Burka-vita – II.
- Részletek
- Napi apró
- 2011. szeptember 25. vasárnap, 01:39
- Lévai Júlia
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Szombati cikkében (A burka és a szégyen) Krémer Ferenc mindent elmondott Friss Róbert véleményéről, amit a demokráciát illetően el lehet mondani róla. Én most csupán egy részletet szeretnék ebből kissé erősebben bevilágítani. Azt a részletet, amelyre Friss ezzel a mondattal utal: „Az idegenség hisztérikus elutasítása a gyengeség legbiztosabb jele”.
De hát milyen idegenségről beszél?
Nem olyan rég volt az, hogy a keresztény vallási hagyományoktól vezérelt Európában a nőknek szinte minden testrészüket el kellett fedniük vagy zárt formákba (például a hajukat copfba és kontyba) kellett kényszeríteniük. Kétségtelenül nem olyan drasztikusan tették zárttá őket, mint az arab nőket a burkájukkal, de azonos motivációktól vezérelve. Konkrétan azért, nehogy a testrészeik látványa a tulajdonlásukban illetéktelen férfiakban erotikus, netán – ó, borzalom! – szexuális képzeteket keltsen.
Ha ennek a mélyére mennénk, rengeteg okot látnánk, de most ne menjünk a mélyére, és csak a legalapvetőbbet emeljük ki: a bizalomhiányt. Sem a birtoklásban éppen illetéktelen férfiakról nem hitték el, hogy uralni tudják a nem kiélhető vágyaikat (tehát hogy képesek ellenállni a leomló hajak, kivillanó bokák vagy egyéni módon domborodó formák „provokációinak”), sem a birtoklásban illetékesek nem bíztak abban, hogy a már „megszerzett” asszonyt meg tudják tartani egy náluk intenzívebb vágyakkal rendelkező riválissal szemben. Abban meg, úgy látszik, végképp nem bíztak, hogy a párok közötti intimitás és érzelmi kötés egyszerűen kizárja, hogy a másokra gyakorolt hatás veszélyforrás legyen. Ugyanígy a nők sem bíztak abban, hogy majd jól tudják kezelni ugyanezeket a helyzeteket, ezért ők is elhitték, hogy a legkülönfélébb beburkolási és elrejtési (majd persze feltárási és kivillantási) technikák sáncai mögül könnyebben megbirkóznak a feladattal. Magyarán ez az egész nőbeburkolási és hajregulázási kényszer a férfiak és nők kóros bizalomhiányából eredt. Amivel viszont a nők alávetettségének tartósítása mellett a divatban és a népviseletben egyaránt az európai kultúra egyik legszínesebb szegmensét hozták létre. A leghosszabban természetesen a modernizációtól elzárt, paraszti életforma őrizte meg ezt a mechanizmust. Annál gazdagabb és színesebb, sőt, leleményesebb formavilág kevés akad, mint amilyet az európai népviselet (amely önmagában is egy kalodarendszer) például a főkötők kialakításában létrehozott. A parasztok körében a nőknek még a múlt század közepén is kötelező volt elfedni a hajukat, hiszen a haj az ókor óta kiemelten szerepelt a szexuálisan felhívó jellegű dolgok között. Ugyanakkor az senkinek sem állt érdekében, hogy a párkeresés időszakában szintén totálisan elrejtsék a hajat, ezért a lányok fejére ilyenkor a nyitottabb, sőt, a koronára is emlékeztető pártát kényszerítették rá. Párta vagy kendő nélkül, vagyis hajadonfőtt egyetlen „eladó lány” sem jelenhetett meg a paraszti közösség előtt. És mivel ebből a rendszerből más kijárat nem volt, a helyi és egyéni színeket a párták díszítései, hímzései, formáinak variációi jelentették. Egészen addig, amíg a lánynak „be nem kötötték a fejét”. Attól kezdve a munkához viselt kendő mellett az ugyancsak rafinált kiképzésű és szerkezetű főkötőket kellett hordania. (Kedvenceim a palóc főkötők, amelyekben elképesztően leleményes módon ötvözik az egykori pártát a kendővel, magasítják meg hátul, koronaszerűen az „építményt”, és laposítják el viszont elöl a fejtetőn úgy, hogy kifejezetten erotikus, frufruszerű nyúlványként jöjjön be a nők homlokára. Egy ilyen főkötő számomra mindig a kényszerek előnybe fordításának legérzékletesebb példája volt. Miközben persze a kaloda cizellált kifaragásáé is.) Férjes asszony, hát még azután egy özvegy fedetlen hajjal a kapuig sem mehetett ki, nemhogy a nyilvánosság bármely terére. De a helyi viselettől eltérő fejrevalót – például kalapot – sem vehetett föl.
Azután pedig jött egyfelől a parasztság emancipálódása, másfelől a modernizáció és az egyenjogúság elve. Így az emberek kivetkőztek a kényszerű és egyenruha jellegű népviseletekből, s a zárt paraszti életmód egykori relikviái bevonultak a múzeumokba. Kivéve, amikor a legkülönfélébb tüntetési szándékokkal elő nem kapják őket. (Lásd Lendvai L. Ferenc New York tornyai, Oslo árnyai című írását is.)
Mindezt csak azért mondom, mert érzésem szerint nemcsak Friss Róbert néz úgy a francia burka-ügyre, mintha abban két, mereven elkülönülő és zárt kultúra végzetes ütközését lehetne látni. Ami itt merev, az éppen Friss Róbert szemléletmódja. Hiszen abban sem az arab világ létező modernizációs törekvései, az Európába érkező, kooperációra képes migránsok attitűdjei, sem az európai múlt ugyancsak létező, egykori merevségei nincsenek benne. Miközben a mai helyzet mindezek nélkül értelmezhetetlen.
Európai véleményformáló ma nem tehet úgy, mintha itt és most – ahogyan Krémer nagyon pontosan megfogalmazta – pusztán vallási eltérésekkel állna szemben, és nem valami olyasmivel, amiben nemrég még maga is fülig benne volt. Friss Róbert az európai vallásokhoz képest idegennek tekinti másokéit, ám mivel nagyon jó lélek, azt mondja, hogy ezeket mindenki köteles buzgón tolerálni.
Nagyon rossz logika, és szokás szerint messze túlmutat a burka kérdésén. Akik ezt képviselik, ott kiáltanak idegenséget, ahol a rokonság van (az ember vallási igénye univerzális, ezért nem lehetséges idegen, csak alternatív vallásosság), és ott igényelnék a rokonságot, ahol az nemcsak a modern gondolkodású migránsokra, de a saját világunkra nézve is kifejezetten hátrányt hozhat. Friss Róbertnek és mindazoknak, akiket ezzel a véleményével megjelenített, többet kéne sétálgatniuk a gazdagréti lakótelepen vagy a Bartók Béla úton, ahol arab férfiak pontosan úgy vezetik a hatvan fokos aszfalton félájult, magyar feleségüket (többnyire csadorban, de láttam már tökéletesen zárt, fekete burkában is), ahogyan azt Krémer oly érzékletesen leírta: ketrecben, mint „értékes” vadat.
Az „értékes” vad pedig – ha addig el nem ájul – örülhet, ha az óvodában, iskolában este a nehéz beazonosítás ellenére is odaadják neki a gyerekeit, akiket addigra amúgy hülyére frusztrált az abnormális helyzet. Boldog lehet továbbá, ha szavazhat, ha egy bíróság előtt önállóan megvédheti az érdekét vagy az igazát, ha a boltban nem gyanúsítják meg tolvajlással és ha nem zavarják le a járművekről az ellenőrök.
Persze az is elképzelhető, hogy a burkában vezetett nőket nem csak úgy pórázon sétáltatják, hanem rendre a legközelebbi polgármesteri hivatalba viszik, ahol Kerényi Imre várja őket az alaptörvény díszes asztalánál. Így mindjárt más lesz a helyzet: az asztal és a Szentkorona aurája kárpótolja őt minden megpróbáltatásért, és visszaadja a megtépázott értékességét.
Hát ha csak el nem cserélik a szerencsétlent, nyolc tevéért.
(Lévai Júlia)
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
