Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. augusztus 24. szerda, 04:06
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Az előzmények. 2006. május 26-án jó hangulatban gyülekezett Balatonőszödön az MSZP újonnan alakult parlamenti frakciója. Az áprilisi választások megerősítették az MSZP kormányzati pozícióit – a rendszerváltást követően most fordult elő először, hogy a választópolgárok a kormányon lévő pártnak egy újabb ciklusra bizalmat szavaztak. Mivel az SZDSZ is megfelelő eredményt ért el, mindenki arra számított, hogy négy – többé-kevésbé – nyugodt év áll az ország, illetve a szociálliberális koalíció előtt. A látszólagos nyugalom mögött azonban súlyos konfliktusok húzódtak meg, amelyek aztán, néhány hónappal később, az őszödi beszéd kapcsán-ürügyén rendkívül durva formában robbantak ki. A nehézségek két, az ország jövőjét lényegileg érintő problémahalmaz mentén alakultak ki. Egyrészt egyre nehezebbé vált az ország gazdasági helyzete, végérvényesen megbilleni látszott az államháztartás egyensúlya. Persze nem pillanatnyi problémákról volt szó, hanem hosszabb ideje halmozódó megoldatlan feszültségekről, amelyekkel a 2004 őszén hivatalba lépő első Gyurcsány-kormánynak szembe kellett néznie* – még akkor is, ha átfogó, strukturális reformokra ekkor még nem volt módja a kormánynak. Ehelyett a kis lépések politikáját követte a 2005 májusától induló 100 lépés programmal, amely a gazdasági versenyképesség és a társadalmi igazságosság eddigieknél jobb, hatékonyabb összehangolását célozta. Ez a program, még ha nem is volt minden részletében sikeres, még ha voltak is benne ellentmondások, pontosan jelezte, hogy a kormány elkötelezett a reformok, a társadalmi, gazdasági modernizáció mellett. 2005 őszén aztán az EU illetékes hivatala azt jelezte a magyar kormánynak, hogy az autópályaépítések évek óta alkalmazott elszámolási módja nem elfogadható, és ezek kiadásait be kell építeni a költségvetésbe. Ez jelentős feszültséget okozott az államháztartásban, amelynek igazi mélységét és kiterjedését – úgy tűnik – a kormány nem ismerte fel teljes egészében. Ugyanakkor a miniszterelnökben, közvetlen környezetében, egyes kormánytagokban – mindettől függetlenül is – egyre erősödött a felismerés, egyre szilárdabb lett a meggyőződés, hogy az ország, a társadalom, a gazdasági fejlődés érdekében nem lehet tovább kerülgetni az alapvető, strukturális reformok bevezetését. Ami persze sokak érdekeit fogja sérteni, érinteni fogja a társadalom mindennapi életét, a kormánypárton belüli hatalmi struktúrákat és összefonódásokat ugyanúgy, mint az emberek hétköznapi életét befolyásoló, irányító megszokásokat, beidegződéseket, rutinokat.
Sinking (1907) – flickr/ralphrepo
2006 elején járunk, áprilisban országgyűlési választások lesznek. A meginduló választási kampányban jószerivel szó sem esik az ország valós gazdasági helyzetéről, a tényleges alternatívákról, sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem beszél ilyesmiről. Ehelyett a minden választás előtt megszokott ígérgetés folyt. A miniszterelnök és a kormány rendkívül nehéz döntések, morális és politikai dilemmák előtt állt. Azt kellett ugyanis végiggondolnia, hogy a kampány során feltárja-e az ország tényleges gazdasági helyzetét, vázolja-e a reformok ebből kivezető, sok nehézséggel járó útját, vagy pedig nem beszél – nem tagadja le, de nem is hozza szóba őket – a nehézségekről, az elkerülhetetlen, s a társadalomtól áldozatokat követelő átalakításokról. A tényleges kérdés persze az volt, lehet-e ebben az országban a mélyreható reformok programjával választásokat nyerni. A döntéshozók – tegyük hozzá, nem alaptalanul − úgy vélték, a magyar társadalomban korlátozott a reformhajlandóság, a gazdasági nehézségek, a tervezett intézkedések kendőzetlen feltárása a jobboldal választási győzelmének a lehetőségét teremtené meg. Ezért megfelelőbb, célravezetőbb stratégiának tűnt, hogy a választások megnyerésére kell összpontosítani, s majd a választási eredmény által megerősített kormányzati pozícióból kell, lehet hozzálátni a reformok végrehajtásához, az országnak a válságból való kivezetéséhez. Ezt a döntést aztán sokan – különösen az őszödi beszéd ismeretében – a politikai erkölcstelenség súlyos megnyilvánulásának tartották. Pedig ez a döntés politikailag megkérdőjelezhetetlen. Nincs sehol a világon egyetlen párt sem, amely a választásokat megelőzően olyan lépéseket tenne, amelyek korlátoznák a választási esélyeit. Még akkor sem, ha azok morálisan esetleg vitathatók. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Fidesz-KDNP 2010-es választási stratégiája, amely lényegében ugyanezt a politikát követte. A választásokat megelőzően a pártszövetség ugyanis egyetlen szót sem szólt a programjáról, a terveiről, a lehető legnagyobb titokban tartotta őket, mivel pontosan tudta, ha nyilvánosságra kerüln(én)ek, esélyük sincs a választási győzelemre. Arról nem is szólva, hogy a Fidesz-KDNP kormányra kerülését követően még azt a keveset sem tartotta be, amit előzőleg elárult, sőt számos esetben korábbi, ellenzékben hangoztatott állásfoglalásaival, véleményével szöges ellentétben álló törvényeket fogadott el. De minderről akkor természetesen még senki nem tudott semmit. 2006 májusában, a választási eredmények ismeretében úgy látszott, a kormány, az MSZP politikai értelemben jó döntést hozott, megindulhat az ország modernizálása, a gazdasági helyzet rendbetétele.
Ez azonban csak elvileg volt így, a gyakorlatban a kormánynak több hátráltató tényezővel kellett számolnia, olyan problémákkal, amelyek nem fogalmazódtak meg nyíltan, de a felszín alatt jelentős mértékben befolyásolták a későbbi történéseket. Mindenekelőtt rendkívüli mértékben szorított az idő, nem volt mód hosszú és részletes vitákra, egyeztetésekre. A gazdasági helyzetet, az államháztartás külső és belső egyensúlyát nagyon gyorsan kellett helyreállítani, a kormánynak szeptemberre el kellett készítenie az Európai Közösség számára a konvergenciatervet. Azaz, a második Gyurcsány-kormánynak, s mindenekelőtt a miniszterelnöknek már a kormány megalakulását megelőzően azzal kellett szembesülnie, hogy egyszerűen elfogyott az idő. S ez a helyzet – az utólagos gyors korrekciók állandó kényszere, a hosszabb távra szóló tervezés lehetetlensége – a későbbiekben sem változott. Ahogy majd a frakcióülés záróbeszédében megfogalmazza a miniszterelnök: „Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk”. Majd hozzáteszi: „Ezért annak az előrebocsátásával, hogy amit csinálunk, az messze nem tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani”. Mindaz, amit ma a második Gyurcsány-kormány tevékenységében kapkodásnak, a reformok végiggondolatlanságának, következetlenségnek tartunk, jelentős részben erre a tényre vezethető vissza.
De voltak egyéb nehézségek is, amelyek az őszödi frakcióülés idején még nem látszottak különösebben súlyosnak, ám a későbbiekben egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. Ilyen volt például a reformok szükségességének kommunikációja. Hogyan lehet néhány hónappal a választások után megértetni és elfogadtatni a társadalommal, hogy a gazdasági helyzet mégiscsak rossz, mégpedig annyira rossz, hogy gyors és radikális intézkedésekre van szükség, amelyek következményeit mindenki a saját bőrén is meg fogja érezni, azaz valamilyen szinten mindenkinek változtatnia kell az eddigi életmódján, megszokásain. A kormány igyekezett ugyan megfogalmazni az erős szociális jelleggel bíró nyugatias polgári világ vízióját – de ez az üzenet nem érte el, nem ragadta magával a magyar társadalmat. Nem utolsó sorban azért, mert a záróbeszéd nyilvánosságra kerülését követően egy másik értelmezés, „a szervezett politikai hazugság” narratívája került uralkodó helyzetbe, s ezen a későbbiekben már sem a kormány, sem az MSZP nem tudott változtatni. Ez a kommunikációs vereség hosszú távra, egészen máig hatóan meghatározza a politikai életet és kultúrát.
S végül azt is látni és tudni kellett – hiszen ez már a 2002 és 2006 közötti időszakban is világossá vált −, hogy az MSZP, illetve az MSZP-frakció nagyon nehezen mozdítható, a lényegi változásokkal és változtatásokkal szemben nagyfokú bizalmatlanságot mutató alakulat. Noha a kormányfő és környezete határozottan – politikai és erkölcsi értelemben egyaránt − elkötelezte magát a reformok mellett, meg volt győződve arról, hogy a következetes modernizáció, a progresszió, az állam, a kormányzati szerkezet, a nagy ellátórendszerek, az oktatás strukturális reformja a társadalom egészének az érdekét, a közjót szolgálják, a kormánypárt és a frakció soraiban ez nem feltétlenül volt így. Ennek a ténynek több oka is volt (illetve van ma is). Voltak (és vannak), akik egészen egyszerűen nem értették, hogy a világ megváltozott, s ebben a megváltozott világban nem lehet a korábbi módszerekkel, eszközökkel sikeresen politizálni. Mások óvatoskodtak, az egzisztenciájukat féltették, s abban reménykedtek, hogy majdcsak elrendeződik valahogy a helyzet. Korábban is voltak már nehéz helyzetek, azokon is túljutottunk, ezen is túljutunk majd valahogy, nem kell mindent fenekestől felforgatni. S persze voltak, nem is kevesen, akik azt ismerték fel, hogy a reformok veszélyeztethetik politikai befolyásukat, megkérdőjelezhetik politikai tőkéjüket, az eddig bevált politikai technikák alkalmazását, új érdekcsoportokat hozhatnak létre, azaz együttjárhatnak az MSZP-n belüli hatalmi pozíciók újraosztásával. Ebben az összetett és bizonyos mértékig zavaros politikai helyzetben került sor az őszödi frakcióülésre, amelynek az volt az elsődleges célja, hogy szembesítse a jelenlévőket az ország előtt álló nehézségekkel, tudatosítsa ezeket a nehézségeket, kijelölje a követendő irányokat, s az új, alakulóban lévő szociálliberális kormány reformpolitikájához, filozófiájához biztosítsa a frakció fenntartások nélküli támogatását.
* Lásd erről részletesebben Bauer Tamás írását: A megkésett beszéd. ÉS, 2006. október 20.
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
