A változatosság laboratóriuma – Hatodik rész

• Nyomtatás

Részletek

Sándor Klára

2011. augusztus 06. szombat, 02:38

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Emlékeznek még a csalafinta Nyúlra Rémusz bácsi meséiből? Egyike volt azoknak a nyulaknak, akik az obligát mackók mellett gyermekkori szocializációnkat segítették. Ott volt – messze a teljesség igénye nélkül – a legkisebb Ugrifüles, a Kockásfülű Nyúl, és ha már kockás, akkor a kockás öltönyös bátor nyúlfi regénye (ezt csak kevesen ismerik), egészen kiskorunkban Nyúlék Fülöpkéje a Futrinka utcán túli mezőről és a mára sajnos elfelejtett Csupafül mellett, s abban különbözött tőlük, hogy a legkevésbé sem volt nyúlszerű: éppen ravaszságban volt jobb a rókánál. A mesét nézve ezzel nagyon meg is voltam elégedve, szerettem, hogy túljárt a róka eszén, a kerettörténet azonban arra késztetett, hogy folyamatosan nyaggassam a szüleimet, vajon valóban néger bácsi van-e filmben, vagy csak be van mázolva. Csak be volt mázolva.

A magyar változatban – nemcsak a filmben, a könyvben is – van egy másik, ennél nagyobb, bár szintén kényszerű csalás. Az eredeti angol szövegekben, amelyeket Joel Chandler Harris (1845–1908) újságíró, etnográfus közölt 1881-től több kötetben, az öreg néger mindenes szolga nem angolul beszélt, hanem egy angol bázisú kreol (azaz egykori keverék kereskedőnyelvből „igazi” nyelvvé vált) nyelvet, a gullahot. Ezt a nyelvet egykor a délkeleti államok, Észak-Kelet-Florida, Georgia, Dél-Karolina és Észak-Karolina partvidékén és a parttal párhuzamosan húzódó homokpadokból kialakult szigetvilágban beszélték, mára a terület Georgiára, Dél-Karolinára és a szigetekre szűkült, a gullah etnikai csoport viszont igen öntudatosan őrzi nyelvét és kultúráját – sokáig Chubby Checker volt legismertebb sztárjuk, pár éve viszont már first ladyjük is van: Michelle Obama családjának egyik ága gullah származású.

A gullah szókincse túlnyomórészt az angolból való, de szótára is, nyelvtana pedig különösen sok olyan elemet tartalmaz, amely a nyugat- és közép-afrikai nyelvek hatását mutatja – a gullahról sokan úgy gondolják, hogy előzményét már Afrikában, az emberkereskedő központokban is használták, mások szerint Amerikában alakult ki. Harris Georgiában született és élt, tinédzserkorában a Turnwold Ültetvény tulajdonosának lapjánál dolgozott a „nyomda ördögeként”, azaz nyomdászinasként. Szabadidejének jelentős részében pedig vagy a laptulajdonos könyvtárából való könyveket olvasta, vagy az ültetvényen dolgozó rabszolgákkal ücsörgött, hallgatta meséiket, s igen jól megtanulta a nyelvüket, szokásaikat. Mindkét hobbi, az olvasás és a mesehallgatás is jól jött később: az akkor hallott állattörténetekből születtek Rémusz bácsi meséi. Harris meghatározó hatással volt az éppen születőben lévő gyermekirodalomra, Twain és Milne is nagy elismeréssel emlegette.

A nyugat-afrikai jorubák meséinek nyúlhősére – nem véletlenül – kísértetiesen emlékeztető csavaros eszű nyusszancs történeteit a magyar gyerekekkel egy másik író, újságíró és etnográfus, Vázsonyi Endre ismertette meg, s nem az ő hibája, hogy nem tudott megbirkózni a feladattal, hogyan adja vissza Rémusz bácsi gullah szövegeit. A magyarnak nincs gullahja, úgyhogy maradt a sztenderd magyar, bár a századelő néhány műfordítással foglalkozó nyelvésze, például Mészöly Gedeon azt javasolta volna, hogy Rémusz bácsiból legyen Márton apó, az öreg béres, és beszéljen valami erősen nyelvjárásias változatot – merthogy Mészöly szerint a hangulatot kell visszaadni, ezért az eredeti kulturális környezetet is le kell „fordítani”, megkeresve a megfelelő magyar kontextust, műfajt és nyelvet. Nem olyan eszementség ez, amilyennek első pillantásra talán látszik, simán el tudjuk képzelni, még halljuk is, ahogy Bánhidi László elröcögteti a szurokbaba történetét. Vázsonyi mindenesetre úgy döntött, hogy a mesék üzenete akkor is érthető a magyar gyerekeknek, ha közben hallanak arról is, hogy más országokban feketék voltak a mesemondó vén szolgák.

Vázsonyi Endre egyébként kiváló műfordító volt, jogot, filozófiát, pszichológiát is tanult, a Móra Kiadó vezető lektoraként közeli kapcsolatban állt a gyerekirodalommal, nagyon izgatta, hogy a gyermekkori traumák kezelésében hogyan működik a mesék lélekmentő hatása, azaz ma azt mondanánk, hogy a biblioterápia lehetőségei foglalkoztatták. Aztán élete úgy fordult, hogy az Államokban kötött ki, s követte Harrist abban, hogy egy amerikai etnikai csoportot kezdett kutatni. Azoknak a nyelvét, világát, akik a századelő nincstelenségének rabszolgaságából indultak az Újvilág Chicago környéki ipartelepeire, hogy némi pénzt gyűjtve visszaköltözzenek, s módos gazdaként folytassák itthon megszakított életüket. Többségük azonban soha nem tért haza, pedig nem letelepedni akartak a lehetőségek földjén, csak munkát, kiutat a kilátástalanságból. Az Amerikába kitántorgott első nemzedék utolsó képviselőivel beszélgetett Vázsonyi és felesége, a néprajzos Dégh Linda, szerencsére sokszor bekapcsolt magnó mellett, így jöhetett létre az amerikai magyar nyelv szótára (Túl a Kecegárdán. Calumet-vidéki amerikai magyar szótár). A kötet a maga nemében egészen különleges: Vázsonyi, jóval megelőzve saját korát, nem szakította ki a szavakat környezetükből, nem is műmondatokat gyártott, hanem a valódi, élő nyelvet jegyezte le. Akit érdekel a nyelv, annak gyönyörűség olvasni, noha nem vagyok éppen szótárolvasgató fajta (tényleg létezik ilyen, néhány ismerősöm annak vallja magát), igaz, Vázsonyi munkája nem is szótár. Inkább olyasfajta élmény lapozgatni, mintha régi képeket nézegetnénk: a pillanatfelvételek mögött megelevenedik az öregamerikások élete.

Ráadásul nincs könyv, amely a kétnyelvűség nyelvi vonatkozásait plasztikusabban mutatná meg, mint Vázsonyi Endre szótára. Nekünk ez most azért lényeges, mert a nyelvek érintkezése olyan újabb tényező, amely jelentős változatosságot hoz létre a nyelvben, s eddig még nem beszéltünk róla. De egyáltalán: mi közünk nekünk a kétnyelvűséghez, mikor olyan mélyen egynyelvű országban élünk, hogy egyetemisták tömegei nem kapják meg a diplomájukat időben, mert képtelenek megszerezni egy nyamvadt nyelvvizsgát? Ott van ugyan az örökös riadalom, hogy annyi már a hot dog, lízing és show, hogy mindjárt jól elfelejtünk magyarul, és valami borzalmas kevercsnyelven fogunk vakarogni, de ezzel körülbelül annyit érdemes foglalkoznunk, mint azzal, hogy a 2012. decemberében esedékes következő világvége is olyan diszkrét lesz-e, mint azok, amelyeket az elmúlt két évtizedben éltünk át észrevétlenül.

Azért érdemes beszélnünk a kétnyelvűségről, mert egyrészt önmagában is érdekes, mi történik, ha két nyelv él egy területen, következésképpen két nyelv él egy ember fejében – ennél bonyolultabb a helyzet, de egyelőre maradjunk ennél az egyszerű megfogalmazásnál. Másrészt a kétnyelvűség során voltaképpen ugyanaz történik a fejünkben, így aztán a nyelvben is, mint két többé-kevésbé érzékelhetően eltérő nyelvváltozat, stílusváltozat között, csak mivel jobban megfigyelhető különbségekből indultunk, legalábbis ha nem közeli rokonnyelvekről van szó, világosabban látszik a nyelvi működés is, legyen szó akár pszichés, akár társas vonatkozásokról. Olyan, mintha megfestenénk a vért, hogy pontosabban nyomon tudjuk követni, mi történik: a kétnyelvű nyelvhasználat a nyelvi működés laboratóriuma, szépen kirajzolódik az interferencia, a kölcsönzés, a nyelvi változások terjedése, a nyelvváltozatok elkülöníthetetlensége.

Természetesen ott van még az az ok is, amit a kedves Olvasó már rég mondogat magában: nyelvtudatlan ország ide vagy oda, a magyar anyanyelvűek jó negyede kétnyelvű közösségekben él. Romániában csaknem másfél millióan, Szlovákiában bő félmillióan, a Vajdaságban közel háromszáz-, Kárpátalján úgy százhatvanezren, Burgenlandban, Szlovéniában és Horvátországban összesen talán ötvenezren, de sokan vannak Amerikában, a legtöbben az Államokban, Kanadában, Brazíliában, Argentínában, aztán több tízezres nagyságrendben Németországban, az északi országokban, Nyugat-Európa más országaiban, Ausztráliában, Izraelben, kisebb számban meg mindenfelé, Óceániától Ázsia országain át Afrika néhány államáig és Dél-Amerika többi országáig. A számokkal azért érdemes óvatosan bánni, mert abban nehéz igazságot tenni, hogy a Kárpát-medencén kívül élő, tetemes létszámúra becsült magyarságban milyen arányban vannak azok, akiknek az anyanyelve magyar, akik már az adott ország domináns nyelvét beszélik anyanyelvükként, de különböző szinten tudnak magyarul is, illetve akik ugyan magyarnak, legalábbis magyar származásúnak vallják magukat, de a nyelvet nem beszélik. De mindegy is, nekünk most az a fontos, hogy a magyar nyelvnek is számos kontaktusváltozata van – azaz olyan nyelvváltozata, amely jellegzetességeinek nagy részét a kétnyelvű környezetnek köszönheti. Vannak ilyenek Magyarországon belül is, hiszen a nyelvi értelemben már csak nyomokban megmaradt magyarországi kisebbségek magyar nyelvváltozata is kontaktusváltozat, s azoknak a magyar nyelvváltozata is, akik magyarországi magyarként két (vagy több) nyelvet használnak nap mint nap, mert például a munkájuk, családi viszonyaik ezt követelik tőlük.

A kétnyelvűség fogalmát használják egyénekre és beszélőközösségekre vonatkoztatva, és jelölhet államokat, területeket is. Többnyelvű állam Kanada, Svájc, Luxemburg, Belgium, rengeteg ázsiai és afrikai ország, azaz minden állam, amelynek több hivatalos nyelve is van. Lehet, hogy egy kisebbségi nyelv hivatalos mivolta nem az egész államra terjed ki, de meghatározott területekre igen, ilyen Finnország, ahol a svéd, Románia, ahol a magyar csak bizonyos területeken, településeken számít hivatalos nyelvnek. A többnyelvű államokban nyelvpolitikai döntések tömegét kell meghozni, az oktatással, a hivatali nyelvhasználattal, névtáblákkal, kereszt- és családnevek írásával, a bíróságok, az egészségügy, azaz a teljes állami intézményrendszer nyelvhasználatával kapcsolatban – nagyon fontos, minket közelről érintő téma, de nekünk most a nyelvi változatosság szempontjából mégis a kétnyelvűség más oldalai a lényegesek.

A közhasználatban a kétnyelvű fogalmat leginkább azokra a gyerekekre mondják, akik szülei nem azonos anyanyelvűek, vagy ha igen, akkor a gyerek egy idegen országban tölti gyermekkorát, így lényegében párhuzamosan tanul meg két nyelvet „anyanyelvi szinten”. Általában ők sem teljesen azonos szinten beszélik a két nyelvüket, az egyik domináns – ez nem azt jelenti, hogy a másik nyelvét ne tudná ugyanolyan jól, akcentus és grammatikai hibák nélkül beszélni, de lehet, hogy vannak benne stílusváltozatok, amelyeket kevésbé ismer, járatlanabb a szlengjében, nehezebben érti a 19. századi szövegeket, egyszerűen kevésbé otthonosan érzi magát a nyelvben. A dominancia változhat is: ha például egy finn-magyar házaspár néhány évig Finnországban él, aztán néhány évig Magyarországon, aztán újra Finnországban, akkor valószínűleg változik, hogy a gyerekek melyik nyelven szólalnak meg könnyebben és szívesebben, akkor is, ha otthon a szülők, bárhol él is épp a család, mindig a saját nyelvükön beszélnek velük. A nyelvészeti szakirodalom azonban nem ezt a szűkkeblű értelmezést használja: nemcsak az számít kétnyelvűnek, aki anyanyelvi szinten beszéli az általa ismert nyelveket, de azért a nyelvészek többsége nem annyira engedékeny, hogy ha valaki a vakációs nyelvtudással győzedelmesen bemondja franciául vagy olaszul a szobaszámát a recepción, akkor már kétnyelvűnek nevezzük.

A nyelvészeti meghatározás a két szélsőséges fölfogás között van, és meglehetősen elmosódó. Nem mintha a nyelvészek félvállról vennék a kétnyelvűséget, körülírását, definiálását, esetleírásait – ellenkezőleg, ez a nyelvészet egyik legproduktívabb területe, a publikációk számát nézve mindenképp. De a sok próbálkozás után kiderült, hogy lényegében csak így működőképes a meghatározás: kétnyelvű az, aki a mindennapjaiban két vagy több nyelvet használ természetes közegben. Azaz kétnyelvű az is, aki három vagy öt nyelven kommunikál nap mint nap, mert a meghatározás nem a nyelvek számára, hanem egy pszicholingvisztikai állapotra vonatkozik: azt jelzi, hogy a kétnyelvű emberek fejében több nyelv is folytonos aktivációban van, ezért a nyelvek állandóan hatnak egymásra. A nyelvóra nem számít tehát, legalábbis a diák szempontjából, és a nyelvtudás mértéke sem érdekes: nem kétnyelvű, akinek van ugyan felsőfokú nyelvvizsgája, de lényegében nem használja a nyelvet, kétnyelvű viszont az, aki nemrég telepedett le Stockholmban, és még éppen csak meg tudja értetni magát svédül, de svéd feliratokkal találkozik mindenhol, svéd szót hall maga körül a buszon, a munkahelyén, svédül próbál beszélni a boltossal, a szomszédjával, a gyerek tanáraival, és nemcsak szinkronizálatlan amerikai filmeket néz a tévében, hanem kísérletezik a svéd híradóval és beszélgetős műsorokkal is. Még az is kétnyelvű, aki csak hall vagy olvas anyanyelvén kívül egy másik nyelvet, de ezt sűrűn teszi.

A kétnyelvűség kiküszöbölhetetlen következménye, hogy a második nyelv hatására az anyanyelvben új szavak, jelentések, nyelvtani szerkezetek jelennek meg. Kárpátalján sokan mondják úgy, hogy becsengettek a vasútra, nem késik-e a vonat, mert az ukránban is ennek megfelelő szóval mondják. A klasszikussá vált példa szerint Dunaszerdahelyen tyeplákit, Szabadkán trénerkát vettek föl akkor, amikor Szegeden melegítőt vagy szabadidőruhát. Román szerkezet másolása az Erdélyben általános, de mára a magyarországi magyarban is szép karriert befutott el kell menjek típusú forma.

Sokan próbálkoztak már azzal, hogy megkülönböztessék egymástól az egyszeri, alkalmi jelenségként megjelenő hatást a rendszeressé válótól: az előbbi volna az interferencia, az utóbbi meg a kölcsönzés. Nagyon logikusnak tűnik ez a szétválasztás, de jobb előre tudni, hogy bele fog törni a bicskánk, ha alkalmazni akarjuk. Nincs ugyanis megfelelő kritériumunk a dobozoláshoz: hányszor kell megjelennie az interferenciának, hogy kölcsönzés legyen belőle? A beszélőközösség tagjainak milyen százalékban kell produkálniuk az interferenciának címkézett jelenséget, hogy átminősítsük kölcsönzésnek? Lehet egy tükörfordítás vagy szóátvétel, vagy nyelvtani másolás alkalmi az egyik beszélő nyelvhasználatában, és ugyanaz stabilan beépült kölcsönzés egy másikéban. Ha meg azt gondoljuk, hogy az interferencia nem tudatos, a kölcsönzés viszont igen, akkor az élőnyelvi adatokkal kerülünk szembe, mert azok bizony azt mutatják, hogy a kölcsönzések zöme sem tudatos. Lehet viszont nagyon is tudatos egy-egy kölcsönszó legelső használata is, ha valamilyen erős szimbolikus jelentést tulajdonít neki a beszélő. Nagy szerencsénk van viszont: semmi okunk rá, hogy az interferencia és a kölcsönzés szétválasztási kísérleteivel töltsük az időnket, elvégre nem készülünk szótárt írni (szegény szótárszerkesztőnek válogatnia kell, nem irigylendő feladat, mert csak az egyértelmű esetekben lehet benne biztos, hogy jól dönt, és nem rostál ki olyan kölcsönzést, amit „csak” interferenciának hitt). Csak azért hoztam föl, hogy valójában nem tudjuk megkülönböztetni az interferenciát a kölcsönzéstől, mert újabb példája a nyelv nem kategorikus működésének, akár nyelvi egységeket nézünk, akár egy-egy ember, akár a beszélőközösség nyelvhasználatát.

A határontúli magyar területeken nemrégiben még csaknem mindenki megsértődött, ha kétnyelvűnek nevezték, mert valamiképpen a „kétszívűséggel”, magyarságuk elárulásával azonosították a kifejezést. Ilyesmiről természetesen szó sincs, és mára talán valamelyest visszaszorult ez az értelmezés. A kétnyelvűséggel járó nyelvi következmények – nem kis mértékben a határon túlra átívelő és a helyben végzett nyelvművelés áldatlan tevékenységéből fakadóan – azonban még azokban is lelkifurdalást, kisebbségi érzést kelthetnek, akik tudják, hogy a kétnyelvűség nem bűn, hanem állapot, mert a kölcsönzést, legyen nyelvtani vagy szókincsbeli, továbbra is újságírók, értelmiségiek és tanárok tömegei ostorozzák. Így aztán mindazok, akik magyarságukat „tiszta magyar” beszédükkel is jelezni szeretnék, szégyenkeznek, ha kiderül, hogy a legtermészetesebben használt nyelvük néhány eleme román, szerb vagy szlovák eredetű. Pedig a leghőbb hazafiság sem tud megállítani olyan folyamatokat, amelyek a világon mindenhol jellemzik a nyelvi érintkezéseket.

Miért elkerülhetetlen, hogy ha valaki két nyelvet használ rendszeresen, akkor a két nyelv hatással legyen egymásra? Mindenekelőtt azért, mert nincsenek a fejünkben külön fiókok az egyik és a másik nyelvnek. Pszicholingvisztikai kísérletek bizonyítják, hogy ha a kétnyelvűek egyik nyelvükön hallanak egy szót, akkor nemcsak azon a nyelven aktiválódnak a hasonló hangfelépítésű és az azonos fogalomkörbe tartozó szavak, hanem a másik nyelvükön is, sőt, még azok a szavak is, amelyek a másik nyelv megfelelő szavával csak azonos alakúak, de egészen mást jelentenek. Tehát ha egy angol-magyar kétnyelvű a drum (’dob’) szót hallja, akkor nemcsak a hangszerek angol nevére és például a rum hangalakra reagál gyorsabban, hanem a magyar hangszernevekre és a dob másik jelentésével aktivált szavakra, például a ’hajít’-ra is. Hogy az aktiválódó neuronmintázatok milyen logikus rendben képesek összegabalyodni, arra fülkápráztatóan szép példákat örökítettek meg Vázsonyi Endre szalagjai.

Itt van például ez a mondat: Horsz volt, ember-horsz, vagy hogy mondják, ménló. Vagyis az emlékezetben kissé elsüllyedt mén(ló) szót az adatközlő először úgy mondta, ahogy gyorsabban eszébe jutott: a magyar mént a jelentés és a hangalak miatt is az angol mannel (’férfi’) kapcsolta össze öntudatlanul, ezért „lefordította” magyarra, így lett belőle ember; a ló szót is lefordította – az egyik nyelvéről a másikra, így azt csak angolra lehetett. A horsz (ló) használatában ráadásul támogatta, hogy más amerikai magyarok beszédéből is adatolható ez a kölcsönszó, tehát a közösségen belül is használták. Amikor azonban kimondta az emberhorszot, rájött, hogy valami nem stimmel, és korrigált, addigra sikerült előhívnia a ménlót is. Egy másik mondat ugyanattól az adatközlőtől: Kimennek a tóhoz, fúlnak araund. A fularaundolt másoktól is följegyezték Vázsonyiék, a fool around magyarításaként, ’enyeleg, (szerelmesen) bolondozik’ jelentésben, itt azonban a magyar igekötős igékre vonatkozó szabályok szerint kettéválik a szó, az ige elveszti azt az igeképzőt, az -olt, amellyel egyébként a magyar nyelvi rendszer számára fölhasználhatóvá simítjuk a kölcsönzött igéket, és bár a kifejezés jelentése az angolból kölcsönzött jelentés marad, mégis a magyar fúl igével azonos hangalakban jelenik meg – elég biztosak lehetünk benne, hogy a tó jelentéskörébe tartozó szavak aktiválása indította el ezt a lavinát.

Ezek a példák azt is mutatják, hogy a két nyelv valójában egyetlen kommunikációs rendszer, többé-kevésbé elkülönülnek benne a két nyelvhez tartozó szavak és nyelvtani szabályok, de teljesen soha. Nehogy azt higgyük, hogy ezek a példák olyasvalakitől származnak, aki tulajdonképpen már elfelejtett magyarul, mert jobbára csak angolul beszél. Ez az adatközlő élete végéig törte az angolt, s bár az adatfelvétel idején a családban valóban angolul beszéltek, mert hat gyereke közül egynek sem volt magyar házastársa, de a férje magyar volt, az apja egyik barátja, egy nála harminc évvel idősebb, borissza kőműves, és a nagy korkülönbség ellenére a házasság elég hosszú volt, a férj igen szép kort ért meg, szorgos italozás ide vagy oda. Adatközlőnk vele és két, közel lakó testvérével vélhetően szintén magyarul beszélt. Egyébként pedig Sarkadon született 1894-ben, és 13 éves koráig ott élt, akkor került ki Amerikába. Apja kertész volt, így nehezen hihető, hogy a sarkadi kislány itthon soha életében ne találkozott volna eperrel. Mégis ezt mesélte: A kislányom egyszer azt kérdezte: „Mama, hogy mondják a sztraberit magyarul?” Hát mondom „sztráberi”. Majd hozzátette még, milyen furcsa, hogy mindig sztraberit mond, eszébe sem jut, hogy nem magyar szó.

Nemcsak egy-egy szóval lehet ez így. Bármennyire furcsán hangzik, nem biztos, hogy a kétnyelvűségben élők mindig pontosan meg tudják mondani, melyik nyelvet használták egy korábbi beszélgetésben, észre sem veszik – egyszerűen nem lényeges, mint ahogyan azok sem mindig tudják, milyen oldalt milyen nyelven olvastak, esetleg egy-egy filmet milyen nyelven láttak, akik ugyan egynyelvű környezetben élnek, de aktívan használnak több nyelvet. Hadd hozzak saját példát – a „ha nem velem történik, nem hiszem el” típusból. Egy magyar származású, de magyarul már nem beszélő nyelvészbarátomnak kerestem ajándékot a ferihegyi könyvesboltban, valamilyen szakácskönyvre gondoltam, mert főzni is szeret, a magyar konyhát is szereti. Két könyv maradt a szelekciós folyamat végére, de nem volt egészen világos, mi köztük a különbség: terjedelemre egyeztek, képeik nagyon hasonlóak voltak, ahogy belelapoztam a kötetekbe, a bemutatott ételrepertoárban sem láttam sok eltérést. Az egyik címe az volt, hogy Magyar konyha, és zöld betűkkel írták a borítóra, a másiké Hagyományos magyar konyha, piros betűkkel írva (vagy fordítva). Az idő fogyott, a gépet lekésni mégsem akartam a könyvmustrálgatás miatt, így megkérdeztem az eladót, mi a különbség a két könyv között. Döbbenten nézett rám, leplezetlenül kimutatta, hogy ennél többet várt volna, és lesajnálóan közölte, hogy az egyik angolul van, a másik németül... Akkor hogy megütközött volna, ha még azt is tudja, hogy nyelvész vagyok és nyelvészeti konferenciára utazom – pedig egyszerűen csak az történt, hogy a megfelelő könyvet akartam választani, így a tartalomra figyeltem, nem a nyelvre.

Akik félnek a nyelvérintkezésektől, gyakran mondják, hogy jó, kölcsönözzön a nyelv, de csak azt, amire szüksége van. Csak hát: eleve csak akkor használ valaki kölcsönszót, ha szüksége van rá. A másik nyelv másik kultúrával kapcsolódhat össze: az amerikai magyarok sem véletlenül nevezték básznak a főnöküket akkor is, ha magyar volt, hiszen korábban sokan közülük nem gyárban, hanem a földeken dolgoztak, a gyári világ, csakúgy, mint az autó, már új életükhöz kötődik, ezért lett az utóbbi káré. Aztán érezhetjük úgy, hogy a másik nyelvben lévő szó egy kicsit mást jelent, mint a saját nyelvében már régebben használatos szinonimák. Nehéz lenne például ráfogni, hogy a sopingol ugyanazt jelenti, mint a kirakatot nézeget, boltokban mászkál, pláne vásárolni megy – más az asszociációs köre, más a tevékenység. Ha valaki nem boldog ettől az új időtöltési lehetőségtől, akkor sem a nyelvet kell tisztogatnia, mert attól még a sopingolás mint szabadidős elfoglaltság megmarad. Ha valaki nem futni, hanem dzsogingolni jár, az az ő dolga (és ez más, mint az edzéseken a dzsoggolás), talán társadalmi pozícióját akarja mutatni azzal, hogy hite szerint előkelően beszél, az pedig a többiek dolga, hogy milyen következtetéseket vonnak le az illetőről: hogy kivagyi újgazdag bunkó, vagy hogy sokat élt külföldön, de lehetnek, akik szerint művelt, mert tud idegennyelvül. Nem a szó tehet róla, hogy használják, sőt, igen fontos – helytálló vagy téves, ez a beszélő kockázatvállalása – információkat közvetít használójáról. Pontosan erre való a nyelv.

Szükségünk lehet egy-egy kölcsönszóra pszicholingvisztikai értelemben is: egyszerűen azért, mert az jut eszünkbe gyorsabban, vagy mert valamilyen érzelmi ok miatt különösen fontos az az asszociációs kör, a kulturális beágyazottság, amit fölidéz. Az előzőre könnyű példát találni, hallgassák öt percig informatikusok beszélgetését valamilyen munkájukkal kapcsolatos kérdésről – érthető, ha angolból könnyebb kölcsönözni a megfelelő kifejezéseket, mikor a képernyőn egész nap angolul beszélgetnek a géppel. Ha az ember eltölt két hónapot Isztambul egyik magaslaton lévő negyedében, ahol a legforróbb hónapokban csak hajnalban, legfeljebb késő este van víz rövid időre, úgyhogy nyitva kell hagyni a csapokat, hogy hallani lehessen a víz zuhogását, amikor megindul, hogy időben meg lehessen tölteni az üres vizesüvegeket, mert különben még fogmosás sincs, akkor az ember gyorsan azt kezdi kérdezgetni tősgyökeres magyar szobatársaitól, hogy folyik-e a szu (ebben a török su a ’víz’, de török másolás maga a szerkezet is, hiszen magyarul azt kérdeznénk, van-e már víz), és ebben a szerkezetben kifejeződik az a kulturális sokk is, amitől pár nap alatt bödzsek lesz a bogár, és kedi a macska, pusztán azért, mert a magyar egyetemistának meglehetősen szokatlan, hogy mindkettőből egész hordák élnek a kollégiumban.

A kölcsönzések „létjogosultságát” szúrós szemmel vizslató aggodalom azért is érthetetlen, mert hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy a kölcsönzéssel a világon semmi baj nincs, nem teszi tönkre a magyar nyelvet. Ha kiirtanánk azokat a szavakat, amelyeket nem az uráli, finnugor, ugor korból hozott magával a nyelvünk, és nem is belső keletkezésűek, képtelenek lennénk beszélgetni egymással. Az meg nem valami sziklaszilárd érv, hogy ami már meghonosodott, az maradhat: egyrészt ki dönti el, hogy mi honosodott meg, mi nem, lehet egy kifejezés sosem hallott az egyik, gyerekkora óta használt a másik magyar anyanyelvű számára. Ott volt például a korábban emlegetett zavadzál, nekem ez nem is meghökkentő, és nem is rút szlovák hatás, hanem ugyanolyan magyar szó, mint az asztal (az különben szláv) vagy a szék (az meg török), más meg életében nem hallotta. Másrészt egykor az asztal meg a szék sem volt meghonosodva...

A két nyelvet használó ember tehát, ha megszakad, sem tud úgy „vigyázni” az anyanyelvére, hogy ne hasson rá a másik nyelv. Meg nem tud az egynyelvű sem olyan szemfüles lenni, hogy ne kölcsönözzön más nyelvváltozatokból, s hogy ne legyen kiszolgáltatva saját agya félrekapcsolásainak. Nem véletlen, hogy az iromba eredeti jelentésében (’kendermagos’) már alig használatos, sokkal inkább az otromba hatására kialakult ’nagy, ormótlan’ jelentésben ismerjük, és van esély rá, hogy a decens, ha még sokáig csak a kiskosztümmel párban fordul elő, akkor egyre inkább a már ma is adatolható ’divatos’ jelentést veszi föl a ’visszafogott’ helyett.

A kétnyelvű közösségben élő egynyelvűek sem tudnak kétnyelvűségmentesen beszélni, hiszen ők is ugyanazt a magyar nyelvváltozatot beszélik, mint a közösség kétnyelvű tagjai. A kétnyelvűek nyelvi interferenciákból előállt alakjait már anyanyelvük egységeiként kölcsönzik saját nyelvhasználatukba a beszélőközösség egynyelvű tagjai, így aztán nem kell szlovákul, románul, ukránul, angolul tudnia valakinek ahhoz, hogy beszéde szlovák, román, ukrán, angol kontaktushatásokat mutasson – elég, ha kétnyelvűekkel azonos beszélőközösségben él. Nincs okunk föltétezni, hogy az ugyanahhoz a nyelvhez sorolt nyelv- és stílusváltozatok között ne ugyanígy terjednének a nyelvi változások: a nagymamáknak nem kell kamaszbandák tagjává válniuk ahhoz, hogy az unokáktól fölszedjenek néhány menő kifejezést.

A kétnyelvű nyelvváltozatok ugyanúgy heterogének, azaz skálázhatók a kétnyelvűség jegyeinek mennyisége szempontjából, mint a nyelvjárások: vannak beszélők, akik kevesebb, mások több olyan nyelvi egységet használnak, amelyek a kontaktusváltozatra jellemzők, de ugyanaz a beszélő is másképpen beszél azokkal, akikről tudja, hogy saját kétnyelvű beszélőközösségéhez tartoznak, mint azokkal, akiket egynyelvűnek gondol. A svájci François Grosjean, a kétnyelvűség egyik legismertebb kutatója – ő a pszicholingisztika nagy bölénye, nemcsak a kétnyelvűséggel, hanem a jelnyelvi neveléssel és általában a beszédprodukcióval és -percepcióval kapcsolatos munkái is alapvetőek – úgy nevezi ezt, hogy másik „üzemmódba” kapcsol, azaz figyel rá, hogy a lehető legjobban értsék. Kétnyelvűekkel beszélhet szabadon, egynyelvűekkel beszélgetve azonban nem „váltogat” a két nyelv között, és kerüli azokat a nyelvi egységeket, amelyekről tudja, hogy saját kontaktusváltozatának karakteres jegyei. Persze ha nem tudja, mert számára is észrevétlenek – és a nyelvtani kölcsönzések között ebből igen sok van –, akkor kerülni sem tudja. Ismét csak: nincs okunk azt hinni, hogy az azonos nyelvhez tartozó nyelv- és stílusváltozatok között ne így lenne. A nyelvi alkalmazkodás egyik válfaja ez – de erről később. Előbb érdemes most már arról beszélnünk, egyáltalán hogyan értjük meg egymást ebben az ezerféle változatosságban.

Talkers – flickr/I'm not there

Addig is a mai kérdés. Mi érdekesebb: megpróbálni megfejteni, milyen varázslatok történnek a fejünkben, amikor beszélünk, és ehhez – mert könnyebb úgy megérteni az egymáshoz nagyon hasonlító nyelvváltozatok interferenciáit – megfigyelni, mi történik a kétnyelvű nyelvhasználatban, vagy kinyilatkoztatni, lehetőleg szaftos megvetéssel a hangunkban, hogy a kétnyelvűek „már magyarul sem tudnak rendesen”?

Az én válaszomat, rendhagyó módon, egy „balladával” szeretném megadni (a megértéséhez szükséges szótár a szöveg végén van) és néhány sorral, amit hozzá írtam. Ami alább következik, eredetileg a Katedra című szlovákiai magyar lapban jelent meg, 1996 decemberében.

Hevesiné vacsorája

Hevesiné asszony mit tinkolt magába: 
Cuprájz pádét mékol ura bördéjára. 
Hevesiné ura fémes burdosgazda, 
Ő hát, ki a pádét juláj forszra kapja.

Jár a mélmen házról házra, 
Invitésint hurcol máma, 
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Hevesiné vágya mert az mostan éppen, 
Hites hazbendjének hepi kedve légyen. 
„Uram, édes uram, kjúzmi, drága szvíthárt, 
de most elküldelek, hordd innen az irhád! 
Sok kedvem nincs hozzád, a dolgom is lacó, 
Hogy mikor jer haza? Hát aztat ájdonó.” 
S hogy urát szép szókkal imígyen elküldte, 
A stóros nekszdór volt, oda ment elsőre. 
Falfészeket nem vett, hanem vett minden mást, 
Kivéve tavalyi, záp húsvéti tojást. 
A másik kóneron, félblakra csak onnat 
— Ki gondolta volna! — új herdút mékoltat.

Jár a mélmen házról házra, 
Invitésin kártya nála, 
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Az este közelít, ide dugja orrát, 
Hevesiné asszony izgul, anesztegád. 
A dájnirúmba is már megterítettek, 
Sonka tetejébe braunsugort tettek, 
A sok hosszú asztalt még hosszabbá tolták, 
A házat kív- s bévül szépen belájtolták. 
A titokba belevolválták a tótot, 
Merthát imprúvolni kell a néberhúdot. 
Jött számos meghívott: a teljes fameli 
És a májnából is a sok kedves bodi.

Jár a mélmen házról házra, 
Hevesiné őt is várja, 
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Hogy mi ma a menü? Elmondom legottan” – 
És Hevesiné már lisztolja is nyomban: 
„Kezdjük majd bínszuppal, szojbinsz is jön aztán, 
Ájdunkér, szereti, vagy hogy nem a vacsmány. 
Frencsfráj, fis, hemburger és hozzá epl szósz, 
Porkcsapsz szarokráddal, na meg svít potétósz.” 
„Lukszuri fúd lészen, lelkem, édes szólom, 
Hanem hogy bírja ki ezt az én gallbledom?” 
Kérdi a fájermány, s búsan eltávozik, 
Miután behörpöl három flaska viszkit. 
Grendmanyuka, aki többnyire dájetol, 
Kofiba is nem mást, háfenháfot júzol, 
Ingatja a fejét: „kedves grétszanenló, 
Nem leszek én már itt, mire jön a dzseló!”

Jár a mélmen házról házra, 
De a pádét nem találja, 
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Dzsí, mi jöhet itt még, hisz nincs brájdelsáur, 
Nincs tenkszgiving, krizmúsz, halovínnak áur!” 
Sikoltott a főbász, s dizörtöt már nem vár, 
A vérében úgyis túl sok most a sugár. 
Pedig binánesz volt, sztraberi és kekszi, 
Csoklet dónatsz, ájszkrím s kukiból egy tepsi. 
Hanem néger, jessze, porkorikó, polyák, 
Hát a mekszikányok még hogy endzsojolták! 
De kár volt a dinert kétszer végigenni: 
Embelanc káréba kellett mindet tenni. 
Hospitálba került szegény grendcsájd is ma: 
Elkapta a Méri, ájmín ifilujza. 
Megleste a formány, de ez lett a veszte: 
Törte lábát, hogy a vasrúmot kereste. 
Hevesiné sóhajt: „a grendpát megöltem, 
mikor megkérdeztem: Nem hongri még, lelkem?” 
Ó boj, mi jöhet még, még mi hepenolhat? 
A helperek mennek, s inkább muncsájnolnak, 
Hevesiné ura szintúgy nekibúsul: 
„Asszony, velük megyek, ne várj haza mátul! 
Emberhorszra tenni, gémblizni peseli, 
Vagy akár fanesznál is óvertájmozni 
Jobb: dizabeleti pencsen vége annak, 
Ha valaki téged meridolt el vájfnak!”

Mélmen nem jár házról házra, 
A pádét meg nem találta 
(Ezek után nem is bánja), 
Izgalom anyja, mi van még?

A kiürült házból – milyen hanted hausz! – 
Hevesiné asszony s vele a főburdos 
(Szép, nagy darab ember, olyan, mint egy galond) 
Kimentek a tóhoz, ott fúltak araund.

Azok, akik a magyar nyelvet féltik mindenféle idegen nyelv hatásától, időnként úgy próbálják fölhívni a figyelmet a magyar nyelvre leselkedő veszélyekre, hogy – egy-egy átadó nyelvre összpontosítva – bökverseket, idegen, de hadd írjam inkább: kölcsönszavakkal teli gúnyiratokat gyártanak. Amikor a Vázsonyi-szótárról szóló cikk szerzője [Lanstyák István dunaszerdahelyi–pozsonyi nyelvész, a magyar-szlovák kétnyelvűség neves kutatója, a Vázsonyi-szótárról írt recenziójáról van szó) azt kérte tőlem, hogy mintegy „illusztrációként” jelenjen meg a Hevesiné vacsorája (amit korábban csak legközelebbi nyelvészbarátaim láttak, akik bizonyosan nem értették félre), sokáig vonakodtam: éppen mert nagyon nem szeretném, ha ezt a pár sort bárki bármikor úgy értené, úgy érthetné, hogy azokat akarom bántani vele, akiknek példamondataiból a szavak, kifejezések, olykor egész sorok származnak.

A Hevesiné vacsorája játéknak látszik, mely igazolhatja, hogy ez a nyelv nem bomlott, nem semmihaszna keverék, ez a nyelv alkalmas a rímfaragásra is; hogy ez a nyelv, bár mi, Kárpát-medencei magyarok szótár nélkül alig értjük, magyarul hangzik. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a „ballada” megértésében angol-magyar szótár nem segítene ki bennünket: a vers szavai között egy angol sincs. Magyar szavakból áll, olyan szavakból, amelyeket az angolul alig vagy sehogy sem tudó öregamerikások alakítottak, szelídítettek magyarrá. Vagy kevésbé lenne magyar az ifilujza, a pádé, mint a mi influenzánk vagy partynk? Nem magyarul lenne a vasrúm, vacsmány, mekszikány, mélmen, szarokrád?

A Hevesiné vacsorája játéknak látszik, pedig nem csak az. A Hevesiné vacsorája tisztelgés azok előtt az emberek előtt, akiket ugyan „tudományosan” csak adatközlőknek szoktunk hívni, de akik a gyűjtőknek hús-vér emberek. Akiket nem ismerek ugyan, de akik nem lehetnek nagyon mások, mint azok az „adatközlők”, akiket ismerek. És tisztelgés azok előtt, akik megpróbálták mégis hús-vér emberként bemutatni őket: vallomásaikat összegyűjtve, mondataikat idézve, tanulmányt írva róluk vagy akár az anyagot fölfedezve és rendezve.

Amikor 1994 tavaszán, húsvét körül, megkaptam a Vázsonyi-szótár kéziratát, először azt terveztem, hogy testes, komoly tanulmányban méltatom majd az érdemeit. Aztán megfogadtam, hogy nem írok nyelvészeti kritikát róla, mert túl közel kerültem az anyaghoz. Ez utóbbi döntésemért hálás vagyok magamnak: a Vázsonyi-szótárról nehéz lehet nyelvészeti kritikát írni. Mert a Vázsonyi-szótár, amellett, hogy néprajzi-antropológiai gyűjtemény, történelemkönyv és sok minden más jó dolog, amit majd még biztos elmondanak róla, egyben szépirodalmi mű is. A nyelvészeti kritika az lesz – és hogy ez a szótár igazából mit jelent(het) annak, aki nyelvészettel foglalkozik, az majd akkor mutatkozik meg –, ha igazán használatba kerül. Talán nem én leszek az egyedüli, akinek ez az egyetlenegy könyv többet megtanított a nyelv működéséről, azaz a nyelvről, mint az a ki tudja hány ezer oldalnyi tankönyv, monográfia, tanulmány, amit az 1994 húsvétját megelőző 10 évben elolvastam. Nem elmondta: átadta. Nem spekulált, hanem bemutatott. Az Én-Ő viszonyt Én-Te viszonnyá alakította az olvasó és a könyv tárgya között. Ahogy az egy jó regényhez illik.

Sándor Klára                   

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >