Egy vita tanulságai
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. október 07. péntek, 04:06
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Nem tudom, valójában mennyire érdekli a Galamus olvasóit az a vita, amely Krémer Ferenc érdekes írása nyomán bontakozott ki. Hiszen azok a kérdések, problémák, amelyekről – legalábbis látszólag, vagy a felszínen – szó van, nem érintik közvetlenül a magyar társadalmat. Joggal mondhatják sokan, ennél azért súlyosabb bajaink, gondjaink is vannak. S ez igaz. Mégis azt gondolom, időnként érdemes, sőt, szükséges kitekinteni máshol zajló vitákra, más országok társadalmi, kulturális konfliktusaira. Nemcsak azért, hogy ne süppedjünk bele végérvényesen a hazai nyilvánosságba, hanem azért is, mert − amint azt a vita is mutatja – ezeknek a mindennapi életünket nem jellemző, nem befolyásoló problémáknak, konfliktusoknak is vannak általánosabb, a demokráciát, a mindennapi élet szabadságát érintő vetületei. Ezért gondolom azt, hogy érdemes válaszolnom a velem szemben, illetve a tőlem eltérő módon érvelő írásokra. Amelyekben számos érdekes és megfontolandó gondolat és felvetés fogalmazódott meg. Ezek mindegyikére ebben a rövid írásban természetesen nem tudok kitérni, s ezért csak néhány ellenvetésre válaszolok. Ugyanakkor vannak olyan kitételek („karaktergyilkosság”, „hiteltelenítés” stb.) is, amelyekre nem kívánok reflektálni, mert méltatlannak tartom őket.
Hadd kezdjem a burkával mint szimbólummal. Vitapartnereim a burkát a női alávetettség szimbólumának tartják, s ebben eddig sem volt vita közöttünk. Én mindössze arra utaltam, hogy a burka vallási szimbólum, s mint ilyen utal a női alárendeltségre. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezzel egyetértek, vagy helyeslem, csupán annyit jegyeztem meg, a vallás kontextusát, azt a tényt, hogy a burka egy vallási hagyomány része, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Akkor sem, ha Krémer Ferenc szándéka szerint kizárólag a női egyenjogúság kérdését vetette fel cikkében. Ha a burkát vallási szimbólumnak tekintjük is, és elismerjük, hogy része az iszlám vallási hagyománynak, hogy jelentése ebben a hagyományban gyökerezik, akkor be kell vezetnünk egy lényeges különbségtételt. Erre a különbségtételre közvetve utalt egyébként Lévai Júlia is. Az európai társadalmak (vagy egyes csoportjai) tekinthetnek –„kívülről” − úgy a burkára mint a női alávetettség, a társadalmi egyenlőtlenség egyik formájának kifejeződésére. Ez az európai hagyományokban és értékrendben gyökerező szemlélet, értelmezés azonban nem kérdőjelezheti meg, és még kevésbé bélyegezheti meg azt az iszlám hagyományban gyökerező – „belső” − felfogást, amely a burkához mint vallási szimbólumhoz ragaszkodik, s éppen ezért annak viselésében nem társadalmi alávetettségét, nem a nemek közötti egyenlőtlenség megnyilvánulását, hanem a vallási hűségnek, a vallási hagyomány elfogadásának és követésének a jelét látja. (Már csak ezért is teljesen téves Andor Mihálynak a rabszolgasággal való összehasonlítása). Vallási hagyományaihoz pedig egy szabad társadalomban mindenki ragaszkodhat, függetlenül attól, hogy Budapesten, Párizsban, vagy éppen Kairóban él. Krémer Ferenc szerint ugyan „a hagyomány önmagában nem indok valaminek az elfogadására” – miközben ő is egy hagyománnyal, egy másik hagyománnyal indokolja saját érvelését. Azaz az általa helyesnek tartott hagyománnyal lehet valamit indokolni, az általa nem fogadható hagyománnyal viszont nem. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy ezt a megközelítést nem mindenki tudja elfogadni, s a burka betiltását sokan a szabad vallásgyakorlás korlátozásának tartják, amit aztán a radikális iszlám következetesen ki is használ.
Van itt azonban még két további kérdés. Krémer Ferenc azt írja: „Én egyáltalán nem az iszlámról írtam! Legyen világos és egyértelmű, ha eddig nem vált azzá: én a nők szabadságáról és egyenjogúságáról írtam!”. S ezt bizonyára így is gondolta. Csakhogy a nők szabadságáról és egyenjogúságáról nem általában írt, nem a nőket a munkaerőpiacon érő hátrányos megkülönböztetések vagy éppen a nők ellen irányuló családon belüli erőszak okán – hogy csak két tetszőlegesen kiragadott példát említsek −, hanem a burka kapcsán. Mivel a burka az iszlám vallás egyik szimbóluma, írásának tárgyát akarva-akaratlanul belehelyezte egy másik diskurzusba. Különös tekintettel arra, hogy az iszlámellenes megnyilvánulásoknak az egyik legkedveltebb „terepe” éppen a burka betiltása körüli vita. S ezzel – a további félreértések elkerülése végett − nem azt mondom, hogy Krémer Ferenc iszlámellenes, hanem azt, hogy ha a burka összefüggésében beszél a női egyenjogúságról, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a konnotációkat, s nem tehet úgy, mintha ez a diskurzus nem létezne. Másrészt: abban láthatólag egyetértés uralkodik, hogy a burka szimbólum – csak abban van vita, hogy minek a szimbóluma. Ha viszont a burkát szimbólumnak tekintjük, akkor Lévai Júlia joggal utal arra, a szimbólumok jelentése abban a kulturális, társadalmi környezetben gyökerezik, amelyben a szimbólumok létrejöttek, kialakultak. Victor Turner, aki a kulturális antropológia történetében az egyik legjelentősebb, szimbólumokkal kapcsolatos elméletet hozta létre, arra mutatott rá, hogy míg a hagyományos társadalmakban a szimbólumok jelentése homogén, egynemű, addig a modern társadalmakat a szimbólumok jelentésének pluralizálódása jellemzi. Másként és egyszerűbben fogalmazva, ugyanaz a szimbólum az egyik perspektívából ezt, a másik perspektívából azt jelentheti. A kérdés a továbbiakban az, hogy ezek között az egymás mellett élő jelentések között milyen hatalmi viszonyok alakulnak ki – és erre a kérdésre rövidesen visszatérek. Előbb azonban hadd utaljak Lévai Júlia megjegyzésére, aki a szimbólumok plurális jelentéséből egészen más következtetést vont le, amikor azt írta: „a burka használata sem védhető meg attól a pillanattól kezdve, hogy kiemelik a maga történetiségéből, és egy másik közegbe helyezik…”. Ez – ha szabad folytatnom Krémer Ferenc korábbi fordítási gyakorlatait – azt jelenti, „Arábiában” járhattok burkában, Budapesten és Párizsban nem. Ott azt csináltok, amit akartok, itt nem. A kultúra territoriális felfogása és az Európa-centrikusság jól ismert tétele keveredik ebben a mondatban.
Perspective – flickr/lokdude
De hadd térjek most vissza a szimbólumok többféle jelentéséhez. Ha ez ugyanis így van, akkor az a kérdés, milyen viszonyban állnak egymással ezek a jelentések. Egymás mellett élnek, vagy valamiféle alárendeltségi, hatalmi viszony áll fenn közöttük? Vitapartnereim annak bizonyságát nyújtják, hogy ez utóbbi viszonyról van szó – csak a burkának mint szimbólumnak a saját értékeik szerinti értelmezését fogadják el, minden más megközelítést elutasítanak. Krémer Ferenc azt írja „a kultúrák együttéléséhez egy konszenzuson alapuló toleranciára van szükség”, ami azonban a számára azzal a következtetéssel jár, hogy a muzulmán vallás híveinek el kell fogadniuk az általa képviselt érvelést, s el kell fogadniuk a „polgári demokrácia” értékeivel össze nem egyeztethetőnek tartott vallási szimbólumok betiltását. Ezt azonban nemigen lehet „konszenzuson alapuló toleranciának” nevezni. Ugyanakkor azt a kitételét sem tudom komolyan venni, amely szerint a multikulturális társadalomban nincs többség, a többség fogalma értelmetlen, s ezért a tolerancia sem a többség „kegyének” függvénye. Vitapartnereim érvelése azonban pontosan ennek az ellenkezőjét bizonyítja, azt, hogy van többség, s azt is, hogy ők magukat is ezen többség képviselőinek tartják. Ők azok, akik meghúzzák a tolerancia határait – „mert ennek a világnak a terét nem a biológiai vagy isteninek képzelt determinációk, hanem az emberi képességek szabad lehetőségei határozzák meg, beleértve ezekbe az uralmi stratégiák szabad lehetőségeit is”; meg azért is, mert „a ma felvilágosultnak és magasabb szintűnek nevezett, bonyolultabb társadalmakban relatíve több tapasztalat, tudás és eszköz is felgyűlt az emberi létezés megkönnyítésére” – magyarázza Lévai Júlia. Mindez azt is jelenti, hogy ők gondolják meghatározni mások szabadságának kereteit is, s nincs mit csodálkozni azon, hogy nincs mindenki elragadtatva ettől az ötlettől.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy vitapartnereim különleges álláspontot képviselnek. Nem, hiszen mindaz, amit mondanak szerves része annak az európai diskurzusnak, amely veszélyeztetve látja Európát a bevándorlóktól, az iszlámtól, az Európa számára idegen kultúráktól, hagyományoktól, értékektől. Ez a diskurzus azt tételezi fel, hogy a burka „kifejezett és szándékos” tüntetés „a befogadó állam kulturális szokásaival szemben”, veszélyben látja „a befogadó ország társadalmának, kultúrájának és polgárainak saját identitását”, általában a „polgári demokráciát”, hiszen a hagyományaikhoz, szimbólumaikhoz, kultúrájukhoz ragaszkodó bevándorlók végső soron a nyitott társadalom lebontásán dolgoznak. Lévai Júlia még ennél is tovább megy, s a burka viselése, és a fasizmus között keres – és vél találni – összefüggéseket, Andor Mihály hozzászólásában pedig már az iszlámellenes közhelyek egész tárházát mozgósítja. Ez utóbbi felvetésekkel nincs mit kezdeni, érdemes azonban röviden kitérni azokra a fejtegetésekre, amelyek az „eredeti identitás” elvesztésével, az európai értékek fenyegetettségével foglalkoznak. Megint csak anélkül, hogy itt részletesebb elemzésbe kezdenék, ez a félelem három alapvető félreértésen alapszik. Egyrészt azt gondolja, hogy van valamiféle eredeti és változatlanul megmaradó (nemzeti, kulturális, lokális) identitás, s nem veszi észre, hogy a modern társadalmakban meglévő identitások legfőbb sajátossága rétegzettségük és folyamatos változásuk. Másrészt nem veszi észre, hogy a Lendvai L. Ferenc által említett „mennyiségi szempont” más összefüggésekben is felvethető. A bevándorlók – a muzulmán bevándorlók – körében ugyanis erős kisebbségben vannak az ortodoxok, a radikálisok, a fundamentalisták, a terrorizmussal rokonszenvezők (még akkor is, ha a média figyelmének előterében ezek a csoportok állnak); a nagy többség beilleszkedett abba a társadalomba, amelyben él. (Mielőtt Andor Mihály ismét megkérdezné, honnan tudom, levelet kaptam-e, megemlítem, az európai migrációval foglalkozó társadalomtudományi irodalomból, amit persze ő is ismer). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a radikális kisebbség ne jelentene – helyenként súlyos − társadalmi problémát. Mint ahogy azt sem jelenti, hogy az európai társadalmakba beilleszkedett bevándorlók egységes és homogén tömeget alkotnának. Közöttük is különböző orientációk, viszonyulások, értékrendek, alkalmanként változó viselkedési minták figyelhetők meg. Azonban a bevándorlók jelentős többsége egyáltalán nem rombolja az európai értékeket és kultúrát (már csak azért sem, mert az sem egységes, zárt és változatlan egész), hanem jelenlétükön, saját hagyományaikon és kultúrájukon keresztül mindenekelőtt önreflexióra kényszerítik az európai társadalmakat. S ez az önreflexió nem mindig kellemes és kényelmes.
Zygmunt Bauman Postmodernity and Its Discontents című könyvében (a 39. oldalon) a következő, a jelen vita szempontjából igen tanulságos mondatokat írja le: „Minden társadalmi rend megteremti a maga elképzeléseit azokkal a veszélyekkel kapcsolatban, amelyek önnön identitását fenyegetik. ... Ezek a víziók mindig a társadalom önképének negatív előjelű lenyomatai. Vagy a pszichoanalitikus megközelítés terminusaiban fogalmazva, a veszély a társadalom saját, létezésével és eszközeivel… kapcsolatos belső ambivalenciájának a kivetítése. Egy társadalom, amely saját rendjének életképességét illetően bizonytalan, egy ostromlott erőd mentalitását teremti meg; noha a falait fenyegető ellenség nem más, mint a mindennapi életét, ’normalitását’ átitató, saját, belső démonai, elnyomott, tudatalatti félelmei, amelyeket − hogy a mindennapi realitás elviselhető maradjon − összeprésel, és a mindennapok megélt valóságából kiszorít, idegen testté formál, megragadható ellenséggé, akit újra és újra meg lehet támadni, sőt talán le is lehet győzni.” S ez az attitűd mindaddig fennmarad, amíg be nem látjuk és meg nem értjük, a mai, alapjaiban megváltozott világban gondolkodásunk, szemléletünk, nyelvünk korábbi sablonjai nem jelentenek megoldást. A „tolerancia határait” ma már nemcsak az „őslakosok”, az „európaiak”, a „fehérek”, a „keresztények” húzzák meg. A bevándorlók, az iszlám, a korábbi európai értékektől idegen szokások, hagyományok, szimbólumok, vallások itt élnek velünk, ma ezek is Európa és a „polgári demokrácia” részei. Éppen ezért értelmetlen a betiltásuk. Sokkal inkább azt kellene felkínálni számukra, legyenek részesei a liberális demokráciának, vegyenek részt annak alakításában, a társadalmi, politikai életben – azaz társadalmi, politikai befogadást és részvételt kellene felkínálnunk, nem pedig ellenségeskedést, korlátozást és tiltást.
Ha lehet, ezzel a vitát lezárnánk – a szerk.
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!