Páris lángjai – London lángjai
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. szeptember 07. szerda, 05:00
- Lendvai L. Ferenc
Amikor az első hírek megérkeztek az angliai, elsősorban londoni zavargásokról, az ember hajlamos volt arra gondolni, hogy ezúttal Londonban gyúltak ki Páris korábbi lángjai. Vagyis hogy a beilleszkedni nem tudó – főleg színesbőrű – bevándorlók, illetve azok ifjabb, szociálisan reményvesztett generációi csinálják a zavargásokat. A rövidesen befutó újabb és részletesebb információkból kiderült, hogy nem, legalábbis nem egyszerűen erről van szó. A tomboló, gyújtogató, fosztogató csőcselék soraiban ugyan tényleg szép számmal akadtak fekete fiatalok, ámde ugyanúgy szép számmal fehérek is – alapvetően persze az alsóbb osztályokból, de jó néhányan a felsőbb rétegekből is. (Elvégre mindig ismert volt az úri bűnöző fogalma.) A brit közvéleményben hatalmas vita kezdődött az okokról, amelyben meglehetős vihart keltett a jeles történész, David Starkey állásfoglalása (kéretik megnézni róla az angol Wikipedia címszavát). Ahogyan maguk az események, úgy a róluk folytatott vita is igen tanulságosnak látszik, már amennyire innen a távolból ez megítélhető.
Starkey ugyanis a BBC televízió egyik műsorában úgy fogalmazott, hogy az angol, illetve brit nép elveszítette nemzeti identitását, mivel „a fehérek feketékké váltak (the whites have become black)”. Ezt úgy értette, hogy a fehér fiatalok körében is elterjedt egy a feketéktől eredő „gengszterkultúra", mégpedig a nyelvhasználatban is megmutatkozó „jamaikai gettónyelv” terjedésével együtt. Ez utóbbival a Galamus egyik írása már foglalkozott, rámutatva, hogy Starkey a történelmi eseményekhez ért ugyan, a nyelvi jelenségekhez azonban aligha. Azonban ő valószínűleg nem is magára a nyelvre gondolhatott, hanem inkább az általa hordozott szubkultúrára, s azt nevezte aztán gengszterkultúrának.
Kijelentéseit számosan, így több történészkollégája is, rasszistának, vagy legalábbis a feketékkel, illetve kultúrájukkal szemben lekezelőnek minősítették. Starkey védekezésre kényszerült, amelyben, a vitatható nézetek mellett, figyelemreméltó és tanulságos álláspontokat is megfogalmazott. A magam részéről, már csak konkrét ismeretek híján is, szkeptikusan kell hogy nézzem azt az állítását, miszerint a feketék által behozott gengszterkultúra azért tudott elterjedni, mert a nemzeti identitás érzése az angolokból – úgymond a liberális nacionalizmus-kritika következtében – kiveszett. Szerinte ott nem voltak zavargások, ahol erős identitástudat működik, például Walesben vagy Skóciában. Nos, nem tudom a dolgot megítélni. Elképzelhető, hogy az állítás tartalmazza az igazság egy elemét, hogy azonban egy-az-egyben aligha lehet igaz, az magának Starkeynak a szavaiból is kiviláglik. Arról beszél ugyanis – és amit mond, igen realisztikusnak tűnik –, hogy miközben a feketék felső rétege a fehér elit életformáját és nyelvét teszi magáévá, a fekete ellenkultúrát a fehérek alsó rétege. A dolog tehát nem annyira a nemzeti identitás megléte vagy hiánya, mint inkább a szociális helyzet által meghatározott. Az ellenkultúra a fehér lázadóknál nyilván létezett már a feketék bevándorlása előtt is (sokak szerint Angliában hagyomány a bandákba-szerveződés), most csak divatos kifejezést kapott a fekete „gengszterkultúra” átvételével. (Jusson itt eszünkbe Stanley Kubrick remek filmje, a „Mechanikus narancs”, még 1971-ből, akkor nem a jamaikai, hanem az orosz nyelvet imitáló gengszternyelvvel.) Hiszen mi mást is lehetne radikálisabban szembeállítani a nyugati civilizáció értékrendjével, mint a (volt) gyarmati népesség civilizálatlanságát?
Urban Culture – flickr/patrick boehner
Ami igazán tanulságos Starkey védekező okfejtésében, az a következő. Miközben arról beszél, hogy az ország nem létezhet tovább „angol nacionalizmus” nélkül, azt is hangsúlyozza, hogy ennek viszont olyannak kell lennie, amelyben fehér és fekete egyaránt hihet, mert nem a bőrszín a meghatározó. (És akkor ezt inkább talán patriotizmusnak kellene nevezni.) Nem általában van kifogása a fekete kultúra ellen, mondja, ő csupán annak az angol kultúrába nem illeszthető, ezt tagadó szeletét bírálja, s nevezi gengszterkultúrának. Amit én hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy ezek szerint nincs kifogása egy multikulturális angol nemzet koncepciója ellen, ahol is az alapul szolgáló angol kultúra befogadhatja a hozzá integrálható más kultúrjavakat is. Ma, amikor sokan úgy vélik, hogy a multikulturalizmus koncepciója totálisan csődöt mondott (és Páris lángjai bizony ezt a benyomást keltették annak idején), egy ilyen – éppenséggel konzervatív oldalról megfogalmazott – véleményt nagyra kell értékelnünk.
Annál is inkább, mert nem puszta véleményekről és szavakról van szó. A zavargások során nem csak az volt föltűnő, hogy fehér banditák és anarchisták csatlakoztak az eredetileg csak kis létszámú fekete tömeghez, hanem az talán még inkább, hogy színesek – feketék és ázsiaiak – szegültek szembe a csőcselékkel. Török boltosok fogtak össze, és védték meg nemcsak saját üzleteiket, hanem angol szomszédaikét is. Muzulmán férfiak áldozták életüket, amikor szembeszálltak a megvadult barbárokkal, hogy megvédjék a civilizáció által létrehozott értékeket. Ezek az emberek – akiknek magatartása föltehetőleg számos együttgondolkodóét is kifejezi – valóban beilleszkedtek már a multikulturális, mégis egységes értékrendszerű angol nemzetbe.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!