„Természeténél fogva folyamatos átalakulás” – tizenegyedik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. október 08. szombat, 05:30
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Néhány hete sajnálkoztam azon, hogy nem az volt soron, ami ma következik, merthogy akkortájt gyakran szerepelt a hírekben a Martha’s Vineyard nevű sziget. Nem mintha akkoriban történt volna arrafelé bármi különös, viszont ott nyaralt az amerikai elnök, ezért nőtt jelentősen a szigetecske impaktfaktora: hol a líbiai helyzetet kommentálta onnan Obama, hol az őssejtkutatáshoz szólt hozzá, hol a gazdasági helyzethez, és persze onnan tért haza a tervezettnél korábban, hogy álljon a vártán, ha föl kell venni a harcot Irénnel, a hurrikánnal. (De különben is, a szigeten hurrikán idején úgyis csak unatkoznak a népek.) Az újságok – régi, bevett szokás szerint – azt fontolgatták, mennyibe kerülhet az Obama-család vakációja, minthogy Martha’s Vineyard hírhedten drága üdülőhely, a keleti parti gazdagok, üzletemberek, professzorok (ott jómódúak, és közel a Yale, a Harvard, a Columbia) nagy kedvvel vásárolták föl a partmenti területeket, színészek, zenészek, művészek tömege lepi el nyáron, szívesen nyaralnak itt az elnöki családok, a partoktól nem messze zuhant az óceánba kisrepülőjével az ifjabb John F. Kennedy 1999-ben, és a szigeten forgatta Cápa-filmjeit Spielberg. Egyszóval Martha’s Vineyard elit hely, ennek megfelelően az élet úgy hatvan százalékkal drágább a szigeten, a lakásbérletek meg kétszer annyiba kerülnek, mint az átlagos ár máshol – a helyi lakosok viszont az amerikai átlagnál jelentősen kevesebbet keresnek, számukra nem olyan vonzó Martha’s Vineyard, sokan el is hagyják.
Martha’s Vineyard formája enyhén „a nagy hal megeszi a kis halat” klasszikus ábrázolásainak nagy halára emlékeztet. A sziget Massachussetts partjaitól három mérföldre fekszik, mérete durván Miskolc közigazgatási területével egyezik meg. Eredetileg a wampanoag indiánok lakták, angol telepesek a 17. század közepétől költöztek a szigetre, a 19. században portugálok érkeztek. A szigetlakók halásztak és gazdálkodtak, a 19. században kezdtek bálnavadászattal foglalkozni – eleinte jól jövedelmezett, a század második felében azonban a petróleum már jóval olcsóbb volt, mint a bálnazsír. Megjelentek viszont a szigeten a turisták. A 20. század közepére már annyian, hogy nyaranta megsokszorozódott a szigeten élők száma: a hatezer fős helyi lakosság, a „szigetiek” az idényben hétszer ennyi üdülővendég invázióját kapták a nyakukba. Kétségtelen, hogy ez sokuknak megélhetést jelentett, de a helyiek jelentős része továbbra is halász volt, és nem föltétlenül tette boldoggá a nyaralóhad. Mostanra úgy tizenötezerre nőtt a szigetiek létszáma, a százezret is meghaladja a nyárra betelepülőké, és van még vagy huszonötezer pár napra érkező látogató.
Ez az aránykülönbség azonban eltörpül ahhoz képest, hogy egy ilyen kicsi sziget milyen híressé vált a nyelvészetben. Először azért, mert páratlan kétnyelvűség alakult itt ki: az angol mellett hosszú ideig a sziget minden lakója ismerte valamilyen szinten a Martha’s Vineyard-i jelnyelvet. A 17. század végén egy Kentből betelepülő siket ős utódai mindannyian hordozták a recesszíven öröklődő siketséget, ennek következtében egy idő után az endogám szigetiek között lényegében nem volt olyan család, amelynek ne lett volna siket tagja. A 19. század közepén az örökletes siketség miatt a siketek aránya harminchétszer volt nagyobb a szigeten, mint az Államokban általában, minden százötvenötödik ember siket volt, a sziget Chilmark nevű településén pedig minden huszonötödik. A halló szigetiek gyakran akkor is jeleltek, amikor nem volt köztük siket, váltogatták az angollal, s különösen jó szolgálatot tett a jelnyelv olyan helyzetekben, amikor a hangzó beszéddel nem tudtak volna mit kezdeni: iskolában a tanár háta mögött, a templomban az istentisztelet alatt, nagyobb távolságból kiabálás helyett a jelnyelvet használták. Amikor a sziget nyitottabbá vált, megindult a be- és elvándorlás, lassacskán a siketek aránya is közelíteni kezdett az átlagoshoz, a jelnyelv fokozatosan visszaszorult, utolsó anyanyelvi beszélője 1952-ben halt meg, bár voltak idősebbek, akik valamelyest még 1980-ban is föl tudták idézni.
A sziget mégsem emiatt szerepel minden valamirevaló szociolingvisztika tankönyvben, hanem egy mesterképzést záró szakdolgozat miatt – ez olyan nevezetessé vált, hogy a Martha’s Vineyard Times idei augusztus 16-i száma hosszas leírásban ünnepelte a dolgozat alapjaként szolgáló, 1961 nyarán végzett kutatás ötvenedik évfordulóját. A vizsgálatot a Columbia nyelvészdiákja, William Labov folytatta le – ez önmagában még nem tette volna világhírűvé a Martha’s Vineyard-i helyiek sajátos angolját, hiszen bármennyire a legfőbb alapító atya lett is később Labov, mégis egy szakdolgozatról van szó. Csakhogy ez a tanulmány nem átlagos ifjúkori zsenge, hiszen alapvetően változtatta meg a nyelv változásának kutatását: irányjelző világítótoronnyá vált.
Martha's Vineyard, lighthouse – flickr/ obadiah.dogberry
A világítótornyot azért ráncigáltam ide, mert a lighthouse (’világítótorony’) sokat emlegetett építmény a halászközösségekben, Vineyardon is, a szó kiejtve pedig tartalmazza azt a hangtani jellegzetességet, amelyre Labov fölfigyelt: a más amerikai angol nyelvváltozatokban általános, nyílt magánhangzókkal (diftongusokkal) ejtett lájtháusz (tudom, ez borzalmas így, [laɪthaʊ̝s] valójában) szóban – és természetesen minden más, hasonló hangot tartalmazó szóban – a szigetiek zártabb, a szájüreg közepe táján képzett kettőshangzót ejtenek, melynek első hangja olyasmi, mint amit a németek mormolnak pl. a szó végén álló e kiejtésekor (schwa-ként ismerjük): [ləɪthəʊs]. Pontosabban a szigeti ejtés lehet akár ennyire zárt is, mert e két végpont között több átmeneti alak is lehetséges. Ebben önmagában semmi különös nincs, nyelvjárási különbség, kész. Csakhogy a korábbi nyelvészeti vizsgálatok szerint a jellegzetes szigeti kiejtés korábban már kezdett visszaszorulni, Labov azonban azt tapasztalta, hogy terjedőben van, középkorúaktól sokkal gyakrabban hallotta, mint idősebbektől. Ez keltette föl az érdeklődését: egyrészt mert folyamatban lévő változásra talált, másrészt mert azt remélte, megtalálhatja a változás okát, rájön, miért torpant meg a sztenderd ejtés felé közeledés, miért terjedt újra az eredeti változat. Mindkét mozzanat lázba hozza azokat, akiket a nyelv változása izgat leginkább.
Itt most kénytelen vagyok elfogultságot bejelenteni, mert én is közéjük tartozom: engem elsősorban az kezdett érdekelni a nyelvben, hogy miért és hogyan változik. A hangváltozások szabályossága és fiziológiai meghatározottsága, azaz, hogy a hangváltozást nem bemagolni kell, hanem azt tudni, melyik hangot hol képezzük, onnantól kezdve tiszta sor, egyáltalán mi mivé válhat. Aztán ott a jelentésszétválás – például hogyan lesz ugyanabból a szóból virág és világ, villám és virrad; ha már itt tartunk, hogyan függ össze a pirkad, piros, pirít, pörsen, pörköl, pörc vagy a veres és véres –, a nyelvtan mozgásai, például hogyan válik névutóvá a szó, raggá a névutó; és más hasonló átalakulások. Ezek önmagukban is elbűvölőek, mert nyitott könyvvé teszik az emberi gondolkodást, egy-egy kultúra világlátását, egy-egy közösség összegyűjtött hétköznapi tudását, életének alakulását. Azt nem nagy kunszt kitalálni, hogy a régi, elhagyott életmódhoz kapcsolódó szavak elvesznek vagy új jelentést vesznek föl, de egyáltalán miért vannak hangváltozások, miért alakul át a ragrendszer, hiszen a régi is tökéletesen megfelelt? Miért lesz egy nyelvből kettő? Jó, szétköltöznek, földrajzilag távol kerülnek egymástól – és? És attól még miért kell másképp beszélniük, mint korábban?
Na tehát, mitől volt revelatív, amit Labov kiderített az üdülőparadicsom korántsem dőzsölő őslakosainak nyelvhasználatáról? A következőt találta: a pár évtizeddel korábban leírtakkal szemben a szigetre jellemző kiejtés a 30 és 75 év közötti, halászattal foglalkozó jenki férfiak körében volt a leggyakoribb. Használták a fiatalabbak és az idősebbek, a nők és a sziget másik két etnikuma, a portugálok és az indiánok is, de valamivel kisebb arányban. Legkevésbé azokra volt jellemző, akik a szolgáltatásban dolgoztak, és munkájuk során sokat találkoztak a betelepülőkkel, turistákkal. Ez még idáig egyszerű alkalmazkodás is lehetne. Labov azonban interjúkat készített a közösség jónéhány tagjával, és érdekes összefüggést vett észre: minél erőteljesebben akarta valaki kifejezni, hogy ő igazi szigeti, nem afféle gyüttment, annál zártabban ejtette a kritikus magánhangzókat. Ők voltak azok, akik eldöntötték, hogy végleg a szigeten akarnak élni, és azok, akik korábban ugyan átköltöztek a szárazföldre, de mégis visszatértek Vineyardra. Azok, akik haboztak, maradjanak-e, vagy máshol keressenek boldogulást, a sztenderd kiejtés felé hajlottak. A „szigeti kiejtés” tehát a szigeti identitás, büszkeség, a Martha’s Vineyardhoz való kötődés egyértelmű szimbóluma volt, a korábbi változást ennek az érzésnek a megjelenése, a turistaáradattal kapcsolatos ellenérzések erősödése fordította vissza.
Labov 1961-es Martha’s Vineyard-i vizsgálata azért olyan fontos, mert egyértelműen bizonyította, hogy a nyelv nem olyan katonásan, fegyelmezetten változik, ahogyan a 19. század sok nyelvtörténésze elképzelte; hogy a nyelv változásának vizsgálatakor nem választhatjuk szét a „belső” és „külső” okokat, hiába hitték (hiszik) ezt kézenfekvőnek olyan sokan; és hogy a nyelv változásáról nemcsak egy-egy változás lezárulta után kaphatunk képet, mint a „modern nyelvtudomány” megalapítójának kinevezett Ferdinand de Saussure javasolta, hanem a folyamatban lévő nyelvi változás is vizsgálható. Mindez talán ma nem hangzik átütő erejű megállapításnak, de a nyelvtudomány életében az 1960-as években valódi áttörést jelentett, elméleti és módszertani értelemben is.
A nyelvtudomány eszmélkedésének idején a történetiség vált az elsődleges szemponttá: a nyelvészet gyökerei ugyan a latin–anyanyelvi összehasonlító nyelvtanokhoz nyúlnak vissza, de ezt aztán fölváltotta a nyelvek származásának kutatása, a nyelvészet önálló tudománnyá formálódása pedig már szorosan összekapcsolódott a történeti szemlélettel. Olyannyira, hogy a 19. század második felében tevékenykedő újgrammatikus iskola csakis a történeti kiindulópontot tekintette legitim nyelvészeti munkálkodásnak. Ez (és a korabeli történeti nyelvészet főáramának kérlelhetetlen törvényhajhászása) érthetően bosszantotta azokat, akiket inkább a nyelv belső összefüggései, működése, jelene érdekelt. Számukra valódi megváltás volt az előbb említett Saussure forradalma – az ő nevét sokan ismerhetik. De még ha nevét nem is tudják, hatását érezhették, mert ma is a nyelvtankönyvek törzsanyagában szerepel, hogy szét kell választanunk a nyelvet (amely egy elvont rendszer) és a beszédet (amely ennek megvalósulása), valamint a „belső” és „külső” nyelvészetet, melyek közül az első Saussure értelmezésében a nyelv lelkével, jelenben tanulmányozható rendszerével foglalkozik, a külső meg minden mással, nyelv és elme, kultúra, társadalom, történelem kapcsolatával. Harmadik tétele szerint el kell választanunk egymástól a nyelv diakrón és szinkrón vizsgálatát: az első az elemek történetére kíváncsi, a második egy nyelv pillanatnyi állapotának rendszerszerű összefüggéseire. Nem titkolt értékrendet állított föl az „igazi nyelv” és az „esetleges megvalósulás”, a beszéd között, s ennek megfelelően azt tekintette a nyelvészet csúcsának, ha valaki a jelenben tanulmányozható elvont rendszer szigorúan belső összefüggéseivel foglalkozik.
Saussure-től csak az maradt ránk, amit a szinkrón nyelvészetről gondolt, ráadásul az sem saját megfogalmazásában: tanítványai állították össze egyetemi óráinak jegyzetanyagából, már mesterük halála után, 1913-ban. Így nem tudjuk, mi mindent mondott volna a diakróniáról – erről csak töredékek vannak, ráadásul kényszerűen a szinkróniával szembeállítva. Az biztos, hogy a nyelvtörténet fontosságát sem vonta kétségbe, mégis: a három ellentétpárba rejtett értékkódok miatt a nyelvészet főáramából kikerült a történeti nyelvészet, de partvonalon kívül maradt minden más is, amiről az előző tíz fejezetben beszéltünk. A 20. század közepe után egy újabb iskola, a generatív nyelvészet vette birtokba a nyelvtudományt, s noha Chomsky sosem felejtette el hangsúlyozni Saussure-rel való szembenállását, a három ellentétpár impliciten a generatív elméletben is megmaradt. Ez természetes is, hiszen a dichotómiák mindig veszélyesen csábosak, de főként mert nyelvszemléletét és nyelvfilozófiai hátterét tekintve a két iskola közel áll egymáshoz. Kellett tehát néhány évtized, amíg jött végre valaki, aki elgondolkodott azon, hogy fenntartható-e egyáltalán a nyelv-beszéd, külső-belső nyelvészet, szinkrón-diakrón nyelvészet szembeállítása.
Labov Martha’s Vineyard-i tanulmánya azért mérföldkő – vagy legyen inkább világítótorony –, mert nyilvánvalóvá tette, hogy soha nem érthetjük meg a nyelvi változások folyamatát, amíg anélkül bogarásszuk a hangváltozásokat, hogy figyelembe vennénk a társas beágyazottságot, az egyes változatok identitásjelző szerepét – a „külső” nyelvészet tehát valójában igencsak „belső”. Ha Labov nem abból indult volna ki, hogy a nyelv maga a nyelvhasználat (ha tetszik: a beszéd), hiszen semmilyen idealizált, elvont formája nincs, akkor már lefolytatni sem tudta volna a vizsgálatot, mert ki kellett volna zárnia a rendszerből a változatosságot, mintha bizonyos emberek csak az egyik, mások csak a másik változatot használnák. Az pedig, hogy a folyamatban lévő változás megfigyelhető és leírható, önmagában értelmezhetetlenné teszi a szinkrón és diakrón nyelvészet szétválasztását. De ennél még tovább is mehetünk: látjuk majd, abban a pillanatban, ahogy megpróbáljuk értelmezni a nyelvi változók jelenbeli megoszlását, hogy történeti folyamatok sokasága fon körül bennünket.
A Saussure-i gondolatketrec széttörése után az elmúlt ötven évben annyi empirikus anyag gyűlt össze a nyelv változatosságáról és változásáról, hogy csak a nyelvi változás elveit tárgyaló összegzés is háromszor hatszáz oldalt tesz ki – Labov munkája ez is, a harmadik kötet idén jelent meg. Minderről a magyar nyelvésztársadalom nagyobbik része sajnos alig-alig tud, a változásról sokuknak még mindig a nyelvtörténet jut eszükbe, a szociolingvisztikáról meg az a hiedelem járja, hogy a nyelv és a társadalmi rétegződés összefüggéseit vizsgálja. Valójában a szociolingvisztika persze nem „társadalmi nyelvészet”, ahogyan a hevenyészett és gyakran fölbukkanó fordítás sugallja, mert itt a socio- nem ’társadalmi’-t, hanem ’társas’-t jelent. A szociolingvisztika társas szemléletű nyelvészet, röviden társasnyelvészet – és megszületése óta az az alapkérdése, milyen a tényleges, az emberek által beszélt nyelv, hogyan működik, mi a szerepe a nyelv változatosságának, miért és hogyan változik a nyelv. Mindazt vizsgálja, amit a strukturalista vagy generatív nyelvészet, sőt azokkal a kérdésekkel is foglalkozik, amelyekről ők lemondtak. Nemhogy szűkebb volna tehát a társasnyelvészet kutatási területe, mint a nálunk ismertebb irányzatoké, hanem jóval tágabb. Egyrészt a nyelv kettős beágyazottsága érdekli: a szűken értelmezett nyelvi rendszeren belüli összefüggések, viszonyok, mozgások, és ezek szoros kapcsolata a társas jelentéssel. Másrészt az foglalkoztatja, hogy miért éppen egy bizonyos időpillanatban kezdődik egy változás, miért nem korábban vagy később, és egyáltalán, miért következik be – ez utóbbit nevezik aktuációs problémának. A két kutatási kérdés tulajdonképpen ugyanannak az alapkérdésnek a két megközelítése: hogyan írható le a nyelv mint folytonos változásban lévő rendszer. Csak a két szempont egyesítésével érthetjük meg a nyelvtörténet talányosnak látszó eseményeit: például hogy hogyan bujkálhat évszázadokig egy-egy új változat úgy, hogy a közösség észre sem veszi, hogy létezik, miközben szépen terjed; hogy egy-egy változó, amely évszázadokig nem mozdul, amelynek változatai ugyanolyan (stílus-, földrajzi vagy társadalmi) rétegződést mutatnak, mint régen, egyszer csak meglódul, és az egyik változat teljesen eltűnik, akár az eredeti, akár az új; hogy egy gyorsan terjedő változás miért torpan meg hirtelen; hogy hogyan terjedhet úgy egy változás, mintha városról városra ugrálna, kihagyva közben a falvakat, s oda csak később, gyengébb hullámokban jut el.
A társasnyelvészet természetesen nem a semmiből jött létre. A 19. század legtekintélyesebb nyelvszemléletének, Wilhelm Humboldt nyelvfilozófiájának örököse, csak éppen sokáig a főáramon kívül léteztek azok az irányzatok, amelyek Humboldt gondolatait építették tovább, elsősorban a nyelv és kultúra (gondolkodás) összefüggéseit vizsgálva. Másik fontos forrása a nyelvjáráskutatás, illetve később a nyelvérintkezések vizsgálata volt – az ezzel foglalkozó nyelvészetben lehetetlen szemet hunyni a nyelv változatossága fölött, és mindkét területen egészen korán megjelentek azok a nézetek is, amelyek utaltak a nyelv sokfélesége és a társadalmi rétegződés kapcsolatára. A 19. század végén Hugo Schuchardt jóval közelebb járt a nyelvi változások terjedésének megértéséhez, mint kortársai – vagy akár utódai – többsége: tudta, hogy ezek nem egyetlen központból indulnak, így aztán a különféle változások elterjedési területei átfedhetik egymást, de az is lehet, hogy nem érintkeznek. Az is régi tapasztalat volt, hogy a nyelvterület közepén elhelyezkedő nyelvjárások egységesebbek, ami érthető, hiszen a nyelvi változások többsége eléri őket, így egymással is több közös jegyet mutatnak, a peremnyelvjárások viszont nemcsak sok egyedi újítást tartalmazhatnak, amelyek aztán nem terjednek tovább, hanem a központi változásokból is sokszor kimaradnak, ezért aztán hasonlítanak is egymásra, mert megőrizhetnek hasonló archaikus jegyeket. Az izoglosszákat tehát a nyelvjáráskutatók és a 19. század nyelvtörténészei is megkövült terjedési határnak tekintették.
Egyáltalán nem véletlen hát, hogy Labov mestere, Uriel Weinreich (1926–1967) – aki egyébként csak egy évvel volt idősebb Labovnál, de a nyelvészetben jó évtizednyi előnye volt – egy igen neves dialektológus, Max Weinreich (1894–1969) fiaként lényegében otthonról hozta a változatosságra való érzékenységét. Bár elsősorban a jiddisre vonatkozó kutatásait, illetve a nyelvi érintkezésekről szóló alapvető jelentőségű könyvét szokás emlegetni, a legfontosabb munkája mégis az volt talán, amelyben azt fejtette ki, hogyan kell a nyelvi változások elméletét empirikus kutatásokkal megalapozni. A tanulmány már csak halála utána jelent meg (két tanítványával, William Labovval és Marvin Herzoggal jegyzi), és nemcsak azért óriási jelentőségű, mert a társasnyelvészet nem bővelkedik éppen elméleti munkákban, hanem mert úgy tűnik, utódait jócskán maga mögött hagyta. Az empirikus alapozás bőségesen kiépült ugyan, de arra az átfogó elméleti összegzésre, amely igazolja majd Weinreich zseniális meglátásait, továbbra is várnunk kell, Labov csaknem kétezer oldalas összegzése ide vagy oda.
Weinreich ugyanis nem egyszerűen empirikus alapon nyugvó változáselméletet akart létrehozni, hanem egy átfogó evolúciós nyelvelméletet. Ennek szellemében olyan változáselmélet megalkotása volt a célja, amely egyszerre képes magyarázni, hogyan alakult ki az emberi nyelv a más fajokra is jellemző kommunikációs formákból, s aztán hogyan alakult át ez a proto-nyelv olyan komplex nyelvekké, amilyennek mi ismerjük a nyelvet. Természetesen ugyanebben az elméleti keretben kell tudnunk elhelyezni a mai nyelvek ismert, nyelvemlékekkel adatolható, illetve a jelenben zajló változásait.
Az evolúciós nyelvészet ilyen szellemű kialakítása sajnos továbbra is csak kevesek hobbija – a társasnyelvészet főáramában tulajdonképpen csak egy vonatkozásban jelenik meg nyílt megfogalmazásban az evolúcióelmélettel való kapcsolat. Nevezetesen annak az elvnek az átvételében, amelyet egy skót geológus, James Hutton fogalmazott meg először 1785-ben, de igazán egy másik geológus, Charles Lyell tett ismertté 1833-ban: ez az azonosság elve, amely szerint nincs okunk föltételezni, hogy a változási folyamatok másként működtek volna a múltban, mint amit megfigyelhetünk a jelenben. Ez Darwin elméletének egyik kiindulópontja, a nyelvészetbe pedig William Dwight Whitney révén került 1867-ben – az ő fivére, Josiah geológus volt. Az elv alkalmazása egyértelműen Weinreich programjába illeszkedik, és nyilvánvalóan sokat segíthet a nyelvtörténeti rekonstrukciókban. Erre nagy szükség is van, hiszen a nyelvtörténésznek – Labov megfogalmazásában – örökösen azzal kell küzdenie, hogy a lehető legjobb eredmény hozza ki igen rossz, mert hiányos, töredékes, sokszor nehezen értelmezhető adatokból.
Az viszont kétségtelen, hogy az evolúciós nyelvészet megalkotóinak már bőven lesz mire alapozniuk, és ezt legnagyobbrészt az elmúlt ötven év társasnyelvészeti kutatásainak köszönhetjük. Most a legfontosabb eredményekből is csak egy-kettő következik (ne feledkezzünk meg róla, hogy csak az összegzés majdnem kétezer oldal), a rengeteg apróság, amit a hangváltozásokról, a nyelvtan átalakulásainak jellegzetességeiről megtudhattunk, szóba se kerül. Ha mégis az lesz az olvasó érzése, hogy nagyon ismerős, amit olvas, akkor nem téved: mind ez idáig a nyelvi változatosság módozatairól volt szó, és ez a változatosság egyszerre előfeltétele és következménye a változásnak.
A változatosság azonban nemcsak előfeltétele és következménye a változásnak, hanem egyben a jelenben megtapasztalható vetülete. Éppen ez teszi lehetővé, hogy akár egyetlen fölméréssel is értelmes megállapításokat tudjunk tenni egy-egy folyamatban lévő változásról a látszólagosidő-vizsgálatnak nevezett módszert alkalmazva. Ebben az esetben a változók megoszlásából vonunk le következtetéseket azt illetően, hogy milyen társadalmi csoport vagy egy közösségen belül a közösség mely tagjai játszanak vezető szerepet a változás terjedésében: kik használják a leggyakrabban, a legtöbb helyzetben. Ehhez természetesen biztosnak kell lennünk benne, hogy változásról van szó – sokszor előfordul ez, hiszen mindig vannak a nyelvben teljesen új formák. De ne felejtsük el, hogy nem minden nyelvi változó vesz részt változásban, a megtévesztő magyar terminológia ellenére. Emlékezzünk csak rá, vannak „stabil változók” is (magyarul idétlenül hangzik, de ezzel nemigen tudunk már mit tenni, próbáljunk elvonatkoztatni a köznyelvi jelentéstől – angolul variable a ’változó’). Az ilyenek hosszú ideig hasonló megoszlást mutatnak az egymást követő generációk beszédében. Nemzedékek sora használja a -ban/-ben rag mindkét változatát úgy, hogy ejtik az -n-t, ha formálisnak ítélik a beszédhelyzetet, és nem ejtik, ha informálisnak.
A változatok használatának mai megoszlása sokszor hordozza magában a nyelv történetét. Történeti vonatkozások nélkül érthetetlen volna például, miért hagyják el az angol kiejtésben nagyon gyakran a g-t az -ing végződésből, ha melléknévi igenévről van szó, és miért csak nagyon ritkán, ha főnév végződik így – Labov szerint azért, mert a mai angol -ing végződés két különböző óangol toldalékból származik: az igenevet képző -inde, és a főnevet képző -inge végződésből. Vagyis: a g azért marad el olyan sokszor az igenevek végéről, mert eredetileg ott sem volt. Más vizsgálatok szerint is abban a nyelvi környezetben marad a leggyakoribb egy változat, amelyben létrejött.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy ha a fiatalabbak többet használnak egy változatot, mint az idősebb generációk, akkor változást csíptünk el. Sokszor valóban így van, de nem árt ezzel is óvatosan bánni, mert van két olyan jelenség, amelyet igen sok beszélőközösségben leírtak. Az egyik, hogy vannak „generációs” nyelvi formák, ezek olyasmik, mint valami életkori sajátosság – minden generáció használja őket a megfelelő korban, de aztán „kinövik”. A másik, hogy az ifjak és az idősek nyelvhasználata közelebb áll egymáshoz, mint hisszük, legalábbis annyiban, hogy mindkét generáció kevésbé sztenderd, mint a középkorúak, akik többnyire nyitottabb társas kapcsolathálózatokban élnek, több beszélőközösségnek a tagjai, és munkájuk miatt is előnyösebb lehet számukra, ha sztenderdebbek. A lényeg, hogy a nyelvhasználatban mutatkozó generációs különbségek nem jelentenek automatikusan változást.
Az igazi persze az, ha a valóságos időben végzett vizsgálatokkal teszünk szert összevethető adatokra – most már elég koros a társasnyelvészet ahhoz, hogy egyre több kutatást lehessen újra elvégezni. Arról már volt szó, hogy Labov híres New York-i áruházi vizsgálatát már kétszer is megismételték – és biztossá vált, hogy amit Labov a hatvanas években terjedő változásnak ítélt, az valóban az volt. Szintén ketten interjúztak újra Martha’s Vineyardon. Egyikük nem találta már nyomát a Labov által leírt jelenségnek, a másik vizsgálat viszont igen: még nemrégiben is élt és virult, de a legfiatalabb generációnál már visszaszorulóban van a „szigetiség” ilyen kifejezése.
A nyelvi változások terjedése – sok más változáshoz hasonlóan – elnyújtott S-görbével ábrázolható: a változás a kezdeti szakaszban lassan terjed, majd hirtelen fölgyorsul, a változási folyamat végén újra lelassul. Ez az S-görbe valójában sok kicsi S-görbéből áll, hiszen a változás apró lépésekben halad. A hangváltozások egy-egy szóban jelentkeznek először, aztán terjednek át egyre több szóra, a szerkezeti változások először szintén csak egy bizonyos kontextusban jelennek meg, s aztán terjednek át fokozatosan más kontextusokra. Hasonlóképpen fokozatosan terjed a változás idiolektusról idiolektusra, stílusról stílusra, változatról változatra, nyelvről nyelvre.
Arról már nem kell külön beszélnünk, hogy a változást milyen társas tényezők mozgatják: ugyanazok, amelyek a nyelvhasználatunkat befolyásolják, hiszen pontosan ugyanarról van szó. Úgy beszélünk, ahogyan a környezetünk, ahogyan azok, akiket tisztelünk, akikkel azonosulni akarunk – vagy akikkel egyszerűen sokat vagyunk együtt. Ha történetesen új nyelvi formákat használnak, az ránk is „átragad”, ha kellő tekintéllyel rendelkező beszélő vagy csoport kezd használni egy új alakot, akkor az valószínűleg terjedni fog. A zárt hálózatok nyelve lassabban változik, a nyitottaké gyorsabban, hiszen több esélyük van új formákat megismerni. Az újításokat többnyire olyan tagok hozzák be a csoportba, akik más csoportokkal is érintkeznek, de a változás terjedésére csak akkor van esély, ha a csoport nagy tekintélyű tagjai közül valaki használni kezdi az új változatot.
Ha kilépünk a közvetlen kapcsolathálózaton túlra, akkor igaz ez társadalmi méretekben is, emlékezzünk csak a New York-i vizsgálatra: akik szeretnének egy mintának tekintett társadalmi csoporthoz tartozni, azok nemcsak követik a vágyott csoport nyelvhasználatát, hanem még túl is teljesítik, így a követett csoport nyelvhasználatának jellemzői terjednek. Érvényes ez akkor is, ha a változásról tudnak a beszélők, esetleg elismerő vagy ledorongoló megjegyzéseket tesznek rá, véleményük van róla – az ilyet fölismert változásnak nevezzük. Van azonban észrevétlen változás is, ilyenkor az öntudatlan alkalmazkodásnak köszönhetően terjed a változás. Nincs ebben semmi bonyolult – most már, hogy tudjuk mindazt, amit Weinreich és Labov nyomán a társasnyelvészet ötven év alatt kiderített.
Az észrevétlen változásnak azonban más, nem a társas jelentéssel összefüggő mozgatórugói is lehetnek: a szókincsen és nyelvtanon belüli összefüggések. A 19. és 20. század nyelvtörténészei ilyesféle okokból próbáltak magyarázatot találni arra, miért változik a nyelv, s bár ma már tudjuk, hogy a társas jelentést mellőzve csak a válasz felét kaphatjuk meg, erre a félre is nagy szükségünk van. Sőt: csak ezek az összefüggések adhatnak valami magyarázatot arra, hogy egyáltalán miért jön létre egy-egy új változat – hiszen ahhoz, hogy a társas jelentések által kijelölt vonalak mentén szépen terjedni kezdjen egy-egy új alak, először is meg kell jelennie magának az új alaknak. Azt már jól tudjuk, hogy új elem származhat kölcsönzésből – nyelvek, nyelvváltozatok, stílusváltozatok között –, de létrejöhet egy-egy változaton belül is. Pontosabban: mindig egy-egy idiolektuson belül – valakinek a fejében – jön létre, s onnan terjed tovább mások idiolektusába, a már jól ismert társas szabályokat követve. A „természetes változások”, éppen mert természetesek, azaz a rendszer belső összefüggései hozzák létre őket, több idiolektusban is megjelenhetnek egymástól függetlenül, és ha már ott vannak, akkor mindenképpen egymást támogatják, megerősítést jelentenek mindazoknak, akik fejében ugyanazok a változatot születtek meg, és másoktól is hallják őket.
A „természetes változás” leghíresebb fajtája az analógia: a 19. századi nyelvtörténészek egyik kedvence volt. Úgy vélték, hogy az analógia „javítja ki” a változások miatt összekuszálódott nyelvet, ez teszi újra szabályossá: a változás megbontja a rendet, kikezdi a rendszerszerűséget, de az analógia kiigazgatja a megcincált paradigmákat. Másként fogalmazva: az analógia olyan változás, amely lényegében megismétel egy korábbi változást, és ezzel újra szabályosabbá teszi a nyelvet. Ha a célelvűséget lehántjuk erről a tételről, és némiképpen átfogalmazzuk, akkor továbbra is igen jó hasznát vesszük. A változások valóban megbontják a korábbi belső összefüggéseket: okozott némi bonyodalmat például, hogy a magyarból eltűnt a mély hangrendű ï, hiszen az őrülten konzervatív, több évszázaddal, akár évezreddel korábbi nyelvállapotokat fosszíliaként őrző toldalékolás ma is az ezer évvel ezelőtt még „szabályos” alakokat hozza létre (pl. írok, zsíros stb.), de ezek a mai hangrendszerből kiindulva már szabálytalanok, hiszen szembemennek egy igen erős szabállyal, a hangrendi illeszkedés követelményével.
Egy idő után azonban győz a kényelemszeretet: agyunk arra törekszik, hogy minél kevesebb erőfeszítéssel hozza létre a beszédet, ezért igyekszik csökkenteni a kivételek, szabálytalan alakok számát. Az egykor szintén mély toldalékokkal ellátott férfi(ú) félig már megadta magát: ha képzőt vagy jelet kapcsolunk hozzá, az még mindig mély hangrendű (férfias, férfiak), de a rag már változó, lehet mély és magas (férfinak ~ férfinek). Az illeszkedés ereje mutatkozik meg abban a szélmalomharcban is, amelyet sokan az én olvasnák-féle nemsztenderd változatok ellen vívnak, hiszen iskolai tiltás ide vagy oda, a nemsztenderd változat mindaddig újra meg újra föl fog bukkanni, amíg a magyarban alapvető szabály az illeszkedés – egyszerűen azért, mert egy természetes, azaz a rendszer szabályszerűségét növelő változás hozza létre.
A mondattanban megfigyelhető változók közül sok szerkezetkeveredéssel jön létre: így született a természetesen, hogy elmegyek-féle változat a természetes, hogy elmegyek, illetve a természetesen elmegyek keveredéséből – ne tiltakozzon a kedves olvasó, hogy ilyen állat nincs, hanem figyelje a környezetét, a médiát és saját magát, ugyanis sokkal többen használják a természetesen, hogy változatot, mint ahányan tudnak róla. Már ennek a szerkezetkeveredésnek a hatására alakult ki egy másik változó, a gyors megcsináltam-típus (mielőtt még valaki összeráncolja a szemöldökét, hogy magyar ember ilyet nem mond: valóban nem gyakori, de az itt leírt mondatot legutóbb a minap hallottam egyik diákomtól, először meg úgy tíz éve találkoztam ezzel a változattal). Mindkét változat kialakulása mögött ugyanaz a változás áll: az -n rag határozói funkciójának gyengülése bizonyos helyzetekben (hosszú nyelvtörténeti magyarázatra lenne szükség, ha föl akarnánk oldani a „bizonyos esetekben” kifejezést, mert föl lehet, de elégedjünk most meg a nagyvonalú fogalmazással). Ezért állhat ott „fölöslegesen” a természetesen, hogy-ban, és ezért hiányozhat a gyors megcsináltam-ból.
Igen jól ismerjük a grammatikalizáció-nak nevezett jelenséget is: ennek során valamilyen fogalmi jelentésű szóból nyelvtani funkciójú elem válik. Az eredeti fogalmi jelentés teljesen eltűnhet, de akár meg is maradhat. A magyarban, mint minden tisztességes agglutináló (toldalékoló) nyelvben, tömegével vannak a grammatikalizáció példái: így lett a kép, kor ragozott alakjából először névutó (állat kép(p)en, mi koron), aztán abból meg rag (állatképp(en), mikor – figyeljünk csak, itt is eltűnt ám az -n). Így lett a hat ’valamire hatással van’ igéből képző (láthat), a ság ’rét’ jelentésű főnévből szintén képző (rónaság). Mivel akkoriban nem voltak nyelvművelők, akik a nyelvtisztaság és a műveltség megőrzése érdekében azt követelték volna, hogy ezek a toldalékok ne legyenek alávetve az illeszkedés szabályainak, a grammatikalizáció részeként kialakult e képzők magas hangrendű változata (nézhet, hegység).
Van egy igen jól és igen régen ismert hangváltozási jelenség, a láncváltozás – amikor egy változás további változások sorozatát indítja be. A nyelvtörténet tudománnyá válásának egyik legjelentősebb lépése volt, amikor a 19. század nyelvészei fölismerték ezt a jelenséget, és leírták azt a hangváltozás-sorozatot, amely aztán Grimm-törvényként híresült el. Hasonló láncváltozásokról azóta számtalan leírás készült, de nemcsak a hangtanban, hanem a nyelvtanban is vannak ilyen változás-sorozatok. A magyarban például eredetileg nem voltak vonatkozó mellékmondatok, az alárendelést ragozott igenevekkel oldották meg, tehát például: látvám jöttét ’láttam, hogy jön’, olvastam könyv ’a könyv, amit olvastam’, meg kell csinálnom – meg kell, hogy csináljam. Ebből a sorozatból szépen látszik, hogy a változás a határozói igenévvel kezdődött: nem hiszem, hogy van ma magyar anyanyelvű (nem nyelvtörténész), aki ne ítélné egyszerűen rossznak a látvám jöttét mondatot. A melléknévi igenév ragozása borzasztó ódivatúnak hangzik, de mégsem érthetetlen – a főnévi igenév ragozása még tartja magát, de már ott van mellette a hogy-os változat is.
Ha bárhol elkezdünk fölgombolyítani egy-egy ma zajló változást, keresve, hogy hogyan jöhetett létre, igen gyorsan más szálakba gabalyodunk: van ezek között hangtani, nyelvtani változás egyaránt. Van közöttük fiatalka, és van olyan, amely akár ezer éve kezdődött, van kölcsönzésből származó, van amelyet az agyunk hoz létre rendszeretetből (vagy lustaságból, kinek melyik megközelítés tetszik jobban), van, amelyik éppen száguld, van, amelyik lomhán hömpölyög. A lényeg, hogy a nyelvben zajló változások nincsenek elszigetelve, erősíthetik és gyengíthetik egymást, attól függően, hogy milyen módon rendezik át a nyelvi rendszert. Az azonos irányba ható változások révén a nyelvi rendszer egyes pontjainak beágyazottsága erősen lecsökken: ezeken a gyenge pontokon jönnek létre a legnagyobb valószínűséggel új alakok. Az aktuáció, az új alak megjelenése tehát nem előzmény nélküli, tulajdonképpen nem is váratlan, nem csak úgy a kék égből csap le.
Ezért jelenik meg ugyanaz az átkapcsolás több beszélő idiolektusában egymástól függetlenül. Minthogy az új alak „természetes változás” révén, tehát a korábbi változásokból, pszicholingvisztikai könnyebbségből keletkezett, mások is könnyen rákapnak a használatára, mit sem tudva arról, hogy egyáltalán létezik ilyen nyelvi forma, a terjedés pedig további terjedést generál – akár úgy, hogy a változás sokáig észrevétlen marad. Ha viszont az új változat használatát valamilyen helyzethez vagy csoporthoz kezdik társítani, akkor a változó elkezd stílus-, illetve társadalmi rétegződést mutatni, ha nyílttá válik a társítás (ez nem szükségszerű persze), akkor már fölismert változásról beszélünk, és még élesebbé válik a rétegződés. Ezen a ponton akár a legtermészetesebb változás is megtorpanhat, ha annak a beszédhelyzetnek vagy csoportnak, amelyre az új változat jellemző, alacsony a presztízse, hiszen akkor a lenézett csoporttal vagy beszédhelyzettel való azonosítás miatt más csoportok az új változatot is elutasítják. Ellenkező esetben viszont sok nyelvváltozaton végigsöpörhet a változás, végül akár teljesen el is tűnhet az eredeti változat – ez sem szükségszerű, hiszen a legutóbb megismert rejtett presztízs bármilyen nyílt tekintéllyel szemben képes megőrizni a saját csoporthoz kötődő változatokat. Egy folyamatban lévő változás bármelyik ponton beindíthat újabb változásokat, akkor kezdődik az itt leírt ciklus elölről, és végleg, sokszorosan összefonódnak a nyelvi rendszerhez és a társas jelentésekhez tartozó tényezők.
Éppen, ahogy Humboldt írta: „a nyelvben soha nem lehet még pillanatnyi valódi nyugalmi állapot sem, hasonlóan az emberi gondolkodás szüntelen lángolásához. Természeténél fogva folyamatos átalakulás.” A nyelv folyamatos változásáról van már villanásnyi képünk – legközelebb azokról a vizsgálódásokról lesz szó, amelyek a nyelv és gondolkodás összefüggéseinek kutatásában vitték tovább a humboldti hagyományt.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
