Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, IV. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. szeptember 06. kedd, 04:17
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Az „őszödi beszéd”. Amikor 2006. június elején a miniszterelnök ismerteti az Új Egyensúly Programját, azonnal megindul az ellenzék gépezete, amelyet aztán sem Gyurcsány, sem a kormány, sem az MSZP nem tudott többé feltartóztatni. Az alaphangot jól jellemzi, hogy Orbán Viktor egyik közeli tanácsadója, Hegedüs Zsuzsa az intézkedések napvilágra kerülését követően rögtön azt hangsúlyozta, hogy valójában nem az intézkedésekkel van baj, hanem azzal, hogy a miniszterelnök a választási kampányban hazudott. Azaz nem azt mondja, hogy a tervezett reformok politikai vagy gazdasági okokból tévesek, nem azt mondja, hogy nem elég hatékonyak, hanem a hazugság okozta erkölcsi felháborodás okán utasítja el a csomagot. Amikor röviddel később Szijjártó Péter úgy nyilatkozott, hogy Gyurcsány tudatosan hazudott, s a hazugság erkölcsileg megengedhetetlen, akkor a Fidesz vezetői minden valószínűség szerint már ismerték az őszödi beszéd szövegét. Ennek legfőbb bizonysága a július 22-én megjelent a „Jó reggelt Magyarország” című kiáltvány, amelyben az aláírók „szervezett és nyílt politikai hazugságról” beszélnek, amely megfosztotta az embereket a tájékozódás és a döntés szabadságától. Innen aztán egyenes és gondosan megtervezett út vezetett a 2006 őszi eseményekig (lásd Ripp Zoltán írását: Haza a mélyben).
Az akkori ellenzéknek, de mindenekelőtt Orbán Viktornak és közvetlen környezetének valódi ajándéknak, igazi mentőövnek számított a beszéd. Orbán vezetésével a Fidesz 2002 után ismét vereséget szenvedett a választásokon. Ilyen alkalmakkor minden pártban felvetődik a politikai felelősség kérdése, ami akarva-akaratlanul megkérdőjelezi a párt vezetőinek pozícióit. Abban a pillanatban azonban, amikor a Fidesz vezetői megismerték az őszödi frakcióülés záróbeszédének a szövegét, ez a helyzet egy csapásra megváltozott: megvolt a vereséget magyarázó narratíva. Az ellenzéki párt nem veszítette el a választásokat, mert a politikai ellenfél hazugságokkal csalta el őket – a Fidesz önképének, elnökébe vetett korlátlan, már-már irracionális bizalmának az egyik lényegi eleme azóta is ez a magyarázat.
Az őszödi beszéd ismeretében aztán a Fidesz totális háborút indított a hatalom megszerzéséért, amelynek kárát hosszabb távon az ország fizette és fizeti meg. Az európai liberális demokráciák egyik legfontosabb alapelve ugyanis az, hogy a mindenkori kormány és ellenzék saját szerepének, morális és politikai kötelességének megfelelően közösen dolgozik az ország, a társadalom, a közjó érdekében. Eközben a kormánypárt(ok) és az ellenzéki pártok természetesen ragaszkodnak saját ideológiájukhoz, értékeihez, meggyőződésükhöz, igyekeznek saját társadalmi bázisukat megerősítő döntéseket hozni, és ennek megfelelően kemény politikai küzdelmeket vívnak egymással. De nem feledkeznek el az országért, a társadalomért viselt közös felelősségükről, s ezért kompromisszumokat, megoldásokat keresnek − bár nem mindig találnak, s ilyen esetekben a kormánypárt felelőssége és feladata a döntések meghozatala. A Fidesz ezt az elvet már korábban is, de az őszödi beszéd szövegének megismerését követően radikálisan felrúgta. Ettől fogva már nem érdekelte sem az ország jövője, sem az érte viselt felelősség, sem ellenzéki magatartásának politikai, társadalmi következményei, hanem csak és kizárólag a hatalom mindenáron történő megszerzése. Ezt a magatartást paradox módon éppen Orbán Viktor leplezte le, amikor 2006 nyarán a szocialista pártnak címezve a következőket írta: „Ideje volna megbarátkozni a gondolattal, hogy demokráciában hol az egyik, hol a másik párt kap felhatalmazást a kormányzásra. A hosszú időszakra való bebetonozásról szóló hagymázas képzelgések - amelyek nyilván a negyvenévnyi diktatúra maradványai - csak arra jók, hogy túlfűtött lelkiállapotban, a félelem légkörében tartsák a magyar elitet. Tehát egyes politikusok vagy pártok iránt érzett fóbiaszerű beteges gyűlölet sem lehet elfogadható indok arra, hogy a magyar elit tekintélyes része a pártpolitikai spekulációkat fontosabbnak ítélje a demokráciánál és az őszinte beszédnél”. Valljuk be, ezeknek a mondatoknak különös „bája” van ma, 2011 késő nyarán…
A Fidesz gátlástalan propagandakampányának sikeréhez azonban hozzájárult az akkori kormány, az MSZP és általában a baloldal által elkövetett kommunikációs hibák sorozata, a kommunikációs stratégia szinte teljes hiánya. Kezdődött azzal – és erre röviden már korábban is utaltam −, hogy amikor 2006 tavaszára nyilvánvalóvá vált az államháztartás helyzetének tarthatatlansága, s megszületett a politikai döntés a költségvetési nehézségek nyilvánosságra hozataláról, a bevezetendő reformok kommunikációjának mikéntjéről semmiféle elképzelés nem volt – legalábbis ennek semmiféle jele sem látszik. Arról, hogyan, milyen módon, milyen eszközökkel lehet a társadalomnak elmondani a valós helyzetet, miként lehet kivédeni a hazugság előre látható és várható vádját, miként lehet szélesebb társadalmi rétegeket érdekeltté tenni a reformokban, a további modernizációban. Senkinek nem jutott eszébe, hogy határozottan kiálljon a közvélemény elé azzal, hogy bár a kormány a választások előtt nem hozta nyilvánosságra az ország tényleges gazdasági helyzetét, s ezt el lehet ítélni erkölcsileg, az igazi problémát az jelenti – Gyurcsány erről beszélt, amikor a hazudozást emlegette −, hogy az ország rossz úton jár, erején, lehetőségein felül él, és ezzel a ténnyel most már radikálisan szembe kell nézni. De nem volt megfelelő súlyú válasz, érdemben működő ellenstratégia az Orbán Viktor neve alatt megjelenő „Vízválasztó” című, három részből álló cikksorozatra sem. Pedig ezekből az írásokból – az első július 29-én, a második augusztus 5-én, a harmadik szeptember 9-én jelent meg a Magyar Nemzetben – pontosan kiolvasható, kikövetkeztethető, hogy Orbán és a Fidesz vezetői már akkor ismerték az őszödi beszédet. Sőt, ezekben az írásokban már benne van mindaz, ami az akkori ellenzék politikai stratégiáját meghatározta, beleértve az őszi „békétlenkedéssel”, „zűrzavarral” való fenyegetést, amelyért „a demokratikus kötelékeit ledobó, az emberek véleményére fittyet hányó kormányzatot terheli a felelősség”. Hogy ez miért történt így, hogy miért nem mérte fel senki egy megfelelő kommunikációs stratégia kialakításának jelentőségét, hogy miért elégedett meg a kormány taktikai visszalövésekkel, azt ma már aligha lehet egyértelműen megállapítani. Azt azonban le kell szögezni, a kommunikációs stratégia hiánya olyan hiba volt, amely döntő módon határozta meg az őszödi beszéd kapcsán kibontakozott nyilvános beszédet, s ezen túlmenően az elmúlt évek politikai életét.
A Fidesznek az őszödi beszéddel kapcsolatos stratégiája lényegében ugyanaz volt, mint amit ennek az írásnak az előző részében, az MSZP reformellenes erőinek szándékaival, törekvéseivel kapcsolatban írtam. Mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc hitelességének, személyes integritásának erkölcsi lejáratására, megtörésére irányult, s irányul ma is. Valóban példátlan gépezet indult be, s működik máig is annak érdekében, hogy a miniszterelnököt erkölcstelen, hazudozó, gátlástalan, felelőtlen, hozzá nem értő, diktatórikus hajlamú, szocialista „újgazdagként” állítsák be, aki vagyonát nem tehetségének, szorgalmának, kitartásának, ügyességének, hanem kétes eredetű üzleteinek és kapcsolatainak köszönheti. Ezzel egyidejűleg az ország összes volt és jelenlegi gazdasági bajáért is ő a felelős, mintha miniszterelnöksége alatt egyszemélyben uralkodott volna. Az a szánalmas igyekezet, amely szinte napi gyakorisággal emlegeti a volt miniszterelnök büntetőjogi felelősségét, pontosan mutatja, hova jut, milyen tévutakra téved ez az irracionális gyűlölködés. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne kritikusan tekinteni Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tevékenységére, mint ahogyan azt sem gondol(hat)ja senki, hogy a miniszterelnöknek − mint bárki másnak − ne lettek volna téves, hibás döntései. Az ilyen kritikai elemzést azonban nem lehet úgy elvégezni, hogy a döntéseket kiragadjuk az egykori kontextusból, s a személyes amoralitás, felelőtlenség és gátlástalanság megnyilvánulásainak tekintjük. Az ilyen megközelítést ugyanis nem elemzésnek, hanem boszorkányüldözésnek, bűnbakképzésnek nevezzük. De a Fidesz éppen ebben volt érdekelt, és ebben érdekelt ma is – nem pedig a tényeket feltáró, az összefüggésekre irányuló, a folyamatokat, az egykori döntések okait meg- és átvilágító elemzésekre. Ugyanakkor azt sem lehet nem észrevenni, hogy a „gyurcsányozás” kézenfekvő toposz mindazok számára is, akik valamilyen formában részesei voltak a szociálliberális kormányok politikájának vagy támogatták ezt a politikát, de csalódtak benne, mást vártak tőle, és most, politikai túlélésük, intellektuális önigazolásuk érdekében, azért, hogy ne kelljen ténylegesen szembenézniük az elmúlt nyolc évvel, nemcsak elfogadják, hanem erősítik is ezt a bűnbakképzést.
After the rebellion (George E. Morrison, 1902) – flickr/ralphrepo
A Fidesz stratégiájának másik iránya a meghirdetett reformok ellen irányult. A Fidesz összes érdeke azt kívánta, hogy a társadalmi vita ne a szükséges reformokról, hanem a miniszterelnök morális megalázásáról, személyes kvalitásainak a hiányáról folyjon. De nemcsak személyes gyűlöletből, nemcsak azért, mert a Fidesznek semmiféle kiforrott programja nem volt a gazdasági nehézségek kezelésére. Hanem azért is, mert ha a Gyurcsány által meghirdetett reformok sikeresek lesznek, ha az ország megindul a reformok által kijelölt úton, akkor ez azt is jelenti, hogy egyre mélyebb gyökereket ereszt a liberális demokrácia, akkor nem lehet többé megkérdőjelezni értékeit és normáit, nem lehet majd „filozofálni” a nyugat alkonyáról, nem lehet járni a „gazdasági függetlenség”, a nemzeti(eskedő) retorika, a kapitalizmus- és globalizációellenesség, a liberális demokrácia értékei elutasításának az útját – nem lehet elindítani azt a politikát, amelyet a jelenlegi kormány következetesen képvisel. Éppen ezért jelentek meg a reformok az ellenzék kommunikációjában úgy mint értelmetlen, sehova sem vezető megszorítások, a társadalom, a „zemberek” kiszipolyozása, aminek nem a világgazdasági folyamatok, nem a magyar gazdaság korlátozott teljesítőképessége, nem a magyar társadalomból fájóan hiányzó dinamizmus az oka, hanem kizárólag a korrupt, csak a saját zsebükre dolgozó szocialista politikusok rossz döntései állnak a háttérben, s ennek az árát kell megfizetnie a társadalomnak. Azaz a reformok nem modernizációs eszközökként, nem a jobb jövőbe vezető út szükséges eszközeiként jelennek meg, hanem mint a szocialistáknak az ország vezetésére való eredendő alkalmatlansága, mint a korrupt, csaló, tolvaj szocialista politikusok bűneinek a következményei. Másként fogalmazva, a reformok hiteltelenítése, lejáratása – és ez a stratégia harmadik iránya − szorosan összekapcsolódik a politikai ellenfelek kriminalizálásával, a szocialista párt végleges megbélyegzésével, a politikai térből való kiszorításával. Ez a stratégia, miközben kihasználja a társadalomban meglévő reformellenes hangulatot, tudatosan épít is rá, s ezzel kulturálisan és mentálisan is gátolja a társadalom átfogó modernizációját. Itt, ebben a politikai stratégiában, ebben a gondolatkörben találjuk meg a jelenlegi kormány képviselte ellenmodernizáció, a centrális politikai erőtér ideológiájának csíráit.
Ugyancsak itt, ebben az ellenzéki magatartásban kell keresni 2006 ősze erőszakos tüntetéseinek, összecsapásainak okait is. A miniszterelnök, a kormány, a reformok, a szocialisták ellen keltett aljas indulatok, Orbán Viktornak a zűrzavarral, a békétlenséggel, az erőszakkal való fenyegetése sokakkal – a szélsőjobboldallal, a fasiszta eszmékkel szimpatizálókkal, a randalírozó huligánokkal – megértette, hogy eljött az ő idejük. Így aligha van mit csodálkozni azon, hogy a Fidesz sem akkor, sem ma, nem a demokrácia védelmét, a szélsőségek elítélését tartotta a legfontosabbnak, hanem a rendőrség – egyébként valóban jogszerűtlen – túlkapásait, a rendőrség által elkövetett törvénytelenségeket nagyította fel, stilizálta a „diktatúra rendőrségének brutalitásává”, szót sem ejtve a zavargásokban szerepet játszó szélsőséges erőkről. Ezért nem elégszik meg a Gönczöl-bizottság kritikus jelentésével, hanem saját bizottságot alakít, bírósági ítéleteket akar semmissé nyilvánítani, a rendőrség egészét bélyegzi meg, s közben persze a volt miniszterelnök büntetőjogi felelősségét hajtogatja.
Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd körüli politikai botrányt egy alkalommal mételynek nevezte. S valóban az. Ami az őszödi beszéd körül történt és történik, folyamatosan kikezdi, rongálja az egyébként is gyenge hazai demokráciát, végképp tönkreteszi a demokratikus politikai kultúrát. Miközben morálisan senki nem tekinti elfogadhatónak az őszinteség hiányát, mindenki hangsúlyozza a választópolgárok valós tájékoztatáshoz és az ezen alapuló szabad döntéshez való jogát, tudomásul kell venni, hogy a politikai pártok saját hatalmi érdekeik védelmében nem mindig tudják és nem mindig akarják betartani az erkölcsi szabályokat. Nem tette ezt az MSZP a 2006-os választások előtt, és nem tette ezt a Fidesz-KDNP sem a 2010-es választások előtt. S ez önmagában is a magyar politikai kultúra súlyos torzulásának a bizonyítéka. De még drámaibb következményekkel jár az a stratégia, amely a politikai ellenfelet megsemmisítendő ellenségnek tartja, amely nem képes elfogadni, nem akarja belátni, a politikai ellenfelek is a nemzet, a társadalom részét alkotják, s a szembenálló politikai felek közötti kommunikáció, egymás tisztelete a demokrácia egyik legfontosabb sajátossága. Miközben Magyarországon a jelenlegi kormánypárt politikai ellenfelei iránti gyűlöletkeltéssel, a liberális demokráciát gyengítő, korlátozó törvények megalkotásával van elfoglalva, s egy „új világról”, „újjászervezésről” beszél, valójában a magyar társadalom reformellenességét, mozdulatlanságát, kulturális bezárkózását erősíti, aminek következtében az ország egyre távolodik a nyitott, modern, kulturális sokféleséget elfogadó, a liberális demokráciák értékrendjét követő, felelősségre, a mindennapi élet szabadságára, tudásra és szolidaritásra épülő társadalom víziójától. A jelenlegi baloldal pedig képtelen ennek a társadalomképnek az alternatíváját megfogalmazni. Ez az „őszödi beszéd” néven elhíresült politikai botrány legtragikusabb következménye.
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!