Választások és vonzások
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. máj. 01. szombat, 04:54
Anélkül, hogy elméleti fejtegetésekbe bocsátkoznánk itt a demokrácia általános természetéről és a hozzá szükségképpen kapcsolódó választási rendszerek sajátosságairól, néhány dologgal nem árt tisztában lennünk. Először is a választásokon a döntést mindig csak a szavazásban ténylegesen résztvevő választópolgárok többsége hozza meg. Ezért már régóta – minimum a XIX. század óta – bírálják a demokratikus döntéshozatalt azzal, hogy még általános választójog esetén is a legtöbbször valójában egy kisebbség dönt: ha mondjuk a szavazásra jogosultak 51 százaléka elmegy szavazni, és közülük 51 százalék egy bizonyos politikai erőre adja a voksát, akkor ez a politikai erő a választópolgárok mintegy negyedrészének akaratából fog kormányozni. Ha az érvényességi feltételnél nem ragaszkodnak legalább ilyen arányú részvételhez, akkor az arány még rosszabb lesz, ha viszont kötelezővé teszik a választásokon való részvételt, az arány jelentős mértékben javítható.
Másodszor a választási rendszer sajátosságai nagyban befolyásolják az eredményt. Most tekintsünk el az ún. kétkamarás (pl. szenátus + képviselőház) rendszerektől, és nézzünk egy egyszerű, egy házból álló parlamentet. A választási rendszereknek alapvetően két típusuk van: a listás választás és az egyéni választókerületek rendszere. A kettő persze kombinálható, ilyen „vegyes” típusú a magyar választási rendszer is. A listás rendszer meglehetősen tisztán leméri és leképezi a választói akaratot, azt, hogy melyik pártban van – legalábbis a választás pillanatában – bizalmuk. Ha túl sok párt szerepel, ez a rendszer, éppen a finom leképezés következtében, eléggé szétforgácsolja a parlamenti erőket és megnehezíti egy erős kormánytöbbség létrehozását; ennek elkerülésére találták ki a különböző mértékű (nálunk 5 százalékos) parlamenti küszöböket. Az egyéni választókerületek ma már inkább egy illúzión alapulnak: hogy ti. egy bizonyos helyi közösség éppen egy bizonyos személyt kíván megtisztelni a bizalmával. A valóságban a képviselőjelölteket a választók a legtöbb esetben alig ismerik, és így a puszta pártszimpátia szerint szavaznak. Jellemző, hogy 1994-ben a szocialista-liberális koalíció mindössze tíz egyéni mandátumot nem tudott csak megszerezni, most pedig a populista-klerikális pártszövetség csak hármat nem. Angliában, régi hagyományok alapján, ragaszkodnak az egyéni választókerületek rendszeréhez, így kész csoda, hogy eddig még – tudtunkkal – egyszer sem jött létre tisztán egyszínű parlament. Ebben a rendszerben ugyanis a győztes „mindent visz”, a nem őrá leadott szavazatok elvesznek. A listás rendszerben (és így részben a vegyes rendszerben is) nem így van.
Az egyéni választókerületek rendszerében további problémát jelent a kerületek száma, beosztása, határaik megvonása. Eléggé általános jelenség, hogy nagyvárosi körzetek esetében több szavazó kell egy mandátum megszerzéséhez, mint vidéki körzetek esetében. Ez természetesen igazságtalan, ebben a rendszerben mégis érthető: ha nem így lenne, hatalmas vidékeket kellene egy képviseleti körzetbe sorolni. Nagy probléma csak ritkán adódik ebből, voltaképpen akkor, ha tudatosan akarják kihasználni a rendszer torzításait: hírhedett példa volt rá éppen Angliában az 1832-es Reform Bill által megszüntetett ún. „rothadt körzetek” megléte, ahol ugyanis elnéptelenedett kerületekben lehetett olcsón mandátumokat szerezni.
Ha ennek fényében nézzük a mostani választási eredményeket, kiderül, hogy a szavazatok számában valójában nem következett be olyan nagyfokú földcsuszamlás, mint a parlamenti helyek eloszlásában. A szocialista-liberális koalíció már 1994-ben is a listás szavazatok mintegy 51 százalékával megszerezte a parlamenti mandátumok 72 százalékát. Most a populista-klerikális pártszövetség a listás szavazatok 52 százalékával szerezte meg a parlamenti helyek 68 százalékát. A különbség mindössze annyi, hogy 1994-ben az említett két párt külön listán indult, 2010-ben a szóban forgó két párt viszont azonos listán. Az eltérés a listás eredmény és a parlamenti helyek aránya között természetesen az egyéni körzetek eredményei alapján adódik, a voltaképpeni pártpreferenciákat azonban a listás eredmény fejezi ki tisztán. Választási rendszerünk a nagy és egységes pártoknak kedvez az egyéni körzetekben, s ebből következően a javukra torzít, ennek célja szintén az erős kormánytöbbség kialakítása. A torzítás nem mindig következik be, mert az eredmény más pártok szereplésétől is függ: a szocialista-liberális koalíció 2002-ben és 2006-ban a listás szavazatok 48-49 százalékával a parlamenti mandátumok 51-52 százalékát szerezte meg.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a mostani választás eredményei ne lennének nagyon is jelentősek. Az alapjelentőség már a listás szavazatok arányaiban is megmutatkozik. Az egyik nagy fejlemény, hogy a konzervatív és a liberális párt még együttesen sem tudta átlépni az 5 százalékos küszöböt. A konzervatív párt szavazói, akik már eleve nem annyira konzervatívok, mint inkább nacionalisták voltak, egy hosszú lemorzsolódási folyamat után most mindnyájan átpártoltak a populista párthoz. A liberális szavazók viszont elveszítették önmagát fölmorzsoló pártjukat, s most részint a szocialisták eredményein javítottak valamelyest, de főleg bejuttatták a parlamentbe az alternatív pártot, amely sokukat – jogosan vagy sem, itt mindegy – saját régi pártjuk némely egykori vonására emlékeztette. A másik nagy fejlemény, hogy bekerült a parlamentbe két olyan, részben generációs jellegű párt, amely – habár lényegileg különböző módon – tagadja az elmúlt 20 év számos alapvonását. Azonban, hacsak nem változnak meg ők maguk alapvetően, vagy nem változik meg az ország helyzete katasztrofálisan, ennél magasabbra (amint a második forduló eredményeiből is kiderült) nem fognak tudni fölkapaszkodni.
Ami itt alapvető változást jelenthet, az valójában a populista-klerikális pártszövetség kétharmados többsége. Mint már korábban kifejtettük, egyetlen politikai erő kétharmados többsége sem kívánatos: nem kívánatos tehát, hogy a kormányerő az ellenzékkel való egyeztetés nélkül dönthessen alkotmányozó jellegű kérdésekben. Ezt belátva határozott úgy annakidején a szintén biztos kétharmados többséget birtokló szocialista-liberális koalíció, hogy alapvető kérdések eldöntéséhez nem kétharmados, hanem négyötödös többséget fog kérni. A most kormányra lépő erő ezt nem ígéri. Mint mondja, meg fogja ugyan hallgatni az ellenzék véleményét, de egymaga dönti majd el, mit szavaz meg a maga kétharmadával. Amellett a bírálóknak, akik most úgymond elkezdtek rettegni a kétharmadtól, szemükre hányja, hogy 25 éve miért nem zavarta őket az egypártrendszer. Nos, először is talán mégsem lehet minden bírálót idesorolni. Másodszor, mert csak az egypártrendszerben természetes az, hogy egy pártnak teljhatalma van. A többpártrendszerben nem az.
Mégis lehetnek pozitív következményei annak, ha most erős fölhatalmazással rendelkező kormány alakul, bár ehhez nem szükséges a kétharmados többség. Az erős fölhatalmazás arra jó, hogy keresztülvigyenek bizonyos népszerűtlen intézkedéseket, amelyeket a régebbi, parlamenti többségüket ugyan nem, de társadalmi tömegtámogatásukat elvesztő kormányoknak nem volt erejük és bátorságuk keresztülvinni. Meglátjuk, hogy akarja-e és meri-e majd erre fölhasználni erős támogatottságát az új kormány, miként azt is, hogy mire fogja fölhasználni a kétharmados többségét. Vajon a szükséges, de eddig általa folyamatosan ellenzett, sőt megtorpedózott reformok végrehajtására-e, vagy csak saját hatalmának örök időkre szóló bebetonozására.
Bár a leendő miniszterelnök a galimatiász műfajának nagymestere, s így nyilatkozatainak értelmezéséhez nagyfokú óvatosság szükségeltetik, a győzelmét követő első nyilatkozatai – különösen ha korábbi, elhíresült kötcsei beszédét is az emlékezetünkbe idézzük – nem sok jót ígérnek. A következőket mondotta: „Rendszert váltani nem, csak megbuktatni, megdönteni lehet, és újat alapítani helyette: […] a hatalommal visszaélők és oligarchák rendszere helyett a nemzeti együttműködés rendszerét. […] Mától Magyarország politikai-gazdasági rendszerét a nemzeti együttműködés rendszere határozza meg. […] Ennek teljes jogú részesei a határon túl élők is.” Mi az, ami ebből kézzelfoghatóan kiderül? Visszafelé haladva:
(1) Bármit jelentsen is a „nemzeti együttműködés” rendszere – előbb-utóbb talán megtudjuk majd – abban „teljes jogú részesek” lesznek a határon túli magyarok is. Ezt nehéz másként érteni, mint hogy szavazati joggal fognak rendelkezni.
(2) Eddig nemcsak a hatalommal visszaélők, de az oligarchák rendszerében is éltünk. Hogy kik is voltak ezek az oligarchák, arra általánosságban nyilván lehet ugyan valamit mondani, de érdekes lenne, ha neveket is hallhatnánk. Mert mi a magunk részéről viszont simán föl tudnánk sorolni név szerint is néhány olyan közismert oligarchát, akik a most hatalomra jutó politikai erő támogatói, s akiket az új kormány aligha fog majd kizárni a „nemzeti együttműködés” rendszeréből.
(3) Szóval rendszerváltás nem létezik, ça n’existe pas, következőleg nyilván nem is volt, nemhogy 1989-ben, de 1990-ben sem. A mostani szavazással megtörtént viszont egy rendszerbuktatás és egy új rendszer megalapítása: a választás megbuktatta a hatalommal visszaélők és oligarchák „politikai-gazdasági” rendszerét (ha nem volt rendszerváltás, akkor föltehetőleg: 1945-2010), és megalapozta a nemzeti együttműködés „politikai-gazdasági” rendszerét. Valójában nem is választás történt tehát, hanem politikai-gazdasági forradalom.
Nos, meg tudnánk említeni legalább két olyan személyt a történelemből, aki szintén úgy vélte, hogy az őt hatalomra juttató választás valójában egy politikai-gazdasági forradalmat jelentett: mégpedig pontosan az oligarchák rendszerének megbuktatását és a nemzeti együttműködés rendszerének megalapítását. Jóindulatunk demonstrálására azonban nem nevezzük meg a szóban forgó két személyt.
