A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – VI. rész: Alig van már időnk
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. szeptember 23. péntek, 04:01
- Krémer Ferenc
A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához I. rész: Előzetes megjegyzések |
Az előző részekben megkíséreltem, hogy felvázoljak néhány fontos alapelvet, amelyek nélkül szerintem nem létezhet stabil demokrácia, amelyek nélkül nem létezhet a IV. köztársaság. Már csak néhány apró kérdés maradt. Hogyan juthatunk el idáig? Ez természetesen több kérdésből áll. Az első, azt hiszem, az, hogyan lehetséges az orbánizmussal szembeforduló, hiteles, mindannyiunk számára társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi perspektívákat nyitó ellenzéket létrehozni? A második talán az, mitől lesz képes együttműködni ez a valószínűleg igen heterogén ellenzék? Arra is válaszolni kell, hogy miben kell együttműködnie és miben nem.
Egyben biztosak lehetünk: nincs időnk sokáig gondolkodni és kísérletezni. Több oka is van, hogy így gondolom. Az egyik az önkényuralom rendszerének kiépülése. Minél szilárdabbnak látszik ugyanis egy-egy ilyen rendszer, annál többen mondanak le az ellenállásról, annál többen látják reménytelennek és feleslegesnek. A vele szembefordulókat pedig mind többen tartják összeférhetetlennek, akik örömüket lelik a konfliktusokban. Még azok is hajlanak majd erre a véleményre, akik elfogadhatatlannak, megalázónak vagy éppen embertelennek tudják az önkényuralmat. Különösen erős hatása lehet a beletörődés terjedésének a közhatalmi szervezetekben. A kormányzati erőszaknak éppen ez az egyik célja. Már a kormány megalakulása óta értetlenül állunk az előtt, miért fordítja szembe magával a kormányzat például a rendvédelmi dolgozókat. Ellentmond minden ésszerűségnek, amit tesznek, ha a demokrácia racionális világában maradva értelmezzük a tetteiket. Csakhogy a Fidesz már régóta nem ebben a világban él! A demokráciában az erőszak alkalmazásának egyetlen értelme van: megakadályozni vagy megállítani a mások szabadsága, méltósága vagy éppen vagyona ellen irányuló erőszakot. Abban az irracionális világban, amely minden önkényuralom létezésének elengedhetetlen feltétele, az erőszak másra való: megfoszt az önbecsüléstől és az önállóságtól, bebizonyítja, hogy az erőszaktevő nélkül nem lehetséges még csak létezni sem. Hányszor hallhattuk már a kormány képviselőitől azt, amit a nemi erőszakot elkövetők is oly gyakran mondanak: „igazából ő akarta, sőt élvezte is!”. Fidesz nyelvre fordítva ez így hangzik: „felhatalmaztak bennünket!” „mindenki jól jár, mindenkinek jó, amit teszünk”. Az orbánizmus célja önállótlanná nyomorítani a közszféra dolgozóit, hogy engedelmesen hajtsanak végre mindent, amit csak elvárnak tőlük. Ez a folyamat iszonyú sebességgel halad, és mivel összekapcsolódik a Kádár-rendszerről megőrzött emlékekkel, vagyis az engedelmesség valamikori „normál állapotával”, egyre elfogadhatóbbá válik.
A szervilis közhatalom rendkívül veszélyes a hétköznapokra, feldúlhatja a magánszféránkat, megfoszthat a szeretteinktől, ahogyan ezt már az ezredforduló óta többször is átélhettük, hisz éppen az így nyert energiák táplálták Orbán hatalmát.
Millstones (Billy Lee) – flickr/stevecadman
De nem ez az egyetlen veszély, ami miatt alig van időnk. Legalább ennyire fenyegető az a folyamat, amely a társadalomnak abban a részében megy végbe, amelyik mindig is kiszolgáltatott volt, amelyik mindig is függött direkt módon a magán- és indirekt módon a közhatalomtól. Éppen a függőség miatt várta és várja problémáinak megoldását az államtól, az önkormányzattól stb. Az ellenforradalmi kormányzat azonban mindeddig semmit sem oldott meg az ő gondjaikból, sőt, inkább növelte őket. Erre a csoportra egészen másként hat az erőszak, mint a közszféra alkalmazottaira. Egyedül természetesen sohasem szállnak szembe, inkább megalázkodnak, a külvilág felé, magukban pedig dühöngenek. Egyre érzékelhetőbbé válik az országban az elkeseredettség és a reménytelenség.
A közvélemény-kutatások ezt kevéssé tudják mérni, mert nem politikailag motivált, és mert az érintettek semmit sem várnak a pártrendszertől. A politikusokat egyébként is a legkevésbé megbízható embereknek tartják, akik önmagukon kívül senki mással nem törődnek. Elégedetlenségük amorf jellegű és az elutasítás minden és mindenki ellen irányulhat, akit és amit bűnösnek tartanak a sorsuk alakulásáért. Ebből az amorf elégedetlenségből és gyűlöletből formált a Fidesz egy fantomalakot 2006-ban, és elnevezte Gyurcsánynak, meg bankároknak és idegennek. Ugyanezt tette a Jobbik a cigányokkal, a KDNP meg mindenkivel, aki nem vallásos. Ezek közül jelenleg csak a Jobbik formálta fantom hatásos, de nem eléggé. Mondhatnám, hogy szerencsére, de ez csak részben lenne igaz. Szerencse, mert talán az egyre dühödtebb elkeseredés nem a nácizmusban és a nyilas hatalom újjáélesztésében látja majd a megoldást, bár ez sem tűnik lehetetlennek. Az amorf elégedetlenség kiszámíthatatlan és irányíthatatlan akciókban ölthet testet akkor, ha megközelíti azt a pontot, amikor már nincsen mit veszíteni. Sokféle formában törhet ki a lázadás, és az erőszak – bármennyire is ez a Fidesz, a KDNP és a Jobbik igazi Istene – hatástalan lesz, pontosabban az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit várnak tőle.
Az is biztos, hogy létre kell hozni az ellenzéket, de senki sem tudja, hogyan. Azt azonban mindannyian látjuk, hogy sehogy sem akar létrejönni a hatékony ellenzék. A létező ellenzéki pártoknak egyszerre több feladattal is meg kell küzdeniük: napi kritikát kell gyakorolniuk a kormány tevékenysége felett, és ki kell dolgozniuk azt a koncepciót, amelyik kiutat mutat az önkényuralomból. Eddig mindkettőben gyengének, olykor pedig kifejezetten fantáziátlannak mutatkoztak. A kettő szorosan összefügg egymással. A kormány intézkedéseinek kritikája azért fantáziátlan és hatástalan, mert nincs mögötte koncepció, a két ellenzéki párt legalább annyira rövidlátó, mint a kormány, csakis a pillanatnyi hatásokat fogja fel, és jó esetben érti meg. Ez volt a gyakorlat a III. köztársaság idején is, nem csoda, hogy képtelenek túllépni rajta. Pedig a kormány tettei mind ugyanazt célozzák: az önkényuralom kiépítését. Kapkodnak és összevissza ötletelnek? Ez igaz, de bármilyen hajmeresztőek is az ötleteik, ugyanoda tartanak. Az ellenzék viszont stratégia nélkül bámulja mindazt, amit a kormány tesz, néha talán még egyet is ért vele. Szánalmasak azok a kísérletek, amelyekben a Fidesz korábbi szólamait szedik elő és próbálják a kormány ellen fordítani! Ennek számukra csak negatív hatása lehet, azt bizonyítja ugyanis, hogy a szocialista politikusok (ezt a trükköt leginkább ők alkalmazzák) alkalmatlanok az önkényuralom elleni küzdelemre. Az LMP is csak frázisokat képes felvonultatni, de semmilyen elképzelése sincs az orbánizmus utáni Magyar Köztársaságról.
Az MSZP hamarosan kongresszusokat tart, ahol majd előállnak a stratégiával. Várjuk meg ezt, hisz előre nem ítélhetjük meg. Tegyük fel, hogy csoda történik, és valóban összehoznak egy olyan koncepciót, amelyik nem a létező politikai rendszeren belüli egyszerű váltópártnak képzeli el az MSZP-t, mert azzal elismernék a Fidesz által létrehozott önkényuralmat. Tegyük fel, hogy célként tűzi maga elé a IV. köztársaságot, vagyis a demokrácia újbóli megteremtését. Mégsem lesz elég a sikerhez, mert nem mindegy, hogy kik mondják el, kik képviselik, milyen stílusban és kikhez szólnak. Nem hiszem, hogy újdonságot mondanék azzal, hogy a szocialista pártot ma megjelenítő politikusok többsége hiteltelen, mondhat bármit, nem lesz semmiféle pozitív hatása. Az is mulatságos, hogy az LMP éppen a többpártrendszer megszűnésekor akarja megmutatni, hogy versengő párt. Eléggé gyorsan elveszítették a hitelüket, és többségükben joggal, mert nem értik a mai Magyarországot, és ezért semmit sem üzennek a bajban lévőknek. Az viszont jól látszik, hogy önmaguk presztízsével sokat törődnek. E tekintetben a közvélemény-kutatások világosan beszélnek: mindkét ellenzéki párt hiteltelen, a választóknak csak csekély része bízik bennük.
A világos célokon, a polgárok számára perspektívát nyitó koncepciókon túl tehát hiteles és sokak számára elfogadható politikusok és szervezetek kellenek. Jelenleg ilyenek nincsenek. Ha a klasszikus felosztást nézzük, akkor egyáltalán nincsen konzervatív és liberális párt, de majdnem ugyanezt mondhatjuk el a szociáldemokratákról is. Egyáltalán nem biztos, hogy ezeket az irányzatokat képviselő pártokra van szükség, elképzelhetőnek tartom, hogy teljesen új formációk jöjjenek létre, de létre kell jönniük, mert a mai két ellenzéki párt teljesen esélytelen a sikerre. Pártok nélkül nincs demokrácia, a civil mozgalmak és az amatőrök legfeljebb kiegészíthetik, de sohasem pótolhatják a pártokat és a hivatásos politikusokat. Nincs sok idő, a lehető leghamarabb létre kell hozni az új mozgalmakat és szervezeteket.
Mindehhez azonban pénz kell, csakhogy az uralkodó pártok lefoglalták a hazai erőforrások legnagyobb részét, és ezzel szinte lehetetlenné tették az új politikai szervezetek finanszírozását. Azt gondolom, ahogyan szemléletváltásra van szükség a demokrácia újraalapításához, nem lehetséges a politikai intézményrendszert sem átformálni a hagyományos szemlélettel. A Magyar Köztársaság gazdaságilag szervesen beépült az Európai Unióba, a magyar demokráciát, akármilyen gyenge hatásfokkal is, de ma az EU védi a lehatározottabban. A korlátolt jobboldali nacionalizmus nem véletlenül intéz már hosszú ideje durva támadásokat a külföldi tőke ellen. Veszélyt lát benne. Számunkra viszont éppen az európai, a demokráciát komolyan vevő tőke adhat reményt. Jelenleg a magyar vállalkozókat egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kényszeríti a mindenre rátelepedő, bolsevik taktikát alkalmazó állam. A hazai vállalkozók, akik rájöttek már, hogy csak a kivételezetteknek lesz hasznos Orbán Viktor uralma, sem elég pénzzel, sem elég bátorsággal nem rendelkeznek még ahhoz, hogy a demokráciáért küzdő szervezeteket anyagilag támogathassák. Egyetlen esélyünk az, hogy az európai demokratikus pártok mellett (kérdés, hogy a Néppárt az-e) az európai vállalkozók is rájönnek: érdekük a magyar demokrácia fennmaradása.
Tegyük fel, hogy létrejön az új ellenzék. Teljesen egyértelmű, hogy együtt kell működnie, különben nem lesz hiteles. A közös célokat éppen az együttműködés legitimálhatja a választók szemében. Természetesen többes számban, mert a kormány leváltása célnak nagyon kevés. Az ellenfél nem az Orbán-kormány, hanem az orbánizmus, ez az önhittséggel, populizmussal, nacionalizmussal és dilettantizmussal kevert önzés. Az ellenzéknek egyet kell értenie mindabban, amire a IV. köztársaság felépül majd. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha valóban demokraták hozzák létre az új ellenzéket, demokraták, akiknek mindennél, még a saját érdekeiknél is fontosabbak a demokrácia alapelvei, akik nem akarnak politikai üzletet kötni a neonácikkal, hanem el akarják szigetelni őket és az eszméiket (észre kell venni, hogy ebből a szempontból Tétényi Éva rossz úton jár). Nem tudom, elegen vannak-e Magyarországon a demokraták ahhoz, hogy létrehozzanak egy ilyen ellenzéket. Abban viszont biztos vagyok, hogy csakis ezen az úton győzhető le az orbánizmus.
A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához I. rész: Előzetes megjegyzések |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!