bírósági vezetői döntésekre visszavezethető rossz létszámelosztás mellett - az egyenlőtlenség törvényi okai, s amelyek sima, feles törvénnyel könnyen racionalizálhatóak. Az pedig, hogy leendő elnökének alkalmasságát maga az OIT véleményezi, egyértelműen nonszensz.
A lista hosszan folytatható. A hely a teljességhez kevés, és a teljességre nem is itt kell törekedni. Továbbá nem nekem, nem most, hanem a jogalkotónak, és mindenképp sürgősen. Idén decemberben ugyanis lejár az OIT mandátuma. Addig talán új elnöke is lesz a testületnek. Ha azonban az új OIT felállítására a jelenlegi szabályozás szerint kerül ismét sor, akkor újabb hat évet sikerül elvesztegetni, egyúttal a reformpárti törvényhozó saját maga gördít akadályt újító szándékai megvalósításának útjába. A mai keretek között pedig bárki legyen is az elnök, változtatási lehetőségei egyenlőek a nullával.
El kell tehát dönteni, mi a fontosabb: egy megfelelő eszközök nélküli vezető magára hagyva, annak lehetősége nélkül, hogy később segíteni tudja a jogalkotást, vagy egy jobb törvényi szabályozás, amely megteremti az eredményes közös munka alapjait. A fej vagy az írás.
Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2009. március 6.
