Csak egy szál hibázott, de az nagyon

Részletek
Lévai Júlia
2009. november 15. vasárnap, 05:37
Mint mindig, szombaton most is bekapcsoltam a Klubrádióban az Aczél-sodronyt – Aczél Endrének garantáltan a „maradandó érték” kategóriájába tartozó műsorát.  Ha valaki véletlenül nem ismerné: ez egy folytatásos társadalmi önkép-regény, amelyben az újságíró rengeteg munkával felkutatott tényanyaggal dokumentálja a múlt egy-egy időszakát, szépen sorba vándorolva az éveken. Mit mondott Kádár elvtárs 68-ban, hogyan temette el az ország Illyés Gyulát, ki mikor rúgott akkora gólt, hogy attól rögtön lett nemzeti identitás. Szövege általában szellemes, gyakran fanyar és mindig dinamikus, emellett át van itatva egyfajta egyedülálló hitelességgel.

Aczél nemcsak azt érzékelteti, hogy ő maga hogyan élte át az eseményeket, a maguk idejében, hanem azt is, hogy ezektől profi újságíróként mindig tartani tudott bizonyos távolságot: folyamatként nézte, mi történik, és tudta-tudja, hogy a folyamatot milyen tágabb összefüggésrendszerbe kell beleilleszteni. De még a korlátait is jól ismeri: amikor úgy akart a sportról beszélni, hogy abban ne legyen hiba, akkor hosszú heteken át sportszakértőt ültetett maga mellé – nem esett le a korona a fejéről, hogy egy másik emberrel is megosztotta a mikrofonját.

Hát ha a korona nem is, de a körültekintő hozzáállás szintje néha mégis leesett nála. Éspedig olyankor, amikor a zene területére kalandozott. Nem a bejátszásokról beszélek, mert azok úgy jók, ahogy vannak – az elemzőnek szánt eszmefuttatásokról.

Legutóbb például (14-én) Aczél a hetvenes években induló táncház-mozgalomról, és általában véve a népzenéről beszélt. Nem tenném szóvá, ha a műfaj nem került volna be az ideológiai harcok kellős közepébe. De bekerült, sajnos. És azt sem mondom, hogy könnyű ehhez szakértőt találni, aki besegít kicsit, ám úgy gondolom: mégsem lehetetlen. Aczél azonban füllel hallhatóan nem is keresett ilyet, így aztán egy füst alatt megerősített egy teljesen fölösleges mítoszt, és egy merőben valótlan, bár kétségkívül közkeletű értelmezést.


1974. május 17. A Sebő-együttes - MTI Fotó: Danis Barna

A mítosz pedig az, hogy az Illés együttes „beoltotta a beatzenét a magyar népzenével”. A szélsőjobboldalon ebből szokták felépíteni visszamenőleg Szörényi Levente vérnacionalista múltját. Nem mintha vérnacionalizmus lett volna, ha valóban a magyar népzenére épít – ez csupán a szélsőjobb értelmezése –, csak egyszerűen nem igaz, hogy már akkor is a magyar zenét abszolutizálta. Ugyanis amikor a népzenéhez nyúlt, akkor éppenséggel a szláv és egyéb balkáni-balkánközeli zenék elemeit használta – csupa olyasmit, aminek létével nacionalista oldalon nem szeretnek szembenézni. Az Amikor én még kissrác voltam dallamának egyes részei például bármely szerb kólóban  föllelhetőek, a Sárika középrésze ruténos, és az is előfordul, hogy – Jézus Mária, csak nem? – a szlovák népzenéből ismert fordulatok is beszűrődtek a zenéjükbe! (Egyetlen példa van arra, hogy megpróbálkoztak a magyar parlando dalok stílusával – Elvonult a vihar – , de ez annyira mesterkéltre sikeredett, hogy el is tűnt a süllyesztőben. A Ha én rózsa volnékről meg csak hiszik, hogy népdal: valójában egy 17. századi, városi virágének.)

Ami pedig a táncház-mozgalmat illeti, nos, azt Aczél, ha jól értettem, eltemette. Azt mondta: ez mára gyakorlatilag eltűnt, meghalt, utód nélkül kihunyt. Pedig nem lényegtelen, hogy valójában hová is vitt az az út, amelynek első métereit a Halmos-Sebő páros, a Muzsikás, és a nyomukba eredő, több tucatnyi zenész-énekes építette ki. Ráadásul ehhez hasonlóan szerves fejlődést alig lehet felmutatni a magyar zene történetében. Sem általában az autentikus népzene, benne a cigányok eredeti (tehát nem kávéházi) zenéjének újraélesztése, sem a hihetetlenül gazdag és terebélyes mai etno nem született volna meg, és főként nem vált volna ennyire magától értetődővé, ha a táncházi zenék nem adnak ehhez masszív két évtizeden át jól továbbfejleszthető alapot. S nemcsak Sebestyén Márta (aki konkrétan is táncházból jött) sikere, de Palya Bea szuper-szintetizáló stílusa sincs, ha a táncházak nem tesznek zenei anyanyelvvé egy könnyen továbbvihető zenét. A „könnyen továbbvihető” fontos jelző. A tévhittel ellentétben ugyanis a táncházi zenék korántsem a magyar népzene ősi rétegeit képviselik (az a dunántúli Leszállott a páva, meg ezer alföldi, szatmári stb. dallam), hanem épp hogy a korai polgárosodás olyan termései, amelyekre hatottak a reneszánsz zenék modern hangsorai és szerkezetei is. (Köszönhető egyebek közt Bethlen Gábor fejedelem Itáliára is nyitott udvarának.) A régi, ötfokú (pentaton) dallamok hangszerelése a rockból örökölt sémákkal rettentő nehéz. A későbbi, hétfokú táncháziaké viszont könnyebb és populárisabb. Ezért hiába igaz, hogy a táncház ma mozgalomként nem létezik, „csak” szórakozási formaként, egy percig sem mondhatjuk, hogy következmények nélkül eltűnt, hiszen gyakorlatilag megvalósított egy utópiát: utólag valóságos zenei anyanyelvvé tette, integrálta azt a népzenét, amely évszázadokon át elszigetelt, egyetlen réteghez kötött kultúraként létezett. Ennél többet nem is tehetett volna. Kár, hogy Aczél ezt a szálat nem fűzte bele a sodronyába – ez ugyanis különlegesen szép szál. Annak ellenére az, hogy ma rettentő nehéz olyan táncházat találni, ahol nem zsidóznak, jó hangosan és folyamatosan. De ezt valószínűleg épp az etno fogja elsöpörni.

Szerencsére Aczél műsora ez után David Ojsztrachhal, Rosztropoviccsal és hasonló csemegékkel zárult, amiben aztán nem volt semmi hiba. Így végül mégiscsak jutott aznapra is egy jó, erős, sok mindent megtartó sodrony.