Galamus.hu - A Gonosz birodalmai

A Gonosz birodalmai

Nyomtatás

Részletek: 2011. október 06. csütörtök, 03:35; Bojtár Endre

Bojtár Endre írása és részlet Lendvai L. Ferenc új könyvéből

Bojtár Endre

A Gonosz megértése

A könyv, egyetlen jelzőben összesűrítve: zsúfolt. Témakörökkel, történelmi eseményekkel, információval, s főként gondolatokkal zsúfolt. Olvasható a szerző több évtizedes kutatómunkája és eddigi könyvei összefoglalásaként, s ugyanakkor munkatervként is: számos, szándékosan elvarratlan szál, sok vitára ingerlő tétel, s a 22 oldalas bibliográfiában is tükröződő hihetetlen olvasottság, anyagismeret, amely azonban itt-ott mégis jövőbeli kiegészítésre szorul. Nem csoda, hogy a szegény kis könyvajánló ugyancsak kénytelen minduntalan írószerszámához kapkodni, hogy jegyzeteljen, mert úgy érzi, a saját gondolatai is túlcsordulnak. A zsúfoltság szerencsére nem vonatkozik a stílusra, amely áttekinthető, szellős, közérthető, a szó legjobb értelmében esszéisztikus.

Lendvai előző munkáinak is az volt az egyik fő erénye, hogy egymástól látszólag távol eső területeket rántott egymás mellé. (A Közép-Európa-fogalom történeti vizsgálódásába például a történeti földrajz szempontjait hozta be.) Ezúttal a történeti és a filozófiai megközelítés együttes alkalmazásának lehetünk tanúi.

A címbéli birodalmak a náci és a szovjet birodalmat jelentik, amelyek konkrét történelmi megvalósulásai voltak a Jó és a Gonosz küzdelmének; a vallásos gondolkodásban és az ebből kinőtt történelemfilozófiában ez a két erő harcol az emberért. (Persze a cím metaforikusan értendő: csak a – bármilyen – történelemfeletti erőben hívő történész foglalkozhat avval, hogy mondjuk Hitler a Sátán küldötte volt. Az emberiség üdv-, illetve hanyatlástörténete és a történettudomány összeegyeztethetetlen.) A négy nagy fejezet közül az első az eszkatológiai téma történetét adja, Ágostontól Lutherig, majd a lutheranizmus máig tartó hatásáig. Erre épül az orosz-szovjet forradalomról, a gonosz kommunizmusról szóló következő (benne a lenini és a sztálini forradalom elmélete és gyakorlata), majd a harmadik fejezet, amely a fasiszta ellenforradalmat tárgyalja (benne Mussolini és Hitler elmélete és gyakorlata, ahol is az előbbi – mutatis mutandis – Leninnek az utóbbi Sztálinnak van megfeleltetve, illetve velük párhuzamba állítva). A befejező rész (A Gonosz birodalmai a tudományban és filozófiában) mindennek az összegzése egy magasabb – politikafilozófiai, történetfilozófiai és filozófiai – szinten, olyan fogalmak segítségével, mint totalitarizmus, nyitott társadalom, egyéni felelősség, kollektív bűnösség stb., Platóntól Marxon át Heideggerig.

Mindezt egy szinttel lejjebb bontva csupán felsorolom, hogy – a fentieken kívül – még mi mindenről esik komoly szó a könyvben: a két birodalom, a Jó és a Gonosz birodalmának tana; a lutheranizmus, amely megalapozta a németség Nyugat és Kelet közötti határhelyzetét; e határhelyzet végigkövetése, tulajdonképpen egészen napjainkig; a forradalom elmélete kapcsán eszkatológia és társadalmi haladás, illetve eszkatológia és forradalom viszonya; a bolsevik forradalom dióhéjban előadott története, Lenintől a szovjet tervgazdálkodáson át Sztálin antiszemitizmusáig; az ellenforradalom „lényege az eredetmitikus gondolkodáshoz való visszatérés” (255. o.), ezért elméletének kidolgozói között első helyen szerepel Nietzsche (és olyan kritikusai, mint Lev Sesztov és Lukács György), majd Carl Schmitt és Spengler mint ellenforradalmi mítoszok kialakítói, amelyeket aztán az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus ültetett át a gyakorlatba; az ellenforradalom másik jellemzője, hogy „forradalom az ellenkező irányban: nem a premodernből előre a modernbe, hanem a modernből vissza a premodernbe”. (331.); Lenin „iniciatíváinak” Mussolini „iniciatívái” felelnek meg, amelyeket a sztálini, illetve a hitleri „elfajulás” követett.

Ezt a sok mindent egyetlen folyamatos elbeszélésben nem lehetett volna elmondani. Ezért Lendvai kitalált egy új műfajt: az általa kiválasztott és összefüggésbe helyezett témákat a szakirodalom alapján tárgyalja, mégpedig úgy, hogy könyveket, tanulmányokat ismertet, s ezeket kommentárral látja el. Van, ahol ez a kommentár csak egy-két bekezdés, s van, ahol külön tanulmánnyá terebélyesedik. Az ismertetett-értelmezett művek – amelyek között vannak kézikönyvek, de vannak folyóiratokból előásott cikkek is – túlnyomó többsége egymást követi, egymásból következik, és gyakran egymással vitázik. Lendvai ilyenkor rokonszenvesen visszafogott, nem akar döntőbíró lenni eldöntetlen vagy eldönthetetlen tudományos vitákban. A könyv emiatt rendkívül informatív (a 20–21. századi történelemmel foglalkozó minden bölcsész számára ajánlott olvasmánnyá tenném), hangja objektív. Ugyanakkor a „szubjektív” szerzői jelenlét – már az értelmezett művek kiválasztásában, s persze még inkább összefüggésbe állításában – végig érezhető, s ez teszi az olvasót is együttgondolkodó vitapartnerré. S van min gondolkodni.

(Lendvai L. Ferenc: A Gonosz birodalmai. Bp., 2011. 595. Áron Kiadó. 3900 forint.)

Két részlet Lendvai L. Ferenc A Gonosz birodalmai című könyvéből

Az összevetés elméleti alapját a totalitarizmus fogalmának kiépülése képezi... Ez mai – szintén elég régen, bár fokozatosan megszilárdult – értelmében olyan társadalmi berendezkedést jelent, melynek közvetlenül alárendelhető a kommunizmus és a fasizmus, általánosabban pedig olyan diktatórikus rendszert, mely nem elégszik meg a politikai szféra uralásával, hanem a privát szférába is behatol. A fogalom mai elterjedtsége nagymértékben Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei című művének (1951) köszönhető. Elméleti szempontból azonban még nagyobb jelentősége van Karl R. Popper művének: A nyitott társadalom és ellenségei (1945). E könyv aktuális politikai kihívásokra válaszolva keletkezett; amint előszavában a szerző megjegyzi: „Noha nagy része annak, amit e könyv tartalmaz, már korábban megfogalmazódott, a megírására irányuló végső elhatározás 1938 márciusában született, azon a napon, amikor értesültem Ausztria megszállásáról.” (Popper: 10.) A Bevezetés egy jegyzetében Popper a fogalomhasználatot illetően utal rá: „Tudomásom szerint a ’nyitott társadalom’ és ’zárt társadalom’ fogalmát először Henri Bergson használta a Les deux sources de la morale et de la religion (1932) c. művében” – itt azonban e fogalmak, mint mondja, racionalizálva vannak (uo.: 446). Konkrét jelentésüket illetően talán akkor járunk el a leghelyesebben, ha Ferdinand Tönnies: Gemeinschaft und Gesellschaft (magyarul a szokványos fordításban „Közösség és társadalom”) c. művének klasszikus fogalmaira megyünk vissza. A „zárt társadalom” a tönniesi organikus közösség, a vér és a föld (Blut und Boden) premodern közössége, Gemeinschaft (Tönnies: 23 skk.); míg a „nyitott társadalom” Hobbes és Smith mechanikus (modern polgári) társasága, Gesellschaft (uo.: 73 skk.). Tönnies azonban világosan megmondja, hogy itt – a hagyományos közösség és a modern társadalom esetében – bár logikailag parallel típusokról, történelmileg azonban egymás utáni korszakokról van szó (ld. uo.: 328). Sőt, még egy – alapvetően marxi befolyásoltságú – történelemfilozófiai séma fölvázolását is megkockáztatja: „Az egész mozgás pedig […] felfogható olyan tendenciaként is, amely az eredeti (egyszerű, családszerű) kommunizmustól, s az abból létrejövő, abban rejlő (falusi–városi) individualizmustól tart a független (nagyvárosi–univerzális) individualizmus, s az azáltal tételezett (állami és nemzetközi) szocializmus felé.” (Uo.: 332.) Popper is megállapítja: „A zárt társadalom tökéletes formájában jogosan hasonlítható egy organizmushoz.” (Popper: 171.) Mivel pedig az ilyen közösségi tudat a társadalmi élet törzsi formáiból nőtt ki, véleménye szerint joggal nevezhető tribalizmusnak: „a törzsnek kitüntetett jelentősége van, és az egyén nélküle semmi”, s ez vezet a későbbiekben a „választott nép” gondolatához, amiből a XIX-XX. század folyamán a marxizmusban a választott osztály, a fasizmusban (pontosabban a nemzetiszocializmusban) a választott faj koncepciója fejlődik ki (ld. uo.: 23); egyáltalán az összes, a „barát–ellenség” sémát követő fölosztások mind az irracionalista tribalizmus megnyilvánulásai (ld. uo.: 405). A zárt társadalom – a csoport, a törzs – erkölcsisége valóban nem individualizmus, de mégis egoizmus, mert kollektív önzés. „A kollektivizmus nem áll ellentétben az egoizmussal, de nem is azonos az altruizmussal vagy önzetlenséggel. A kollektív vagy csoportegoizmus nagyon gyakori jelenség…” Ezzel szemben az altruizmussal átszőtt individualizmus a nyugat-európai civilizáció alapja. (Uo.: 105, 112.) A visszatérés az eredeti organikus közösséghez azonban, ha az egyszer már – bármilyen okból – fölbomlott, nem lehetséges többé, és csak súlyosan káros, erőszakos kísérletekhez vezet. „Azok számára, akik ettek a tudás fájáról, a paradicsom elveszett. Minél inkább megpróbálunk visszatérni a törzsiség hősi korába, annál biztosabban eljutunk az inkvizícióhoz, a titkosrendőrséghez és a romantikussá színezett gengszterizmushoz. Ha azzal kezdjük, hogy elfojtjuk az értelmet és az igazságot, szükségképpen azzal végezzük, hogy a legbrutálisabb és legerőszakosabb módon elpusztítjuk mindazt, ami emberi.” (Uo.: 196.) Ez történt meg a fasizmusban és a kommunizmusban, melyeknek Popper itt az általában vett eszmei előkészítését vizsgálja. Három nagy – egészben vagy részben – utópikus jellegű filozófiát: Platón és Marx, illetve összekötő kapocsként Hegel filozófiáját.

[…]

A totalitárius mozgalomban egy kvázi-misztikus viszony jön létre a vezető elit és a vezetett tömeg között; a totalitárius mozgalmak arra törekszenek, hogy tömegeket (nem osztályokat) szervezzenek maguknak: deklasszált tömegeket, melyek atomizált egyénekből állnak, az atomizált társadalom eredményei (ld. Arendt: 379, 388). Korai megnyilvánulásai voltak ennek a jelenségnek már a Dreyfus-ellenes csőcselék Franciaországban és az oroszországi „feketeszázak” is: ami mutatja, hogy a vezér és kísérete mintegy kitermelődik – mondhatjuk hozzáillő – elitként az a priori adott csőcselékből (ld. uo.: 323). „Abban persze semmi új nincsen, hogy a tömegmentalitás vonzódik a gonoszhoz és a bűnhöz” (uo.: 378); s ennek a vonzalomnak a megtestesítője lesz a Vezér, maga válva így a megtestesült gonosszá és bűnné. „A totalitárius vezető lényegében nem több és nem kevesebb, mint az általa vezetett tömegek funkcionáriusa; nem valamiféle hataloméhes egyén, aki alattvalóira ráerőszakolja zsarnoki és önkényes akaratát.” Ezért mondhatta Hitler az SA tagjainak: „Minden, ami ti vagytok, tőlem van; minden, ami én vagyok, csakis tőletek van.” (V.ö. uo.: 396.) Ez a dinamika tehát a lényeg, ez élteti a mozgalmat: „A mozgalom gyakorlati célja az, hogy önnön keretei között a lehető legtöbb embert szervezze meg, s hogy mozgásba lendítse és mozgásban tartsa őket. Olyan politikai cél, amely a mozgalom célját alkotná, egyszerűen nem létezik.” (Uo.: 397.) Föntebb láttunk erre példákat Sztalinnál is, méginkább a tipikusabb Hitlernél. A tömegek ugyan megfogalmazhatnak maguknak illuzórikus elképzeléseket a propagandaszólamok alapján: „[A]z osztálynélküli társadalom fogalma nyilvánvalóan azt jelenti, hogy mindenki a gyári munkás szintjére kerül; a népközösség eszméje viszont azt a reális reményt ébresztette fel, hogy végül minden németből gyártulajdonos lehet. […] Amint ugyanis ezek a propagandajelszavak egyetlen ’élő szervezetben’ integrálódnak, nem lehet őket kiküszöbölni anélkül, hogy ne esne szét az egész szerkezet.” (Uo.: 442 sk.) Sztalin és főleg Hitler nem voltak weberi értelemben vett karizmatikus vezetők (ld. uo.: 477). „A lebilincselőerő társadalmi jelenség. Az a lenyűgöző hatás, amelyet Hitler gyakorolt környezetére, csakis abban a közegben érthető meg, amelyben ez a hatás megnyilvánult. […] Az ilyenfajta fanatizmus hajmeresztő önkényessége nagy vonzerőt gyakorol a társadalomra…” (Uo.: 412.) Mutatis mutandis ugyanez érvényes Sztalinra is. A fanatizmus minden totalitárius mozgalom inherens eleme: „A totalitarizmus lendülete csak az elitet és a csőcseléket ragadja magával; a tömegeket meg kell nyerni, mégpedig a propaganda eszközével. […] Ott, ahol a totalitarizmus abszolút uralomra tesz szert, a propagandát indoktrinációval váltja fel, és az erőszakot nem annyira abból a célból veti be, hogy megfélemlítse az embereket, […] hanem azért, hogy ideológiai doktrináit és gyakorlati hazugságait folytonosan valósággá tegye.” (Uo.: 425.) Ezért minden totalitárius mozgalom nemcsak fanatikus, de irracionalista is: „A totalitárius mozgalmak a szocializmust és a rasszizmust úgy használják fel, hogy mindkettőből kiölik az utilitárius tartalmat, az osztály- illetve nemzeti érdekeket. […] A tömegek vezetőjének fő tulajdonsága a csalhatatlanság; […] [őket] egyetlen cél vezérli, s ez minden utilitarista megfontolást félretol: céljuk az, hogy jóslataikat valóra váltsák. […] […]mintha ők csupán értelmezői volnának az erők előrelátható mozgásának.” (Uo.: 432.) Céljaikat ezért próféciaként hirdetik meg, mint Hitler hírhedett „jóslata” a zsidóság eljövendő pusztulásáról a háborúban, vagy Sztaliné az osztályok elhalásáról – ahol azután a prófécia visszamenőlegesen alibivé válik (ld. uo.: 432-433). A Vezér csalhatatlansága egyúttal elmozdíthatatlanságának biztosítéka is: „A belső klikk örökös cselszövései és az állandó kádercserék, az emberekben felhalmozódott hatalmas mennyiségű gyűlölet, elkeseredettség és személyes sértettség ellenére a Vezér pozíciója szilárdan tartja magát, […] mert az emberek őszintén – és nem alaptalanul – meg vannak arról győződve, hogy nélküle azonnal vége lenne mindennek.” (Uo.: 455.)

A totalitárius mozgalmak Arendt találó kifejezésével „fényes nappal alapított titkos társaságok”, amelyek tagjait különleges szertartások során választják ki, veszik föl és avatják be a szervezetbe (ld. uo.: 456-457). Ennek a belső meggyőződésből és egyszersmind összeesküvő cinizmusból táplálkozó fanatizmusnak az eredménye a résztvevők totális engedelmessége: nemcsak az SA nem állt ellen, de a régi bolsevikok is a legképtelenebb vallomásokat tették meg: „Mivel pedig a szervezet kizárólagos célja mindig is az volt, hogy becsapja a külvilágot, harcoljon ellene és végül legyőzze, tagjai boldogan feláldozták életüket, ha ezzel sikerül ismét becsapni a világot.” (Uo.: 461.) A külvilág megtévesztésére előadott színjátékokat őszinte és naiv hittel csak a szimpatizánsok hitték el (ld. uo.: 461 sk.). „A totalitárius elit legszembetűnőbb negatív tulajdonsága, hogy megszűnik gondolkodni a valódi világról, és a hazugságokat sohasem veti össze a valósággal. […] […]hogy a hazugság és a fikció végül győzelmet arasson az igazság és a valóság felett.” (Uo.: 465.) A totalitárius mozgalom objektíve nézve vallás- és egyházpótlék, a résztvevők számára szubjektíve pedig valóságos vallás és egyház. Nekik valóban ez az igazi közösségük, amiért, ha kell, odahagynak minden más köteléket, hogy a mozgalmat és annak vezérét követhessék. „A [totalitárius] mozgalmak az atomizált, elszigetelt egyének tömegszervezetei. Minden más párttal és mozgalommal összehasonlítva, legszembetűnőbb külső jellemzőjük, hogy tagjaiktól teljes, korlátlan, feltétel nélküli és visszavonhatatlan hűséget követelnek.” (Uo.: 394.) Innen az olyan jelszavak, hogy „a Pártnak mindig igaza van”, vagy hogy „a becsületem: a hűség”. A magukat alávető résztvevők máshoz nem is igen tudják magukat tartani: Sztalin jóformán naponta változtatta az értékeléseit, Hitler meg egyszerűen ignorálta a pártprogramot (ld. uo.: 395). „Az egyetlen szabály, amelyben egy totalitárius államban mindenkinek bizonyosnak kell lennie, az az, hogy minél láthatóbbak a kormányzati szervek, annál kisebb a hatalmuk, s minél kevesebbet lehet tudni valamely intézmény létezéséről, az végül annál hatalmasabbnak bizonyul.” (Uo.: 498.) Ez a titokzatosság és egyben rettegett hatékonyság jellemezte mind a sztalini, mind a hitleri erőszakapparátusokat, amelyekről mindenki tudta, hogy a Vezér közvetlen irányítása alatt, s ennek megfelelően a törvények fölött állanak: ezért, hogy bármilyen nagy hatalma is van a rendőrfőnöknek, ő csak a Vezér (leváltható) szolgája, csahos kutyája, s így nem lehet annak utódja – Himmler és Berija hatalomátvételi kísérletei eleve kudarcra voltak ítélve (ld. uo.: 500). Ahogyan semmi más nem lehetett irányadó szempont a résztvevők és az alattvalók számára, mint a Vezér éppen adott iránymutatása, éppígy semmi más nem szabályozhatta magatartásukat, mint a Vezér iránti föltétlen engedelmesség. Biztosítékot ugyan ez sem jelentett: sosem lehetett ugyanis tudni, mikor válik valakiből „objektíve” ellenség. „Az ’objektív ellenség’ fogalmának bevezetése sokkal döntőbb fontosságú a totalitárius rendszerek működése szempontjából, mint a megfelelő kategóriák ideológiai meghatározása. […] Ilyen célokat szolgáltak a nyilvános perek, amelyekben az ’objektíve’ azonosított ellenségektől bűnük szubjektív bevallását követelték; ezeket a színjátékokat azokkal tudták legjobban eljátszani, akik totális átnevelésben részesültek, s ennek következtében ’szubjektíve’ meg tudták érteni ’objektív’ kártékonyságukat, és az ’ügy érdekében’ vallomást tettek. […] A gyanúsítottnak objektív ellenséggé történő átalakulásánál jogi szempontból még érdekesebb az, ahogyan a totalitarizmus felcseréli a gyanított kihágást a lehetséges bűnténnyel.” (Uo.: 516 sk., 546.)

_______________

A könyv saját oldala és a Facebook-oldala

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!