Lesz-e fideszes „Rajk”?
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2011. október 21. péntek, 04:29
Azok közé tartozom, akik mindig kínosan igyekeznek ügyelni a minősítésekre. Az utóbbi időben megszólalnak olyan hangok, amelyek körülírva vagy jelzők nélkül „diktatúraként” határozzák meg az Orbán-rendszert, de én még mindig megelégszem a tekintélyuralmi vagy autoriter rezsimként való leírással, illetve az ebbe az irányba való haladás megállapításával – jóllehet a rendszer teljes kiépülése még nem következett be. (Ebben a tempóban ez még néhány hónapot, akár egy-másfél évet vehet igénybe.) A demokratikus jogállam rohamos le- és átépítésére irányuló törekvések ugyanakkor egyértelműek, a pontos minősítések viszont a hatalomhoz való mindenkori állampolgári viszony szempontjából nagyon is fontosak. Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert alábbi töprengés konklúziója megelőlegezhető: a történelem pontosan sosem ismétli önmagát, legfeljebb egy korábbira nagyon is emlékeztető állapotot termel újra.
A kormányzatnak nem csupán az intézkedései, legalább ennyire a kommunikációja is sokakat tölt el azzal az érzéssel, hogy hasonlóval már találkoztak vagy legalábbis hallottak arról. (Csak a példa kedvéért: amikor a hetvenes évek elején bemutatták Bacsó Péter A tanú című filmjét, mindenki tudhatta, hogy nem is annyira az ötvenes éveken, mint saját korszakán nevet, nem is beszélve a később is aktualizálódó áthallásokról.) Kétségtelen, hogy az egy politikai erő által birtokolt, majdnem kizárólagos hatalom megszólaltatja a diktatórikus hatalomgyakorlástól való félelem reflexeit, amelyek függetlenek attól, hogy – nem győzzük ezt elégszer megállapítani – Orbán Viktor kormánya demokratikus választások eredményeként, a „nép” bizalmából került hatalomra. Tegyük a szívünkre a kezünket: erősödtek vagy mérséklődtek másfél év után ezek a félelmeink? A kormány elmúlt intézkedései egy sor dèjà vu érzést válthattak ki a 20. század különböző színű és szintű tekintélyelvű rezsimjeihez fűződően.
A Fidesz már ellenzéki korában is a „természetes” állapot helyreállításának tekintette saját hatalomra kerülését, következésképp „természetellenesnek”, a nemzetre, országra ab ovo veszélyesnek a tőle eltérő politikai alternatívák megszólalását és aktivitását. Nem kell a történelemben nagyon jártasnak lenni, hogy ismerős legyen ez a magatartás. Csak hogy az egy ideje vezető sajtóhírt említsem: a Gyurcsány Ferenc perbefogására irányuló igyekezet megfelel annak, hogy a leváltott elődöket ne csak sikertelen politikai kurzusoknak, hanem köztörvényes bűnelkövetőknek is láttassák, a legfontosabb szereplőket pedig megpróbálják a politikai verseny mellett (vagy: helyett!) jogi-adminisztratív eszközökkel is kiiktatni a közéletből. (Teljes mértékben függetlenül a majdan meghozandó ítéletek valósághoz való viszonyától.) A „leváltott” korszak kriminalizálása összefügg az önmagában „új kezdetet”, „természetes állapotok helyreállítását” látó és láttató orbáni politikával és annak nyelvezetével. Utóbbira talán legjobb példa az új, egypárti alkotmány megalkotása, amely a hosszú távú berendezkedés biztosítékait akarja megteremteni, és bizony áthallásos az is, hogy mindezt a történelmi múlt aktuálpolitikai indíttatású újraértelmez(tet)ésével kötik össze. A fideszes hatalom megkezdte önnön történelmi legitimitásának kidolgozását is, így akarva-akaratlanul mítoszokat gyárt. Gondoljunk például a 2006 őszén történtek megítélésére, vagy arra, hogy a 2010-es választások e kánonban a magyar nép forradalmi akaratnyilvánításává lényegültek át. (Akadt pár rendszer korábban, mely forradalmat vizionált hatalomra kerülésének kezdő időpontjára, akkor is, ha az nem volt az… A Balsai-féle, 2006-os eseményeket feldolgozó jelentésben a tévészékház felgyújtása, illetve az október 23-i tömegoszlatás már a „Téli Palota ostromának” mítoszaival kerül párhuzamba.)
Az októberi forradalom negyvenedik évfordulójára kiadott postabélyeg, elsőnapi bélyegzéssel – Википедия
Az új kurzus ráadásul szembetűnően ideologikus indíttatású. A „nemzeti együttműködés rendszere” egy sajátos eszmei konstrukció, ráadásul a „szokásos” szimbólumváltási igyekezettel párosul, az ország hivatalos nevének megváltoztatásától az amilyen nevetséges, olyan jellemző akciókig, mint a Nenyi-falragasz vagy az „alaptörvény asztala” stb. Nem vitatható továbbá, hogy az állam intézményeinek átépítése az egyoldalúság jegyében zajlik, a politikai megbízhatóság pedig előbb-utóbb nemcsak a hatalom felső szintjein lesz a személyi kiválasztódás meghatározó szempontja. A kormány kritizálása előbb-utóbb teljesen átlényegül a hazafiatlanság szinonimájává – hát erre is láttunk már példát. És akkor még nem is beszéltünk az állami intézményrendszer elfoglalásáról, a politikailag megbízható apparátus hosszú távú bebetonozásának, a hatalom megtartását szolgáló garanciák jogszabályokba öntésének kísérletéről, vagy épp az intézmények mindenáron való újjáalakításának, az átkeresztelések – néha már valóban nevetséges – igyekezetéről.
Mindezt feltűnővé teszi a miniszterelnök által lépten-nyomon sulykolt „háborús” retorika, vagyis az, hogy a kormány folyamatosan harcol gonosz és eszközökben nem válogató ellenségei ellen, amelyekből a kritikus külföld képe rajzolódik ki (ezzel szemben folytat gazdasági, illetve ilyen-olyan „szabadságharcot” a kormány, rendíthetetlen és karizmatikus vezérével az élen), amelyet egy itthoni törpe kisebbség lát el folyamatosan munícióval. Orbán ráadásul meg van győződve róla, hogy a magyar nép egy emberként áll mellette, amiről utóbbi biztos visszajelzésekkel is szolgál neki. A népakaratra való görcsös hivatkozás sokakra volt már jellemző. Régebben a dolgozó (ma már: magyar) nép „spontán” népgyűlésekben nyilvánította ki egységes kormánytámogató akaratát – ennek 21. századi párhuzama a „nemzeti konzultáció” intézményrendszere. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy a kormányzati kommunikációban hogyan kriminalizálódtak bizonyos társadalmi vagy gazdasági érdekcsoportok. Az emberek megtakarításait „eltőzsdéző” magánnyugdíjpénztárakról nagyjából úgy beszéltek, mint ahogy régebben az árdrágítókat, „feketézőket”, kulákokat kellett megbélyegezni. A pénzeszsákon ülő, szivarozó, sunyi tekintetű kövér bankárok által kínált ellenségképet pedig különösen könnyű aktualizálni, inkább rájuk haragudjon a nép, és ne a kormánypártra, amely ráadásul szüntelen a népboldogítást sulykolja, és talán el is hiszi, hogy az adóemelés, az voltaképp adócsökkentés, a megszorító intézkedés pedig kristálytiszta életszínvonal-emelés. (Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia kiteljesedéseként kell tekinteni a hatalmi önkény megnyilvánulásaira stb.) Ha bárki úgy érzi, hogy rosszabbul él, mint pár éve, az csak azért lehetséges, mert az ellenséges propaganda uszályába került, megingott a hite vezetőinek bölcsességében, és így tovább.
Debreczeni József egyik májusi cikkében Gyurcsány perbe fogását jelölte meg az autokráciából diktatúrába való átmenet határkövének – ma már ezen lényegében túlvagyunk, bár a majdani ítélet időpontjáról és tartalmáról még csak találgathatunk. Magam úgy vélem, legalább ilyen határkő lesz, ha a Fideszben is szükségét érzik majd a „belső ellenséggel” való látványos leszámolásnak – ilyesmire utaló jelet eddig még nem tapasztalhattunk –, vagyis ha felmutatnak majd egy olyan „Rajkot”, akinek az lesz a szerepe, hogy demonstrálja a kormányzat elszántságát, szolgálja a tábor együtt-tartását célzó megfélemlítést – persze kizárólag koncepciós alapon, a hatalommegtartás kizárólagos szándékával. (Nem feltétlenül ítélik el majd szegényt bírósági úton, de a „vezér” leleplezésbe ölt fáradozásai, az „éberség” fokozását szolgáló kommunikáció áthallásai világosak lesznek.)
Írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás
A horgonylánc dilemmái
A búvópatak sodrása
Az ártatlanság vélelme és a médiatörvény – a pécsi püspökség esete
Zavaros érzékelés – zavaros konstrukció
Rendszerstart
Gondolatok a készülő egyházügyi törvényről
Nekünk Fidesz kell?
Iskolában hogy tanítják?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
