Kicsit sok ellenzék
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. október 12. szerda, 05:43
Ahogyan láthatólag, sőt látványosan gyarapszik azoknak a száma, akik elégedetlenek, sőt nagyon elégedetlenek a mostani kormány működésével, úgy keletkeznek újabb mozgalmak, e kormány ellenzékeként határozván meg magukat. És ez abból a szempontból sem csodálható, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzékben nem igazán lehet bízni, már ami a mai kormány leváltását illeti.
Itt van először is a szocialista párt. Párszor megírtuk már itt a Galamusban, mások is, én is, hogy e párttal mi az alapvető probléma: az, hogy teljesen mindegy, milyen programot dolgoz ki, amíg a teljesen hiteltelen mai vezetői gárda áll az élén. Nem egyszerűen, sőt nem is elsősorban a pártelnökkel van probléma, hanem a körülötte működő kamarillával, amely demagógok és bürokraták mindenre alkalmatlan gyülekezete. Hát persze, az elnök az ő kegyelmükből lehetett csak elnök, nem csoda, ha nem tud megszabadulni tőlük. És ha egy új, erősebb ember kerülne a helyére, például – amint már fölvetődött – a némi karizmával bíró szegedi polgármester, a kérdés akkor is ugyanaz lesz, mint most: ő vajon el tudja-e zavarni a pokolba ezt a kamarillát, vagy legalábbis annak legostobább és legkártékonyabb tagjait? Amikor az ember már taxisofőröktől hallja, hogy ezt a kormányt le kell cserélni, de a szocikra csak akkor lehet szavazni, ha ők meg a saját vezetőiket cserélik le, azt szignifikánsnak kell tekintenünk.
Egykori pártelnökük és miniszterelnökük persze elzavarná őket, ezért akarják őt viszont kizárni vagy legalább „kiszorítani” a pártból. Egy ilyen lépésnek kétségtelenül lehetne egy igen nagy haszna: Hamletet végre cselekvésre ösztönözhetné Rosencrantz és Guildenstern akciója. Ha pedig ennek nyomán csakugyan létrejönne egy új, demokratikus baloldali párt, annak az lenne a haszna, hogy azok, akik jelenleg nem látnak olyan pártot, amelyikre szavazhatnának, végre találnának ilyet. Ugyanakkor közel sem bizonyos, hogy ez a párt ténylegesen komolyabb sikert tudna elérni a választásokon, általános népszerűtlenségnek, sőt gyűlöletnek örvendő, egyébként bármilyen kiváló vezetőjével az élén. A szubjektív előnyök tehát nyilvánvalók, az objektívak viszont több mint kérdésesek. Különösen ha számba vesszük, ami nagyon is elképzelhető, sőt bizonyos jelek már effektíve utalnak rá, hogy utolsó demokratikus miniszterelnökünk is színre léphet egy új párttal, s akkor ez a két párt és két vezető nyilvánvalóan csak egymástól fogja majd elvenni a szavazókat.
Pusztán pedantériából említem meg a hajdani nagy szociáldemokrata párt, illetve az egykori nagy liberális párt nevét bitorló csoportocskákat: az előbbi mögött valószínűleg egy szál valóságos szociáldemokrata sincsen, az utóbbi mögött is igencsak kétséges, hogy lenne komolyabb számú liberális. Itt van viszont a parlamentben az alternatív ökopárt, amelyet komolyan lehet venni, még a rá leadandó szavazat szempontjából is. Sajnos némely cselekvésében és gesztusában totálisan életidegennek tűnik: abszolúte maradi kapitalizmus- és modernitás-ellenessége (mely valójában a jobboldalhoz kapcsolja) még akkor is idegesítő és taszító, ha demokratikus – időnként ugyan doktrinernek tűnő – elkötelezettsége iránt nem vetődik föl kétely. Ugyan magyarázzák már el nekem (meg az ország és az érintett városok népének), mitől környezetromboló egy hipermarket már önmagában véve, akár szeretjük egyébként ezt a kereskedelmi formát, akár nem?! Miért nem csak akkor az, ha rosszul tervezik meg és építik föl? És persze ugyanez vonatkozik mondjuk egy autópályára is, bár ilyenek építésétől a mostani kormány alatt aligha kell tartani.
Waste wood – flickr/iris goldstein
És itt vannak végül az újabb mozgalmak: a már korábban elindult civil szerveződés, amelyben úgymond egymillióan küzdenek a sajtószabadságért, legújabban pedig a szakszervezeti megmozdulásokból kinőtt magyar Solidarnosc. Csak sikert tudunk nekik kívánni, s a legnagyobb mértékben szurkolunk demokratikus céljaik megvalósításáért. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e célok kellő módon megfogalmazott, azaz nem amatőr, hanem profi artikulációja nélkül, továbbá megfelelő, ugyancsak profi szervezettség nélkül nemigen fognak tudni eredményt elérni. És ebbe bizony beletartozik, hogy bármennyire ódzkodjanak is – voltaképpen eléggé érthető módon – a politikai pártokkal való kapcsolattól, előbb-utóbb kénytelenek lesznek szembenézni ennek, tehát a politikai állásfoglalásnak a szükségességével. Nyilván saját identitásuk föladása nélkül persze.
Mert hogy ennyi ellenzéki mozgalom egy kicsit sok a kormány leváltásához. Valójában csak egy kellene: az erők összefogása egy nyalábban.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
