Galamus.hu - KSH: a magyar itthon is „nemzetiség”

KSH: a magyar itthon is „nemzetiség”

Nyomtatás

Részletek: Lévai Júlia; 2011. október 14. péntek, 04:09

Nem kell sem szociológusnak, sem statisztikusnak lenni ahhoz, hogy az ember értse: normális esetben a népszámlálásnak kiemelt jelentősége van, illetve lehet a társadalmi önismeret terén. Nemcsak a hatalmon lévőknek, hanem nekem mint állampolgárnak is jó, ha pontosan tudok hivatkozni bizonyos arányokra vagy összefüggésekre, és ha az érvelésemhez objektív, minden vitán felül álló adatokat tudok felhasználni. Például egy vitában azt tudom mondani: a gondolat eredendő embertelenségén túl már csak azért sincs értelme folyton a cigányok aránytalan, a többségiek kiszorításához vezető túlszaporodását emlegetni, mert objektíve sincs ilyen túlszaporodás – meg kell nézni a legutóbbi népszámlálás adatait, és a szaporulati arányok területi eloszlásait. Ugyanígy nem érdekel a katolikusok feltételezett többségére való hivatkozás sem a „Mária országa vagyunk” koncepcióhoz. Mert amellett, hogy uralmi igényük a felvilágosodás óta mindenképp értelmetlen lenne, ismét meg kell nézni a népszámlálás adatait, amelyekből kiderül, hogy ezt ráadásul sem a felekezethez tartozás, sem a vallásosság vagy az istenhívő meggyőződés adatai nem indokolják.

A most zajló népszámlálás azonban több okból sem fogja segíteni a társadalmi önismeretet. Az egyik ok, szokás szerint, a téma agyonideologizálása és átpolitizálása, ami lassan felér a hisztériakeltéssel.

Az állami propaganda eleve azzal kezdte, hogy ideologikus jelmondattal kampányolt a népszámlálás mellett, és kifejezetten fideszes szlogent alkalmazott egy országos, pártok feletti ügyhöz. A járművökön is ott virító „Felelj a jövőért” felszólítást tiszta agyú ember nem érezheti a magáénak, hiszen nincs semmi értelme: a válaszaimmal se nem szolgálom, se nem hátráltatom a „jövőt”, és nem is felelek érte. Történetesen a jelen az, amiért felelek, hiszen ha mégis ragaszkodunk az időhöz való viszonyunkhoz, akkor abban éppenséggel a mostról kell számot adnom: azt kell megmondanom, hogy ma hányan vagyunk egy lakásban, és hogy ma dolgozom-e még, és milyen képesítéssel. Ha azonban a máról, sőt, helyenként a múltamról adott válaszokhoz hangsúlyosan hozzákapcsolják a jövőt, akkor az azt is jelenti, hogy valaki a válaszaink alapján akar jövőt építeni. Ami akár rendben is lehet, de csak akkor, ha a kérdések pontosak, és valóban, lényegre törően a társadalmi önismeretet szolgálják, valamint ha mi biztosak lehetünk abban, hogy a jövőépítés során nem a kijátszásunkra, hanem csupán a tájékozódáshoz fogják fölhasználni, amit mondtunk. Csakhogy ebben ma nem lehet bízni, és tapasztaljuk is a népszámlálást övező, totális bizalmatlanságot. Amelyről Mihancsik Zsófia így írt: „…a bizalmatlanság a statisztikusoknak is szól, mivel az adatközlő polgár az elmúlt másfél évben azt is megtapasztalta, hogy Magyarországon nincsen, eddig nem volt, olyan szervezet és olyan hivatalviselő, aki mert volna ellenállást tanúsítani a még oly törvénytelen kormánykívánalmakkal szemben is.(…) a bizalmatlan magyar (…) abban sem lehet biztos, hogy ha Orbán személyes adatok közt akar turkálni, lesz-e olyan hivatalviselő, aki erre, állásvesztés terhe mellett, nemet mond”. A Mihancsik felrajzolta képet pedig Bojti Ferenc konkrét példával is illusztrálta, igaz, optimistán: „Ha beigazolódna, hogy a hatóságok a népszámlálási adatok törvénytelen felhasználásával szerzett információk alapján indítanának vizsgálatokat, mondjuk az adóelkerülés érdekében eltitkolt lakásbérletek ügyében, a tulajdonosok ellen (az ilyen típusú ügyletek a kérdőívek alapján 99 százalékos biztonsággal simán felderíthetőek volnának), az a jövőben minden hasonló statisztikai, szociológiai felmérést lehetetlenné tenne”.

Bojtinak a „ha beigazolódna” fordulatára rímelve az eltelt időszakban betelefonáló rádióhallgatók tucatjai nyúltak vissza a deportálásokig és a kitelepítésekig, nem felejtve a jobboldal népszámlálásra hivatkozó mai egyháztámogatási törekvéseit sem.

Mindezzel együtt még mindig mondhatnánk, hogy de hiszen az adatvédelmi ombudsman jobban rálát a helyzetre, és garantálva látja a törvényességet, továbbá hogy a KSH vezetője is ugyanezt tette, a biztosok pedig közülünk valók, és nem a kormány beépített ügynökei. Minél inkább haladunk azonban a kérdőív kitöltésével, annál kevésbé tudunk figyelni ezekre a megnyugtató állításokra. A kérdőív ugyanis, ha nem is teljes egészében, de igen sok ponton kérdésessé teszi, hogy a válaszainkkal tárgyszerű és valóban a társadalom önismeretét szolgáló feldolgozásokhoz, további kutatásokhoz adtunk muníciót. Éspedig azért, mert a kérdőív fontos kérdésfelvetésekhez rossz kategóriákat használ, amivel félrevisz, emellett a hiányokkal, a föl nem tett kérdésekkel is torz képet erősít meg.

Itt érkezünk meg a másik – és legfőbb – okhoz, amiért a kérdőív feldolgozása nem fogja erősíteni a társadalmi önismeretet, és nem fog pontos képet adni éppen azokról a témákról, amelyek ma a politikai életben a legizgatóbbak, és amelyekkel a legtöbb konfliktust gerjesztik.

Seek simplicity… and distrust it – flickr/luckygirllefty

Kezdjük a kevésbé érzékeny kérdésekkel.

A kérdőív rögtön az elején a hónapra és napra is kíváncsi a születésem időpontjából, ami indokolatlan. Hacsak nem a bulvárlapok horoszkóprovatának dolgozik a statisztikus, abból, hogy télen születtem-e vagy nyáron, érdemi összefüggéseket nem fog tudni fölállítani. A konkrét személyemet viszont a nemem, lakcímem és az évszámom egymás mellé állításával egy pillanat alatt visszakeresheti.

Szerencsére a 13. kérdés a „humorrovat” területére visz minket, így legalább néhány pillanatra megkönnyebbülhetünk. A kérdés megválaszolásához ugyanis – „A háztartás sorszáma, amelyhez Ön tartozik (vegye figyelembe a lakáskérdőív 14. kérdésére adott választ)” – a következők közül lehet választani: „egy háztartás él a lakásban”, „több háztartás él a lakásban”. A többség már valószínűleg megszokta, hogy a piacon a káposzta is „ő”, és a turkálóban is úgy beszélnek a spagetti pántos trikóról, mint „aki” több nyelven beszél, így nem fog feltűnni, hogy a „háztartást” nem „fenntartják”, hanem az egy önjáró élőlény, mint a kutya vagy a macska. Egy kisebbség azonban biztosan lesz, amely nem is fogja érteni, hogy mit kérdeznek tőle, illetve „házastárs”-nak fogja félreolvasni, és ha nincs kéznél a biztos, akkor ijedtében semmit sem fog bejelölni.

Az iskolázottságra vonatkozó kérdések kétségtelenül ki fognak adni egy vázlatos képet, de annál semmiképp sem többet. Arra ugyanis nincsenek kérdések, hogy vajon az állampolgárnak az életében kellett-e szakmát váltania, átképzésre mennie, illetve hogy a mai munkája pályaelhagyást jelent-e, így ez az adattömeg épp a korszak egyik legfontosabb kérdéseinek feldolgozását hagyja meg elnagyoltnak. „Csak” arról nem lesz pontosabb képünk, hogy a rendszerváltás hozta kényszerhelyzetek, a munkanélküliség és a kényszervállalkozói lét hogyan függ össze a képzettséggel. Ugyanígy innen azt sem lehet majd megtudni, hogy milyen az emberek viszonya a nyelvtudáshoz. Arra van kérdés, hogy milyen nyelven érteti meg magát valaki, és ért meg másokat, de hogy ma tanul-e nyelvet és milyen szinten, arra nincsen.

Az úgynevezett érzékeny kérdések területe maga a katasztrófa. És a legkevésbé sem azért, mert egyáltalán rákérdeznek az emberek különböző identitásait érintő témákra is. Hanem ezért, mert ezt sarlatán módon teszik.

Az V. ponttal jelölt „Nemzetiség, nyelvi kötődés, vallás” – eleve hiányos – témáját két kérdéscsoport érinti, amelyből azonban a második tökéletesen értelmetlen, ugyanis nem tesz mást, mint megismétli az első kérdéscsoport „egyéb” rubrikáját. Az elsőben egyszer már megmondhattam, hogy a felsorolt nemzetiségeken kívül hová tartozónak „érzem” magam (a kifejezésről később), de most még egyszer megkérdezik: „35. Az előző kérdésnél megjelöltön kívül tartozik-e másik nemzetiséghez?”. „Kívül”, és nem „mellett”, holott a többes identitásról van szó. Amivel ismét megérkeztünk a kérdések megfogalmazásának hajmeresztő mivoltához.

„34. Milyen nemzetiséghez tartozónak érzi magát?” – ez áll a kérdőívben, az „érzi” szó révén határozottan elkerülve a „sorolom magam” ennél sokkal tárgyszerűbb és felnőttebb kifejezését, de tekintsük csupán álszentségnek vagy egyszerű hamisságnak. A kérdés alatt sorakozó lehetőségekből azonban azonnal kiderül, hogy a kérdés ennél sokkal nagyobb bajt rejt: megfogalmazója nem választotta szét a „nép”, az „állampolgárság” és a „nemzetiség” fogalmát (másutt egy pillanatra részben szétválasztotta, mert van külön kérdés az állampolgárságra). Ezért a válaszként megadható lehetőségek között, a hazánkban bejegyzett nemzetiségek listájának első helyén az a „magyar” áll, amely Magyarország területén belül nyilvánvalóan nem nemzetiség, vagyis etnikum (pláne nem bejegyzett), hanem a több nemzetiség együttesét kifejező nép, illetve az állampolgárság neve. (Más kérdés, hogy külföldön természetesen magyar nemzetiségű vagyok, de ott velem együtt ugyanaz a hazai sváb vagy roma is.) Ezzel a kérdőív azt az elképesztő gesztust tette meg a fajvédőknek és neonáciknak (nem feltételezem, hogy célirányosan, rosszabb: butaságból és tudatlanságból), hogy határozottan megerősítette őket a rögeszméjükben: a magyar társadalomban az egyes népcsoportok nem a magyarságon belül képeznek kulturális vagy vallási kisebbséget, hanem a magyarral mint egy másik nemzetiséggel, etnikummal szemben képeznek külső etnikumot. El sem tudom képzelni, mire gondoltak a KSH munkatársai, amikor magyar etnikumúakat képzeltek maguk elé a 21. század Magyarországának sokszoros asszimilációkkal és integrációkkal gazdagított népén belül.

Ezzel az inadekvát felosztással természetesen ismét legitimálták azt is, hogy például a cigányok – akik szintén szerepelnek a felsorolásban – nem magyarként vannak jelen. (A legelkeserítőbb ismét az, hogy amikor a KSH elnöke a Klubrádió egyik műsorában azt mondja a műsorvezetőnek: „Az emberek a legtöbben a magyar etnikumhoz tartozónak mondták magukat”, az amúgy kiváló riporter nem sikít föl, és nem kérdez rá erre hüledezve. Magyar újságírónak annak ellenére nem reflexe ezt képtelenségként érzékelni, hogy az utóbbi időkben könyvtárnyira duzzadt a témáról szóló írások mennyisége, és már nincs publicista, aki ne térne ki a hitéből a „cigányok-magyarok”, „zsidók-magyarok” felosztás hallatán.)

Az inadekvát kategóriarendszer legabszurdabb következménye az, hogy nincs helye benne annak a zsidó származású magyar állampolgárnak, akinek fontos a zsidó identitás. „Egyéb etnikumnak” jó részük nem fogja jelölni magát, hiszen a zsidóság Magyarországon tudatosan nem etnikum, hanem rég asszimilálódott kisebbség, amely azonban a maga kultúrájával határozott vonulatokat, színeket is képvisel a társadalomban. Egy más részük talán igen, és máris torz lett a statisztika. Kulturális kisebbségként azonban egyik sem jelölheti be magát, mert ilyen kérdés nincs a kérdőívben. A magyar zsidóknak magyar az anyanyelvük, így a „milyen nyelven beszél családi vagy baráti körben” kérdéseknél sem fog megjelenni az identitásuk (nem lesz például olyan korreláció, hogy a zsidó identitásúak otthon száz százalékban magyarul beszélnek, és nem „zsidóul” vagy németül, ahogyan az jobbikos portálokon „evidencia”.) Vagyis megint éppen arról nem lesz pontos képünk, amivel az ország legaktívabb politikai csoportjai folyamatosan visszaélnek: a hazai zsidóság, azon belül a kifejezetten kettős identitásúak arányairól és helyzetéről, valamint viszonyáról a vallásossághoz és a világi felfogáshoz.

És akkor jöjjön a vallásra vonatkozó kérdéscsoport, amely így fest:

38. Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?
Nem tartozik vallási közösséghez, felekezethez
Ateista
Nem kíván válaszolni
Mint látható, itt is megjelent az álszent „érzi magát”, amellyel valószínűleg valamiféle szabadságérzet meglétét – vagy megengedését? – akarták sugalmazni. Ha ezt akarták, akkor fölösleges volt. Aki egy felekezet tagja, az nemcsak annak érzi magát, hanem tudja magáról, hogy az, és ha az, akkor be fogja írni. Ám az az érzésem, hogy az „érzi” szó itt nemcsak a „tartozik”, hanem a „hisz” szó kiváltása is. A kérdések megfogalmazói nem akarták középpontba állítani a hit fogalmát, és így ugyanazt képviselik, amit a vallás fundamentalistái: ne beszéljünk hitről, mert a vallás tudás és bizonyosság. Ugyanígy elkenték a „vallási közösség” és a „felekezet” fogalmai közti különbséget is (nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ezt nem véletlenül most, a kisebb vallási közösségek ellehetetlenítésének időszakában teszik). Ennek jegyében állították föl azt a sematikus és semmire sem alkalmas képletet, amelyben a vallásokhoz és az egyházakhoz való viszony kizárólag a „felekezethez-közösséghez tartozás vagy ateizmus” formulájával írható le. Ez már csak azért is elképesztő, mert hiszen léteznek fölmérések, amelyek alapján ma már közhelynek számít, hogy az emberek igen nagy része a „maga módján vallásos” kategóriába sorolja magát, valamint az is, hogy az ateizmus nem megfelelő szó a világias gondolkodásra, csupán egy alternatíva. (Nagyon sok nem hívő vagy szkeptikus nem vállalja a szót, a határozottan tagadó jelleg miatt.) Ebben az értelemben nem leszünk szegényebbek, mert az egyéb kutatásokból tudunk tájékozódni, de abban az értelemben meg igen, hogy ez a redukált adatgyűjtés megzavarja a tisztánlátást. Társadalmi önképünkben ennek alapján nem fog megjelenni a vallásosság valódi helye, és nem kapunk támpontokat a kor egyik legjellemzőbb kérdéséhez. Ahhoz ugyanis, hogy mennyiben kötődik a vallásosság az egyházakhoz, mennyiben a kisebb közösségekhez, és mennyiben jelenti inkább a kultúrához, a hagyományok tiszteletéhez és a családi szokásokhoz való ragaszkodást. A KDNP viszont az elkenések és redukálások révén kiváló lehetőséget kap rá, hogy a tetszése szerint értelmezze az adatokat.

Folytathatnám azzal is, hogy a tartós betegségekre és fogyatékosságokra vonatkozó (egyébként korrekt) kérdéscsoportok is hogyan kerülik meg szintén a legaktuálisabb problémákat – csak a testi karbantartásra, testmozgásra, rehabilitációs törekvésekre nem kérdeznek rá, egy olyan világban, amelyben aki nem politizál, az fitneszezik, és ha nem, akkor a képernyőn nézi.

De nem folytatom, mert ebből ennyi is elég. Számomra ez a kérdőív mindent bizonyított, csak azt nem, hogy a készítői pártoktól függetlenek, és hogy országos ügyként kezelték a népszámlálás ügyét. Ezt a kérdőívet a KDNP bármelyik, begyepesedett agyú képviselője is összeállíthatta volna.

Mondják, hogy a számítógépes lapon további finomságok vannak – ennek kivesézését másra hagyom. A magam részéről maradok a papíros megoldásánál, mert, mint már említettem, nem ellenségem a számlálóbiztos, és örülök, hogy legalább ő keres ezzel valamicskével több pénzt.

Lévai Júlia

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!