A burka, a tolerancia és a szabadság – Néhány megjegyzés Krémer Ferenc és Lángh Júlia vitájához
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. szeptember 28. szerda, 03:21
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Eszem ágában sem volt beleszólni a burka franciaországi betiltása körül Krémer Ferenc és Lángh Júlia között kibontakozó vitába. Hozzám Lángh Júlia érvelése közelebb áll, de érteni véltem – ha nem is osztom teljes mértékben – Krémer Ferenc véleményét is. Mikor azonban elolvastam Krémer válaszát, mégis rám jött az írhatnék. Elsősorban azért, mert ebben az írásában Krémer Ferencet – mondjuk így – elragadta a hév, s olyan következtetéseket vont le, olyan megállapításokat tett, amelyek így, ebben a formában nem hagyhatók szó nélkül.
Krémer szerint Friss Róbert és Lángh Júlia írásai annak bizonyságai, hogy Magyarországon, a magyar társadalomban rosszul vannak kijelölve a tolerancia határai. Szerinte ez vezetett „a neonáci gondolkodásmód felvirágzásához és mozgalommá szerveződéséhez, ez vezetett a populizmus és az üres fecsegés zsenialitássá magasztosításához stb.”. Ez a megállapítás szerintem azonban nemcsak téves, hanem meg nem engedhető módon leegyszerűsíti a problémát. Meggyőződésem ugyanis, hogy „a neonáci gondolkodás felvirágzása” nem a tolerancia akárhol meghúzott határaival függ össze, hanem, mint minden más európai országban, a társadalmi, politikai kilátástalansággal, az elszegényedéssel, a jövőtől való félelemmel, az aljas indulatok keltésével, a hazai politikai kultúra rettenetes állapotával, alantas politikai érdekekkel és általában a magyar társadalom állapotával. Ezt természetesen – amint azt korábbi írásai is bizonyítják − Krémer is tudja. Így az a kérdés, hogy egyáltalán mire gondolhatott. Talán arra a hogy a magyar társadalom nem elhanyagolható része elnéző a szélsőjobboldali eszmékkel szemben – különösen akkor, ha zsidó- és cigányellenességről van szó. S ebben természetesen van igazság. De abban is, hogy itt nem annyira – vagy nemcsak − a tolerancia rosszul meghúzott határairól van szó. Hanem politikai számításról, a demokratikus értékek hiányáról, csonkaságáról, torzultságáról, arról, hogy a jelenlegi hatalom elviselhetőnek (hogy azt ne mondjam, tolerálhatónak) tartja a Jobbikkal való együttműködést, a Horthy-rendszert számos tekintetben példaképének tekinti, azaz olyan történelmi hagyományokat követ és termel újra, amelyek kontextusában a szélsőjobboldali ideológia inkább elfogadható, mint a baloldal vagy a balliberalizmus világképe. Na meg a minden konfliktusért a political correctnesst hibáztató okoskodásról, amely szerint azért tör előre a szélsőjobb, mert nem lehet nevén nevezni a társadalmi problémákat. De ez már messzire vezet, s ami a legfontosabb, megítélésem szerint tévútra, zsákutcába viszi a vitát. Amint hogy az is, hogy Krémer a legszélsőségesebb példákat igyekszik kapcsolatba hozni a burka viselésével, s ezzel egyszerűen téves hangsúlyokat helyez el a vitában. A burka viseletének semmiféle történelmi, kultúrtörténeti vagy kulturális kapcsolata sincs sem a fiatal nők megcsonkításával, sem a lánygyermeküket megerőszakoló apákkal. Ezek a példák nem idevalók, csúsztatások, s legfeljebb csak az indulatok gerjesztésére alkalmasak. Persze tudom, hogy nem ez volt a szerző szándéka, de mégis ez ugyanaz az érvelés, amelyet Geert Wilders vagy Magyarországon Seres László iszlámellenes kirohanásaiból ismerünk.
A burka kapcsán ugyanis nem erről, nem a toleranciáról van szó, hanem éppen arról, aminek védelmében Krémer szót emel, a szabadságról. A tolerancia egyébként is ambivalens kifejezés, még akkor is, ha a tartalma, szemantikája pozitív. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a tolerancia végső soron azt jelenti, a többség megenged valamit a kisebbségnek, mi eltűrjük, elfogadjuk, megengedjük azt, hogy ti másmilyenek vagytok, legyetek. Ez a megengedés a mi (a többség) erkölcsi magasabbrendűségének a bizonyítéka, de egyben hatalmi viszony is, hiszen mi (a többség) döntjük el, hogy ti (a kisebbség) mit tehettek, és mit nem, azaz mi (a többség) jelöljük ki a tolerancia határait. És ezen a tényen, mármint, hogy a tolerancia a többség hatalmának a megnyilvánulása, az sem változtat, hogy ha a „polgári demokrácia” értékeire hivatkozunk. Éppen azért azt gondolom, jelen esetben sem a tolerancia, hanem sokkal inkább a szabadság, annak gyakorlása és megélése a kérdés. A kérdés az, hogy a magát szabadnak tekintő és a szabadságot alapvető értékként hirdető világban, a liberális európai demokráciákban mennyire élhetnek szabadon, mennyiben őrizhetik meg és gyakorolhatják a mindennapi élet szabadságát a vallási és kulturális kisebbségek. (Most azt a kérdést, hogy az iszlám mennyiben tekinthető Európában kisebbségnek, az egyszerűség kedvéért ne vessük fel). Krémer – és tegyük hozzá, vele együtt sokan mások – azt vallja, hogy bizonyos, a polgári demokrácia eszméivel össze nem egyeztethető jelenségeket be kell tiltani. Ez bizony rendkívül problematikus, bár tudom, hogy manapság egyre népszerűbb felfogás. De éppen ezért újra és újra meg kell kérdezni, mit kell tiltani a szabadságra épülő európai liberális demokráciákban? A nekünk, európaiaknak nem tetsző vallási és kulturális hagyományokat? Miért veszélyezteti jobban a burka viselése a polgári demokráciát, mint mondjuk a szélsőjobboldali propaganda – hogy Krémer korábbi példájánál maradjak. A szerző valószínűleg maga is érzi, hogy ingoványos talajon jár a tiltás propagálásával, s ezért az emberi méltóság védelmére, a nők jogainak védelmére helyezi a hangsúlyt. Ami önmagában helyes, csak éppen azt nem lehet érteni, miért csak a burka viselése veszélyezteti a női egyenjogúságot, a nők emberi méltóságát, miért csak a muzulmán férfiak önkényéről van szó? Hiszen pontosan tudjuk, hogy a(z Európa szellemi gyökereit jelentő) keresztény vallások – különösen a katolicizmus – legalább annyira érzéketlenek, hogy azt ne mondjam, ellenségesek a női egyenjogúsággal, sőt, a homoszexualitással kapcsolatban is, mint az iszlám. A nőknek a keresztény világképben sincs a férfiakkal azonos helyük, még akkor sem, ha ők nem hordanak burkát. S azt is tudjuk, hogy a családi erőszak, a feleségüket verő, kihasználó, elnyomó, sőt, a gyerekeiket megerőszakoló apák és nagyapák szégyenletes módon jelen vannak az európai „polgári demokráciák” mindennapjaiban. Itt persze nem az igazságtalanságok összehasonlításáról van szó. Hanem arról, hogy kétféle mércével mérünk. Hallgatunk az európai társadalmak tabuizált problémáiról, s ezt mintegy ellensúlyozva ujjal mutogatunk a nem európai társadalmak, elsősorban az iszlám társadalmak „embertelen” szokásaira. Éppen ezért félrevezetőnek – kissé erősebben fogalmazva −, álságosnak tartom a burkát, a viselését úgy beállítani, mint a nők megalázásának, elnyomásának legfőbb szimbólumát.
Kép: burqua.de
Vannak itt azonban még további megvitatandó kérdések is. Aki figyelemmel kíséri az európai társadalmakban a burkával és betiltásával kapcsolatos vitákat, az pontosan tudja, hogy van ennek a disputának egy szélesebb kontextusa is. Nevezetesen az a kérdés, hogy lehet-e, szabad-e vallási szimbólumokat nyilvános tereken és terekben megjeleníteni? Az Emberi Jogok Európai Bírósága ez év tavaszán úgy döntött, hogy az olasz iskolákban kifüggesztett keresztek nem sértik a nem katolikus családok jogait. Az ítélet kihirdetését követően az olasz belügyminiszter arról nyilatkozott, a döntés megteremti annak lehetőségét, hogy az állampolgárok megvédjék saját értékeiket és identitásukat. Majd hozzátette, ennek az ítéletnek a fényében újra kell gondolni a vallási szabadság ügyét Európában. Bizony, bizony… Ha ugyanis az egyik vallás szimbóluma – a kereszt − ott lehet nyilvános helyeken, akkor semmi sem indokolja, hogy egy másik vallás szimbólumát – a burkát – ne hordhassák nyilvánoson tereken azok, akik viselni akarják. A liberális demokráciák szabadságfelfogásával ugyanis aligha egyeztethető össze a különböző vallások, vallási szimbólumok és hagyományok közötti megkülönböztetés, különbségtétel. Ezt a dilemmát nyilvánvalóan érezhette Krémer is, mert mindkét, a témával foglalkozó írásában kerülte a burka vallási jelentésének és jelentőségének kérdését, s viselését kizárólag a női egyenjogúság, az emberi méltóság megsértésének összefüggésében vizsgálta. Ez rendkívül fontos, azonban aligha elégséges szempont. Ha ugyanis a burkáról és a viseletéről van szó, akkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy olyan összetett politikai, kulturális és vallási hagyományról van szó, amelynek megjelenési formája, megítélése, használata az iszlám világon belül is nagyon sokféle, és eltérő. S ha valaki ebbe a hagyományba, valamelyik változatába születik bele, ennek a hagyománynak a keretein belül szocializálódik, azt a „polgári demokráciák” értékeire való hivatkozással aligha lehet eltiltani ettől a hagyománytól. Tudomásul kell venni, hogy vannak muzulmán vallású asszonyok, nők, akik vallási meggyőződésből viselik a burkát, s egyáltalán nem tekintik magukat „áldozatoknak”. Sokkal inkább akkor tekintik magukat áldozatoknak, ha megtiltják számukra ezt a viseletet, mivel ezt a vallási hagyományaik, a mindennapi élet szabadságának korlátozásaként élik meg. Éppen ezért a tiltás semmi más eredménnyel nem jár, mint ezeknek a hagyományoknak a még határozottabb védelmével, az érdekükben folyó tiltakozás radikalizálódásával, annak a meggyőződésnek a megerősödésével, hogy az európaiak, a fehérek, a keresztények el akarják venni a hagyományainkat, a kultúránkat, a vallásunkat.
Krémer Ferenc írásában, nagyon helyesen, elutasítja az erőszakos asszimiláció elvét. Ugyanakkor azonban amellett érvel, hogy nem kell elfogadnunk azokat az értékeket és hagyományokat, amelyek sértik a „polgári demokrácia” értékeit. Ez a megállapítás azért téves és veszélyes, mert azt mondja, majd a többség eldönti, hogy nektek, bevándorlóknak, muzulmánoknak stb. hogyan, milyen értékek és normák szerint kell élnetek. S ha ezt nem akarjátok elfogadni, akkor majd bizonyos viselkedési mintákat, szimbólumokat stb. betiltunk. Még egyszer mondom, ez eddig sem vezetett sehová, és ezután sem fog vezetni sehová. Már csak azért sem, mert a burka betiltása végeredményében csupán szimbolikus aktus, amely azokat a társadalmi rétegeket igyekszik megnyugtatni, amelyek félnek az iszlámtól, az „idegen” kulturális hatásoktól, az egyre bizonytalanabbá váló világtól, s ezért minden olyan intézkedést üdvözölnek, amely – látszólag vagy ténylegesen – az „idegen” kultúrák és vallások ellen irányulnak.
Az európai liberális demokráciákat, a késő modern európai társadalmakat a nagyon erőteljes kulturális pluralizmus jellemzi. A kulturális sokféleség – akár erőszakos, erőszakba torkolló − társadalmi konfliktusokat szül(het). Ezeket a konfliktusokat sose fogjuk tudni feloldani tiltásokkal, mások, a kisebbség szabadságának korlátozásával – akármilyen elvekre is hivatkozunk. Tudomásul kell venni, hogy a bevándorlók, még ha itt, Európában akarnak is élni, nem feltétlenül akarják mindenben követni az „európai értékeket”. De ez nem fenyegeti sem Európát, sem a demokráciát, sem az európai kultúrát. Ez a kulturális sokféleség természetes velejárója. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a bevándorlók – különösen a nők, az asszonyok – között*– nem elhanyagolható az a réteg sem, amely részt kíván venni annak a társadalomnak az életében, ahol él, amely törekszik vallási és kulturális hagyományainak az európai modernitással való összehangolására, vagy éppen tudatosan fordít hátat vallási és kulturális tradícióinak. A tiltás, a diszkrimináció, a más vallási és kulturális hagyományok rejtett vagy nyílt megbélyegzése pontosan ezt a folyamatot hátráltatja.
__________________
* Egyetlen példa: Umut Erel, Migrant women transforming citizenship: life stories from Britain and Germany, Burlington, VT, 2009.
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
