Látszik-e a jövő? – I. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. október 10. hétfő, 05:01
Az utóbbi időben számos különböző jellegű elemzés foglalkozott a kérdéssel, milyen lesz, milyennek kellene lennie a „Fidesz utáni világnak”. Ezek között az eszmefuttatások között vannak olyanok, amelyek a demokrácia helyreállításának alkotmányos, jogi lehetőségeit vizsgálják, s vannak olyanok, amelyek a jövendő „új” társadalom alapelveit taglalják, egy új, IV. Köztársaságot vizionálnak. Ezeknek a gondolatébresztő elemzéseknek azonban csak akkor van politikai jelentőségük, ha reálisak maradnak: nem valamiféle ideális állapotot céloznak meg, hanem figyelembe veszik – a gazdasági szükségszerűségek, valamint a jogi, alkotmányos lehetőségek mellett − a társadalom jelenlegi helyzetét, állapotát is. S ha felvetik azt a kérdést is, melyek azok a társadalmi tényezők, amelyek mintegy akadályát képezik a jelenlegi hatalom demokratikus leváltásának. Éppen ezért érdemes és szükséges néhány ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos megfontolást is felvetni.
Az említett elemzések egyetértenek abban, hogy a jelenlegi kormány csak nagyon széles demokratikus ellenzéki összefogással váltható le. Ez a megállapítás önmagában is számos további kérdést vet fel – ezekre most és itt nem tudok kitérni. Az azonban nyilvánvaló, hogy egy ilyen, különböző ideológiákat és politikai filozófiákat képviselő politikai erő összefogását csak akkor lehet megvalósítani, ha azt nem csupán a jelenlegi kormány leváltása tartja össze, hanem olyan programot is meg tud fogalmazni, amely élvezi a társadalom többségének támogatását. Éppen ezért a demokratikus ellenzék által követendő politika elsőrendű feladata az, hogy olyan társadalomképet, olyan keretet, narratívát fogalmazzon meg, amely a különböző érdekeket és értékeket, különböző orientációkat és hagyományokat követő, különböző tudásokkal, kulturális készségekkel és technikákkal rendelkező társadalmi rétegeket, csoportokat meggyőzi az összefogás, a jelenlegi kormány politikájával és társadalomképével való szembefordulás szükségszerűségéről, hasznáról. Egyszerűbben fogalmazva, a demokratikus ellenzék politikai együttműködésében a jelenlegi kormányzattal szembeforduló, politikáját elutasító társadalmi rétegek szövetségének kell kifejeződnie. Ez a szövetség pedig a társadalom egészével szembeni felelősséget felvállaló, morálisan érzékeny polgárság és a társadalom peremére szorult rétegek közös politikai aktivitását követeli meg. Mindebből következően be kell látni, hogy a demokrácia és a köztársaság helyreállítása nem egyszeri folyamat, nem lehet egyetlen párt programja, hanem közösen birtokolt narratívának és közösen birtokolt, konzervatív liberális értékekre is nyitott, progresszív balközép programnak kell lennie. Ennek a közös narratívának – sokan és sokszor elmondták már − világos és következetes módon, a szabad és nyitott piacgazdaságra, a tudásalapú gazdaságra és társadalomra, a társadalmi befogadásra és szolidaritásra, a kulturális sokféleség és a mindennapi élet szabadságának elismerésére épülő alternatívát kell állítania a jelenlegi kormány politikáját jellemző gazdasági protekcionizmussal, a kulturális be- és elzárkózással és a zavaros nemzeti retorikával szemben.
Amikor a jelenlegi kormány politikájának elutasításáról beszélek, akkor nem egyszerűen egyes politikai döntések, törvények vagy törvényjavaslatok elutasítására gondolok. Hanem annak a jelenlegi kormány működését meghatározó módon jellemző filozófiának a következetes elutasítására – ez jelenti számomra a rendszerellenzékiséget −, amely miközben a kormányzat hatalmának korlátlan növelésére irányul, egyre kevésbé méri fel kormányzásának valódi társadalmi következményeit, egyre kevésbé vállal tényleges felelősséget az intézkedései által okozott társadalmi károkért, társadalmi következményekért. Ezt a kormányt nem érdekelte milyen súlyos károkat okozott a társadalom – egyébként sem különösebben kiérlelt − demokrácia-felfogásában az a mód, ahogyan megkurtította az alkotmánybíróság jogkörét, ahogyan saját pártkatonáit ültette független állami intézmények élére; ezt a kormányt nem érdekelte, milyen társadalmi következményekkel járt az egykulcsos adórendszer bevezetése; ezt a kormányt nem érdekelte, milyen következményekkel jár az úgynevezett nemzeti köznevelési koncepció, az erről szóló törvénytervezet – hogy csak néhány kiragadott példát említsek. Ez, a hatalom mértéktelen és esztelen koncentrációja, a „centrális politikai erőtér” demokráciaellenes és amorális politikai filozófiája és a hatalomgyakorlás okozta károkért viselt felelősség vállalásának hiánya, ez az ellentmondás az, ami hosszú távon is súlyosan károsítja a demokráciát – már csak azért is, mert ezt az ellentmondást a hatalom autoriter módon igyekszik feloldani, noha közben látszólag a demokratikus politika minden rituáléját betartja.
Alone – flickr/farlane
Ugyanakkor a demokratikus ellenzék önmagát csapja be, és súlyos hibát követ el, ha politikai stratégiájának kialakítása során nem veszi figyelembe, hogy a jelenlegi kormány programjának, társadalomképének az elutasítása, a demokratikus ellenzék politikájának a követése egyáltalán nem magától értetődő. Sőt, az is pontosan látható, hogy a választópolgároknak a kormánypárttól való elfordulása, a mind inkább érezhető, a mind szélesebb rétegekre kiterjedő csalódottság nem jár szükségszerűen együtt a demokratikus ellenzék pártjainak növekvő támogatásával. A Fidesz-KDNP-től elforduló választópolgárok nem a demokratikus ellenzéki pártok felé fordulnak, hanem „jobb” esetben a bizonytalanok, a politikai passzivitásba menekülők táborát gyarapítják, rosszabb esetben a Jobbik aljas indulatokat keltő radikalizmusában látják a kiutat. Egy-egy kivételes alkalomtól eltekintve a szakszervezetek és a civil szervezetek sem tudják ténylegesen mozgósítani a társadalmat. Ez a politikai passzivitás pedig egyetlen pártnak kedvez, a kormánypártnak.
A politikai passzivitás okai között rendszerint az általános kiábrándultságot, a rendszerváltásban való csalódást, az elvárások be nem teljesülését szokták emlegetni. Ezekben a megállapításokban nyilván van igazság, mégis, azt gondolom, ennél részletesebb magyarázatra, értelmezésre van szükség. Elsősorban azért, hogy el lehessen gondolkozni azon, mit lehet tenni a társadalom politikai aktivizálásának, a demokratikus ellenzék támogatásának az érdekében. Az okokat keresve nem lehet nem észrevenni, hogy ebben az országban ma az egyik legsúlyosabb probléma a politikai pluralizmus, a demokratikus kereteken belül maradó politikai választék elégtelensége, sőt, hiánya. A rendszerváltó kisebb pártok – az SZDSZ és az MDF – elsorvadtak, az LMP maga sem tudja, mit akar, s pontosan annak a szlogennek vált szomorú paródiájává, amelyet hirdetett – lehetett volna más a politika, de nem lett. Új pártok pedig nem jöttek létre. S hiába emlegettem már az eddigiekben is a demokratikus ellenzéket, az ma még inkább csak remény, mint valóság.
Ebben a helyzetben az MSZP előtt nagy lehetőségek álltak – legalábbis elvileg. A párt, éppen a választási vereség nyomán, kísérletet tehetett volna önmaga újbóli felépítésére, morális megtisztulására, kitekinthetett volna a világba, tájékozódhatott volna más baloldali, szociáldemokrata pártok háza táján, dolgozhatott volna a baloldali gondolkodás megújításán, létrehozhatott volna új, hatékonyabb szervezeti struktúrákat, tehetett volna határozott lépéseket a társadalom különböző rétegei felé, kereshetett volna új arcokat, nyithatott volna új társadalmi csoportok és rétegek felé – és mindenekelőtt kíméletlenül szembe kellett volna néznie a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben nyújtott teljesítményével. Fel kellett volna vállalnia az ország érdekében elért sikereit, és önkritikusan mondani kellett volna valamit hibáiról és tévedéseiről. Mindebből semmi sem valósult meg. Az MSZP jelenlegi állapotában a legjobb úton halad önmaga felszámolása felé. Nehéz kimondani, de egyre inkább úgy tűnik, ennek az MSZP-nek egyszerűen nincs mondanivalója a társadalom számára. Legalábbis olyan mondanivalója nincs, amelyet a társadalom meghallana, megértene, vagy legalább elgondolkozna rajta.
Amíg az MSZP csak tehetetlenkedett és tehetetlenkedik, addig a Fidesz – a KDNP-t nyugodtan elhagyhatjuk, hiszen ilyen politikai alakulat lényegében nem létezik – elszántan és következetesen dolgozott saját politikai stratégiájának megvalósításán, a centrális politikai erőtér megteremtésén. A Fidesz pontosan azon dolgozik, amit az előzőekben a magyar demokrácia súlyos hiányosságának neveztem, a politikai alternatívák hiányán. S azt kell mondanom, e téren nem kevés sikert ért el. Nemcsak azért, mert a liberalizmust ma a társadalom jelentős része nem egy lehetséges politikai ideológiának, hanem valamiféle betegségnek, elkorcsosulásnak, devianciának tartja. Hanem elsősorban azért, mert a Fidesz politizálása sokak szemében és sokak számára sikeresen stigmatizálta a balliberális, balközép politikát és gondolkodást. Cinikusan, és gyakran a történelem újraírásától, sőt, meghamisításától sem visszariadva, kihasználja azt, hogy Magyarországon – akárcsak más közép- és kelet-európai országokban − a baloldaliság fogalma, eszméje nehezen választható el a második világháború utáni államszocializmustól, az időszakosan tomboló kommunista terrortól. Erre hivatkozva – Európában egyedülálló módon – folyamatos kísérletet tesz a baloldalnak a nemzetből való szimbolikus kizárására, megsemmisítésére, stigmatizálására. Szemben a nyugati demokráciákkal, amelyekben – eltekintve a szélsőjobboldaltól, illetve a politikai bohócoktól − nem szokás kétségbe vonni a baloldalhoz kötődő politikai, társadalmi progressziót, a modernizációs sikereket. A Fidesz viszont a kommunistázást sikeresen kötötte össze a kapitalizmus-, Nyugat- és kulturális liberalizmus-ellenességgel, s öntötte le az egészet nemzeti-keresztény szósszal, a történelem újraírásával, kulturális nacionalizmussal, és az „új jobboldali kultúra” eszméjével. Mindezt pedig társítja – hadd legyek kicsit ironikus – az egyszerű megoldások politikájával, a hetvenkedő falusi fiatalok stílusával, a „kokik” és „sallerok”, „a magyarokkal nem jó tengelyt akasztani”, a „véget vetünk a bankárkorszaknak” politikájával, a háborúban állunk mindenkivel politikájával, háborúban állunk a bankokkal és bankárokkal, az EU-val, Brüsszellel, magával a kapitalizmussal és a hanyatló Nyugattal. Mindezt az unalomig ismerjük, most csak azért említettem meg, hogy világossá tegyem a Fidesz ideológiájának főbb pilléreit: a politikai ellenfelek megbélyegzését, kriminalizálását, a minden oldalról érkező fenyegetettség, veszély agyrémét és a saját politika kizárólagosságának, különlegességének mítoszát. Ez ma Magyarország „újjászervezésének” az alapja.
*
A cikk a Magyar Demokratikus Charta szeptember 23-i konferenciáján elhangzott előadás írott változata.
Lásd még:
– Krémer Ferenc sorozatát: A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához
– Fleck Zoltán: Mi lehet, mi legyen? – A Fidesz utáni világ víziója
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
