Az ember maga a stílus - Ötödik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. július 30. szombat, 03:24
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
KOVÁCS: Hát az izé... a család mit csinál?
TAKÁCS (szórakozottan): Milyen család?
KOVÁCS: Hát a... (viccesen) a családunk. A nagyságos asszony – meg a gyerekek...
TAKÁCS (bután): Ja – hogy az én gyerekeim? (Ránéz.)
KOVÁCS: A persze, persze... A izé... a gyerekek, persze.
TAKÁCS (forszírozva): Hja, mármint hogy az én gyerekeim... (magára mutat) – vagy talán...
KOVÁCS (kínban): Na igen, csak úgy mondtam, hogy a „családunk”, ahogy mondani szokták viccesen, hehehe... (Homlokát dörgölve.) Fü.
TAKÁCS (kacag): Hja, viccesen! Értem! Hehehe.
A nyögvenyelős társalgás nem sokkal később verekedésbe torkollik, mert Kovács szerint „ráléptünk a lábamra”, és a pofozkodás közepette végre tegeződni kezd a két szereplő, ezzel a problémán is túljutnak. A feszültség ugyanis azzal kezdődött, hogy egy harmadik ismerősük külön-külön elmondta nekik, előző este illumináltan pertuba keveredtek, és egyikük sem tudja, vajon a másik emlékszik-e rá. Vagyis: fogalmuk sincs, tegeződnek vagy magázódnak, ez dől el az összeugrással, mert magázódva csak Gorcsev Iván szokott verekedni Monsieur Laboux-val, de persze az más, mert ők kedvtelésből bunyóznak.
A tegezés-magázás szokásai Karinthy óta (a részlet Tegezés című írásából való) természetesen változtak, de egyszerűbbek nem lettek. Mindannyian kínlódtunk már azzal, hogy nem tudtuk, új ismerősünket tegezve vagy magázva szólítsuk-e meg, inkább réginek, inkább alaposnak vagy inkább bensőségesnek kell lennie egy korábbi ismeretségnek ahhoz, hogy áttérjünk a tegeződésre. Nem ritka, hogy ha egyszerre köszönünk az eladóval, egyikünk tegező, másikunk magázó formát használ, aztán kínos kerülgetések következnek, végül a búcsúzáskor éppen fordítva magázzuk-tegezzük egymást. Van, aki örül, ha „letegezik”, mert ezek szerint még mindig elég fiatal, van, aki fölháborodik rajta, mert mi ez a tiszteletlenség. Ismerjük a huhogásokat arról, hogy a zavarodottság azért áll elő, mert a mai fiatalok stb. Az ifjakat azonban, minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis érdekli az udvariasság: amikor kérdéseket tesznek föl nyelvi jelenségekkel kapcsolatban, évről évre ez az egyik első téma. A kuszaság oka nem a fiatalság (középkorúság, idősség) tudatlansága vagy nemtörődömsége, hanem a társas viszonyok sokrétűsége. Általában különféle, sokszor egymásnak ellentmondó szempontok tömegének összegyúrása után kell valahogyan kiéreznünk, hogy a jó napot (kívánok), a szia vagy a kettő közötti heló lesz-e a legmegfelelőbb például a gyorsétteremben (tudom, tudom, senki nem jár oda, valóságshow-t se néz senki, sőt az igazi kultúrembernek tévéje sincs), de a finnyásabbaknak lehet tőlem tudományos konferencia is, újonnan megismert kollégával – a „heló” ez esetben nemigen játszik, viszont betüremkedik az avítt, de a sziánál mégis távolságtartóbb és emelkedettebb szervusz.
Én magam most már lassan abbahagynám saját cikkem olvasását, mert kit érdekelnek a „mi s hogyan illik” típusú, többnyire saját kútfőből kiömlesztett segélyirományok, de csak ne ijedezzen az igen tisztelt Olvasó, a sorozat nem fordul át se nyelvi tanácsadásba, se illemtanórába. Inkább azt próbálom megmutatni, miért indokolt erős fenntartásokkal viseltetni a nyelvi kamásniviselés, a kiskalap kívánatos színe és a sétapálca-, illetve napernyőfogó ujjtartás előírásaival szemben, meg azt is, hogy végül is miért áldás nekünk magyaroknak ez az átok tegezés-magázás. És hogy miért nem kell azonnal lebunkózni valakit, aki nem a mi szabályaink szerint szeretne udvarias lenni.
Kezdjük is mindjárt ezzel: egyáltalán mi az, hogy udvariasság? A magyar kifejezés sajnos kicsit félrevisz, akár akarjuk, akár nem, mert azt sugallja, hogy valamiféle kapcsolatot kell keresnünk az udvari kultúra, a legfelsőbb körök előírt viselkedésmintáinak ismeretével. A szó hallatán tudatalattinkban elkezdenek mocorogni a meseillusztrációkból, dia-, rajz- és játékfilmekből elraktározott sztereotip képek a lovagi tornák rendíthetetlen és makulátlan jellemű bajvívóiról, hegyes süvegük végéről fátylukat lebegtetve körtáncot lejtő (vár)kisasszonyokról, akiket az udvari viselkedés elsajátítására az udvarba küldött, ám egyelőre még udvariatlan apródok lesnek kuncogva a buja bokrok mögül, egyszóval a Rigócsőr királyfi csehszlovák gyerekfilmváltozata sejlik föl.
Próbáljunk a magyar udvariasság szó eredetébe kódolt asszociációktól valahogyan megszabadulni, mert könnyebb úgy megérteni azt az udvariasságról szóló elméletet, amely közvetlenül a világ legismertebb társadalomtudósai közé tartozó Erving Goffmann (1922–1982) kanadai szociológus 1955-ben megjelent, mára a köztudatban is általánosan ismertté vált elméletére, az arculat fogalmára alapoz, de magának a koncepciónak szerteágazó gyökerei vannak a kínai kultúrában. Goffmann szerint szituációtól függően változik a külvilágnak szóló, önmagunkról mutatott kép, az általa is használt kifejezéssel face – magyarul inkább az arculat, mint az arc fejezi ki a fogalom lényegét. Az arculat egy-egy helyzetben azokat a kedvező tulajdonságokat sűríti magába, amelyeket valaki sajátjaként akar fölmutatni, azaz egyfajta gyűjtőfogalom, amelyhez hozzátartozhat a tekintély, a méltóság, a tisztelet, a státus fogalma. Goffmann szerint a külvilág számára mutatott személyiségünket, arculatunkat sikeresen csak mások hozzájárulásával építhetjük föl: megfelelő visszajelzésekre, véleményekre, irántunk mutatott viselkedésre van szükségünk, valamiféle „hiába építed önmagadban, csak másokkal védheted meg arculatodat” módon.
Az udvariasság ma legelfogadottabbnak számító elmélete szerint – Penelope Brown és Stephen Levinson dolgozták ki 1978-ban – az arculat bizony igen sérülékeny, ezt jól tudjuk, ezért nemcsak a magunkéra vigyázunk, hanem általában másokéra is – ha másért nem, akkor a sajátunk védelmében, mert számíthatunk arra, hogy a támadásokra a sértett szintén támadásokkal fog válaszolni. Az udvariasság lényegében annak kifejezése, hogy tiszteletben tartjuk a másik arculatát – a legegyszerűbben: a másikat. Annak a szándéknak a megjelenítése, hogy a lehető legjobban tompítani szeretnénk azokat a hatásokat, amelyeket ő saját arculata megtámadásának értékelhet. Az udvariasság funkciója tehát az, hogy egy beszédhelyzetben a lehető legtöbb résztvevő a lehető legnagyobb biztonságban érezze magát.
Ezt alapvetően kétféle módon érhetjük el. Vagy kimutatjuk, hogy nagyra becsüljük, elfogadjuk a személyét, együttérzünk vele, azonosulunk a szándékaival – egyszóval arra az általános emberi vágyra irányul az udvariasságnak ez a fajtája, hogy megbecsülésre vágyunk, s arra, hogy fogadják el és értékeljék a személyiségünket. Az udvariasság másik típusával pedig azt fejezzük ki, hogy nem akarunk illetéktelenül átlépni a másik személyiségének határain, nem akarjuk korlátozni cselekvési szabadságát, nem akarunk nyomást gyakorolni rá döntéseiben. (Az első változatot pozitív, a másodikat negatív udvariasságnak hívják, az előzetes magyarázattal már értjük, miért, de anélkül nagyon megtévesztő lehet az elnevezés.) Amikor tehát valaki egy megbeszélést vezetve fölveszi a mobilt, és nem azért, mert égetően fontos hírre vár, akkor a szolidáris (pozitív) udvariasságot gyakorolja azzal, aki hívta: annyira fontos neki a hívó személye, hogy még munka közben is fölveszi a telefont. Ezzel azonnal meg is sérti a jelenlévőket, mert ezek szerint ők kevésbé fontosak, a közös cselekvés is leértékelődik – ezért érzi ilyen helyzetben a legtöbb telefonfelvevő, hogy valamilyen magyarázattal tartozik a többieknek. Ha ez elmarad, a jelenlévők arculata sérül, és helyzettől függően vagy neveletlennek, kis bunkókának tartják a telefonálót – minél közelebb állnak egymáshoz rangban a megbeszélés résztvevői, annál nagyobb ennek az esélye –, vagy úgy érzékelik, hogy a telefonáló újabb hatalmi jelzéssel adta a tudtukra, alatta állnak a hierarchiában. A második típusra pedig példa lehet, ha már a mobilozásnál tartunk, amikor megkérdezzük a másikat, hogy nem rosszkor hívtuk-e, hiába gondolhatjuk, hogy nem, mert hiszen akkor minek veszi föl a telefont; vagy amikor beszélgetünk valakivel, akinek megcsörren a telefonja, és biztatjuk, hogy vegye csak föl nyugodtan, nem fogunk megsértődni (azaz: nem akarjuk korlátozni a cselekvési szabadságát). Tehát az első típusban viselkedésünkkel a személyt, a másodikban a jogait, döntési szabadságát állítjuk a középpontba. Ezzel összhangban, ha az első típus szerint sérül az arculatunk, akkor zavarba jövünk, szégyenkezünk, vagy egyszerűen fáj a lekicsinylés, visszautasítás. Ha pedig a második típus szerint, akkor úgy érezzük, a nyomulás a szabadságunkat korlátozza.
Akkor vagyunk tehát udvariasak, ha nem veszélyeztetjük mások kifelé mutatott énképét, hanem megtartani, építeni segítünk. Mindezt a szituációban tanúsított magatartásunkkal tudjuk kifejezni: azzal, hogy úgy viselkedünk, ahogyan egy adott helyzetben elvárják tőlünk. Ezt megtanuljuk, ahhoz hasonlóan, ahogyan sok minden mást: született népi antropológusként csecsemőkorunktól kezdve figyeljük, hogyan viselkednek mások, a fejünkben lévő szabálygeneráló gépezetnek pedig amúgy is szenvedélye, hogy a tapasztalatokból kiszűrt ismétlődések alapján szabályokat állítson elő. Így aztán gyorsan megtanuljuk, hogy az idősebbeket magázzuk, a testvérünkkel másképp beszélünk, mint a szüleinkkel, a tévében másképp beszélnek, mint otthon, vendégségben mások a szabályok, mint a játszótéren, és így tovább. Csak akkor gubancolódik minden össze, amikor egymásnak ellentmondó szabályokat kellene ugyanabban a helyzetben alkalmaznunk.
Ráadásul nem is csak nyelvi szabályokat. A szociolingvista Richard Hudson metaforája szerint olyanok vagyunk, mint a karmester, akinek különféle hangszerek eltérő szólamait kell kézben tartania, és valami élvezhető produkciót előállítania belőlük: nemnyelvi (nonverbális) jelzések sokaságát kell egybehangolnunk, hogy valóban azt jelenítsük meg, amit szándékunkban áll kifejezni. Ebben szerepel többek között a fizikai távolság kijelölése, a mozgás, a testtartás megválasztása, az esetleges érintés, az öltözék a ruhán és testen hordott jelzésekkel együtt, az arcjáték, a szemkontaktus, a gesztusok, a hanghordozás, a hangerő. Ezek között a jelzőrendszerek között van olyan, amely egyetemes érvényűnek látszik. Paul Ekman, az arcon megjelenő érzelmek legismertebb kutatója (akinek az arcizmok mikromozgásairól szóló eredményeit a hazugságvizsgálatokban is széles körben alkalmazzák) Új-Guineában kutatott föl egy addig teljesen elszigetelten élő törzset, hogy kiderítse, van-e általánosan emberi, kultúrától független mimika. Híres leírása szerint hat alapérzelem arckifejezése egyetemesen érvényes az emberre, az öröm, a szomorúság, a harag, a félelem, a meglepődés és az undor ugyanúgy jelenik meg az arcunkon, bármilyen bőrszínnel születtünk, és a világ bármelyik kultúrájában nőttük föl. A viselkedés alrendszereinek többsége azonban nagyon változatos lehet az egyes kultúrák között, akár ugyanazon a társadalmon belül is, és itt unalomig ismételt példák tömegét lehet idézni a magyar, illetve a török fejbólintás különbözőségeiről, a böfögés meglehetősen eltérő értékeléséről Európában és a Távol-Keleten, a személyes tér igényének különbségéről például a kanadaiak és az arabok között; stb.
Ehhez tegyük még hozzá mindazt, amit ugyan a klasszikus nyelvleírásokban nem szokás (sajnos) a nyelv részeként kezelni, de a társasnyelvészetben elkerülhetetlenül annak számít, hiszen a nyelv alapvető társas funkcióihoz kapcsolódnak ezek a szabályok: nevezetesen hogy egy bizonyos helyzetben ki mikor szólalhat meg, mennyi ideig és milyen stílusban beszélhet, hogyan lehet jelezni, ha valaki át szeretné venni vagy adni a szót stb. A nyelvi viselkedésnek ezeket a vonatkozásait a modern társasnyelvészet számára egy újabb alapító atya, az amerikai Dell Hymes (1927–2009), a társasnyelvészet nem kvantitatív (azaz nem laboviánus) ágának nagymestere fedezte föl, és ugyan a beszélés etnográfiájának nevezte el az ilyen típusú vizsgálatokat, tudjunk róla, hogy Hymes az antropológiához, s nem a hagyományos kutatási szemlélettel társított néprajzhoz kapcsolta a nyelvészetnek ezt a módját. Két évvel később, 1964-ben Hymes már nem a beszélés, hanem a kommunikáció etnográfiájáról beszélt, annak a széles értelmezésnek megfelelően, amelyről az előbb beszéltünk: amikor a szűken értelmezett nyelvi rendszert nem szakítjuk ki abból a közegből, amely egyáltalán értelmet ad neki, azaz a viselkedés többi, nem verbális alrendszerével együtt vizsgáljuk. Lenyűgözően érdekes terület, mint lényegében minden, ami antropológia, és ez a kiindulópontja a nyelvészet társadalmi értelemben legsokoldalúbban hasznosítható és Magyarországon legkevésbé ismert területének, a társalgáselemzésnek. De mi most, nagy bánatomra, továbblépünk azzal, hogy a kulturális különbségekre igen hasznos odafigyelni, amikor más kultúrákkal találkozunk, pláne ha szoros közelségben, s még inkább, ha egy társadalmon belüli szimbiózisban élünk más kultúrákkal, márpedig Ekmannak évtizedekkel ezelőtt sem volt olyan könnyű fölhajtani egy elszigetelt pápua törzset. Szóval általában más kultúrákkal szimbiózisban, illetve szoros közelségben élünk itt Eurázsiában, hosszú évezredek óta.
A továbblépés oka tehát nem az, hogy kevésbé fontosnak vagy kevésbé nyelvészetnek gondolnám a teljes nyelvi viselkedés megfigyelését (ha tetszik, a teljes kommunikáció megfigyelését, csak ezt a szót sikerült irtózatosan kiüresíteni a közhasználatban), ellenkezőleg. De a kultúraközi kommunikáció buktatóiról szóló írásokkal, illetve a nonverbális kommunikáció fontosságának hangsúlyozásával, ha anekdotikus és sokszor lebutított formában is, de mégis többször találkozhatunk, mint a hétköznapi nyelvhasználatba kódolt stílusváltozatok leírásával. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy vegyük készpénznek azokat a csodatévőnek föltüntetett tanácsokat, amelyeket a „kommunikációs tanácsadóvá”, pláne „trénerré” (ez a kedvencem) avanzsált hitszónokok, tornatanárok és biztosítóügynökök ponyvakiadványaiból gyűjtögethetünk össze arra nézve, hogyan legyünk sikeresek, és hogyan ismerjük föl a másik ember „rejtett jelzéseit”, például hogy ha a bal keze mutatóujjával érinti az orrát, miután kétszer megpöckölte a jobb fülcimpáját hátulról, na akkor egészen biztosan hazudik, de ha pöckölés nélkül dörgöli az orrát, akkor lehet, hogy szimplán viszket neki. Volt, filmen és részben könyvben van is ebben a tárgyban az elsőrangúnál jobb magyar ismeretterjesztés még az 1980-as évekből, bár a folytatás lehetőségét brutálisan törölte el az élet Montágh Imre halálával. Aki annak idején látta a műsorait, az nemcsak az ő varázsköréből nem tudja többé kivonni magát, de életre szólóan megváltozott a nyelvhez fűződő viszonya – én is neki köszönhetem, hogy a nyelv többé nem a nyelvtanórák lohasztóan unalmas feladataival kapcsolódott össze, hanem egy minden pillanatunkat sokszorosan átszövő, mégis rejtett összefüggésrendszert kezdett jelenteni, s ezzel egy vibrálóan izgalmas világot nyitott meg, a nyelvészetet, abban a jelentésben, ahogyan Hymes is értelmezte.
Nézzük akkor ezeket a stílusváltozatokat. Emlegettük már őket legutóbb is, amikor arról volt szó, hogy Labov az áruházakban miért adta a nagyothallót: mert arra volt kíváncsi, más-e az r-ező és nem r-ező változat megoszlása akkor, ha az eladók kifejezetten odafigyelnek arra, hogyan beszélnek. A nyelv változatosságát okozhatja tehát a földrajz, okozhatják olyan tényezők, amelyek fontos szerepet játszanak egy-egy társadalom tagolásában – a foglalkozás, iskolázottság, jövedelem, nem, kor, vallás stb. –, és okozhatja a beszédre figyelés mértéke. Az stílusváltozatok, ezt már megszokhattuk, nem különülnek el egymástól élesen, hanem fokozatos átmenetekkel helyezhetők el egy skálán, amelynek egyik végén a legkevésbé formális, a másikon a legformálisabb változatot találjuk. Az informális változatok, mint a nevük is mutatja, a laza, kötetlen beszélgetésekben, bensőséges kapcsolatokban használatosak: ilyenkor nincs szükség arra, hogy különösebben odafigyeljünk arra, hogyan beszélünk, a viselkedés egésze fesztelenebb. A nyelvben ez úgy mutatkozik meg, hogy el-elmaradnak hangok, lezserebb a hangképzés, kócosabbak a mondatok, sok a témaváltás, a befejezetlen és újrakezdett mondat, tömegével találunk beszélésjelző elemeket (érted, tudod, hát, na, szóval, ugye – ezeket az előíró szemlélet többnyire „töltelékszóként” bélyegzi meg, de a társalgás szervezésében igen fontosak); a nyelvi változóknak azok a változatai jellemzők a kötetlen beszédre, amelyek létrehozása kevesebb energiát igényel. A skála formális vége értelemszerűen mindennek az ellentéte: összeszedettebb mondatszerkesztés, feszesebb hangképzés, elegánsabbnak ítélt szavak, a változók tekintélyes változatának használata jellemzi.
A skálázhatóságot, fokozatos átmenetet akár egyetlen nyelvi változón is megfigyelhetjük: a miért (az azérttel vagy bármelyik -ért-re végződő szóval eljátszható ugyanez) lehet miért, miér, mért, mér, mié, mé, attól függően, hogy mennyire formálisnak értékeljük a beszédhelyzetet. Valószínűleg vannak olyan olvasók, akik most azt gondolják, ők aztán soha nem beszélnek olyan slamposan, hogy egy mé-féle alak elhagyná a szájukat. Ez egyrészt egyáltalán nem biztos, mert az emberek többségének valójában fogalma sincs, mi mindent szokott mondani, amiről nem tud, de lehet akár igaz is, hiszen aszerint is különbözik a beszédünk, hogy lehet valakinek nagyon formális (vagy informális) az, ami másnak a skála közepén helyezkedik el. A miért mellé odatehetünk azonban sok más formát is, például az informalitás talán legismertebb jelzését, amikor a -ban/-ben végéről „lehagyjuk” az -n-t. A legkönnyebben azonban a szavak stíluseltéréseit vesszük észre. Pontosan tudjuk, hogy a pöpec étterem, ahol diszkrét az abrosz és letisztult a díszítés, nem tesz az étlapjára krumplit, csak a magát háziasnak hirdető, ahol viszont kockás terítő van mezei virággal, és piros zománcozott lábaskában tálalnak. De azon is megdöbbennénk, ha közeli barátunk azzal állna elő, hogy a kutyája undorral löki félre a táljába véletlenül belekeveredett burgonyát, vagy ha azt mesélné, hogy ellátogatott a majálisra az ott virsliző ismerőseihez – minimum úgy hangzik, mintha József főhercegnek képzelné magát.
A stílusváltozat megválasztásának kulcsa tehát a beszédhelyzet megítélése: ha úgy gondoljuk, hogy „elegánsan”, „emelkedetten”, „jól” illik beszélnünk, akkor a skála formális végéről választunk, ha nem kell annyira figyelnünk a beszédünkre, akkor az informális változatok közül. Ezzel nem is lenne semmi gondunk, ha a beszédhelyzet megítélése olyan nagyon egyszerűen menne. De nem mindig megy egyszerűen.
Talán emlékszünk még az iskolában tanult modellre, amely „a kommunikációs folyamat tényezői” címet viselte: egy doboz, benne két kisebb doboz, B és H (magukat modernebbnek mutatni akaró könyvekben A és V) betűvel, köztük egy cső, beleírva, hogy K. A „B” a beszélőt (A = adó), a „H” a hallgatót (V = vevő) jelentette, a cső volt a csatorna, amelyen keresztül a kommunikáció zajlik, a nagy doboz a kommunikáció kontextusa, a csőben lévő K pedig a kód, a közös jelrendszer, amelybe a B bekódolja az üzenetet, a H meg kikódolja belőle. A tankönyvi modell a strukturalizmus egyik legnagyobb szellemének, Roman Jakobsonnak a leírásán alapul, s mivel Jakobson munkássága nagy hatással volt az előbb említett Dell Hymesra, egyáltalán nem meglepő, hogy Hymes is nagyon hasonló modellel írta le a nyelvi interakciókat. Az ő modellje azonban jóval több elemet tartalmaz.
Hymes, igen szellemesen, nyolc csoportba sorolta azokat a tényezőket, amelyek hatással vannak arra, hogyan beszélünk – vagyis arra, mennyi figyelmet fordítunk a beszédünkre, milyen stílusváltozatokat választunk –, s ennek a nyolc csoportnak sikerült úgy nevet adnia, hogy a csoportnevek kezdőbetűiből a SPEAKING akroníma állítható össze. Az angol Michael Halliday, hogy egy újabb meghatározó nyelvészt említsünk (természetesen ő is alapító atya, a szisztemikus-funkcionális nyelvészeté és a társas szemiotikáé, igen közel tehát mindenhez, amiről itt szó van), csak három nagyobb tényezőcsoportot állított föl, mások megint enyhén eltértek ezektől a leírásoktól – ami itt következik, az legnagyobbrészt Hymes klasszikus modelljére emlékeztet.
Figyeljünk csak (és közben bátran csodáljuk az emberi elmét), mi mindent veszünk számításba, amikor beszélünk – mindezt úgy, hogy csinálni tudjuk, érteni is értjük, de nem tudjuk, mit tudunk, és nem tudjuk, miért értjük. Azt, hogy hogyan beszélünk, természetesen befolyásolja, hogy kik vagyunk (hogy nyelvhasználati módjainkat milyen tényezők befolyásolják, már láttuk az előző két részben), és milyen pszichés állapotban vagyunk, hiszen idegesen, zaklatottan vagy akár örömtől repesve akkor is kevesebb figyelem jut a beszédre, ha egyébként nagyon szeretnénk sok figyelmet fordítani rá. Számít, hogy kivel beszélünk, hogyan határozzák meg őt azok a tényezők, amelyek a mi beszédünkre is hatással lehetnek, és hogy ő milyen pszichés állapotban van. De ezeknél talán fontosabb, hogy milyen a viszonyunk: egyenrangúak vagyunk-e vagy alá- és fölérendeltségi viszonyban állunk egymással, de ez utóbbi is összetett, hiszen meghatározásában nem pusztán a társadalmi rang, hanem a kor, a nem is szerepet játszhat; más a viszonyunk, ha először találkozunk, ha felületesen vagy jól ismerjük egymást, számít, mennyire bensőséges a kapcsolat és milyen régi. Nem mindegy, hogy az adott beszédhelyzetben éppen milyen identitást választ, aki beszél, milyet mutat az, akihez beszél, azonosulni akarnak-e egymással, vagy inkább távolságtartóak. Az sem mindegy, hogy mások is hallják-e a beszélgetést, s ha igen, kik – itt újra föl lehet sorolni mindazt, ami a beszélő és a hallgató viszonyára vonatkozik, minimum megduplázva, hiszen a beszélő és a hallgató is van valamiféle viszonyokban az őket halló emberekkel. A stílusválasztást befolyásolja a téma (mennyire jól ismerjük, mennyire áll közel hozzánk, tapad-e hozzá kulturális előírás); a beszélgetés mikéntje, hogy szemtől szemben beszélgetünk, telefonon, interneten, szóban vagy írásban; milyen alkalomból beszélünk, kapcsolódnak-e hozzá kulturális kötöttségek, meghatározott műfajok; mi a célunk a beszéddel (csevegés, meggyőzés, kunyerálás, parancs, megemlékezés, tájékoztatás stb.). A beszélgetés helyszíne (nappali, tanterem, templom, strand, előadóterem, tévéstúdió stb.), berendezése (kényelmes, barátságos, idegesítő, feszélyező stb.). Természetesen befolyásolja a stílusválasztásunkat, hogy egyáltalán mennyire ismerjük a közös nyelvet, hiszen eleve korlátozhat, ha úgy érezzük, hogy nem eléggé, az otthonosság érzése, az önbizalom pedig bátrabb válogatásra ösztönözhet.
Már eddig sem rossz teljesítmény, hogy mindezt ösztönösen elemezzük, és ennek megfelelően választunk. Ráadásul a fölsorolt tényezőtípusok nem statikusan jelennek meg egy-egy beszélgetésben, hiszen válthatunk témát, átsétálhatunk egy másik helyszínre, például a parkból egy étterembe, bejöhet valaki a szobába, módosulhat, hogy mit tartunk a legfontosabb kifejezendő identitásunknak egy adott pillanatban, kapunk egy hívást, aminek nagyon örülünk, vagy amitől elszomorodunk, és lehet folytatni a végtelenségig. A stílusválasztást befolyásoló tényezők tehát dinamikusak. Ha még ez sem elég: semmi garancia rá, hogy azonos irányba hatnak. Ezért szerencsétlenkednek a tévében a közeli ismerősök, ha az egyik riporter, a másik interjúalany, ezért jön zavarba a tanár és a szomszéd gyerek, akivel mindig tegeződött, de most hirtelen órán is találkoznak, ezért érezte magát mindenki megtisztelve, s került egyben borzasztó helyzetbe, akit Göncz Árpád köztársasági elnökként tegezett, de korábban nem ismerték egymást, mert ugyan Árpi bácsit vissza lehet tegezni, de az államelnököt mégsem, és ha valakiről nem képzelhető el, hogy a csendőrpertuban megjelenített hatalomfitogtatás híve lenne, akkor az ő.
És van még valami: Hudson metaforájához visszatérve (akiről most már akkor mondjuk el, hogy pályáját Halliday mellett kezdte): olyan karmesterek vagyunk, akiknek nemcsak a teljes zenekart kell kézben tartaniuk, de együtt kell működniük más karmesterekkel is. Ez nem mindig sikerül, hiszen nem tudhatjuk, hogy akivel beszélgetünk, ugyanúgy értékeli-e a beszédhelyzetet a maga dinamikus tényezőivel, mint mi, és abban sem lehetünk biztosak, hogy a nyelvi egységeket azonos módon értékeljük, hiszen lehet neki semleges, ami nekem pöffeszkedő, lehet neki elfogadható, ami nekem alpári. Ha nem sikerül legalább többé-kevésbé „közös hangot” találni, akkor baj van: ha ő közvetlenebbnek értékeli a helyzetet, mint amit a mi stílusválasztásunk sugall neki, akkor ridegnek vél majd, ha fordítva, akkor meg tolakodónak. Beszélgetéseink jelentős része kötéltánc, sikerünk biztosítéka annak a kényes és könnyen boruló egyensúlynak a megtalálása, amellyel átevickélhetünk valahogyan egy-egy interakción anélkül, hogy megbántanánk a másikat.
On the string – flickr/bestintheframe
Ezért áldás és átok egyszerre az olyan markáns és egyértelmű jegy, mint a tegezés és magázás. Kétségtelenül vannak előnyei, ha egy nyelvben nincs grammatikai különbség a közvetlen és a távolságtartó forma között, de ne higgyük, hogy ezekben a nyelvekben nincs különbség a közvetlen és a távolságtartó viselkedés között – az, hogy az angolban ma már csak egyetlen nyelvtani alakot használnak mindkét esetben, nem jelenti, hogy a Birodalom népe puszipajtása volna a királynőnek, vagy a beosztott a főnöknek, csak éppen a címek, a megszólítás, a viselkedés többi alrendszere jelzi a viszonyt. Más nyelvekben – a franciában, németben, oroszban, törökben, a magyarban persze – már az igeforma is segít betájolni a köztünk lévő kapcsolatot, s ez a beszélgetés indításakor lehet nyűg, de később inkább kapaszkodó.
A tegezés és magázás rendszerének kialakulását régebben általában a Római Birodalom kettéválásának idejére vezették vissza: azért volna a többes szám második személy a tiszteleti forma (a magyar kivételével így van a fölsorolt nyelvekben), mert a Birodalom császáraként két uralkodót kellett megszólítani (s ebből vezették le a „királyi többes” használatát is, amikor én helyett valaki mi névmást és többes számú alakokat használ). Ma már inkább arra vezetik vissza a tiszteleti formát, hogy a többes számú alak kevésbé direkt – ez egyébként magyarázná az udvariaskodó „mint korábbi cikkünkben írtuk” típusú, a tudományos prózában a 20. század első évtizedeiben szinte kötelező, s még ma is föl-fölbukkanó fogalmazásmódot, és magyarázza a szokatlan magyar megoldást, azaz hogy mi meg harmadik személyben beszélünk beszélgetőtársunkról, hiszen ez egyértelműen kevésbé direkt, mint a második személyű alakok. Tulajdonképpen nem is az a fontos, hogyan alakult ki a magázás és a tegezés szétválása, hanem hogy két aspektust egyesít magában minden nyelvben, amelyben létezik: az egyik a hatalom, a másik a távolság jelölése.
Az alárendeltséget a legegyértelműbben a felemás tegezés-magázás, azaz az előbb említett csendőrpertu mutatja – a jelenség magyar megnevezése igen érzékletesen fejezi ki az ilyen nem kölcsönös tegeződés lényegét. A csendőrpertu, azaz amikor az egyik fél tegezi a másikat, neki viszont nincs joga visszategezni beszélgetőtársát, hangsúlyozott egyenlőtlenséget fejez ki. Nem volt ez ritka az alsóbb társadalmi rétegekben férfi és felesége között, amikor a férfi hatalmát kifejezte, s egyben erősítette, hogy ő tegezte a nőt, de a nő a tiszteleti formát használta férjével szemben. Ma már lényegében csak a felnőttek és gyerekek között van viszonozhatatlan tegezés, a magázás az európai nyelvekben elsődlegesen a távolságot fejezi ki a tegezésben megnyilvánuló közelebbi kapcsolattal szemben – értelemszerűen kapcsolódik össze ebben a funkcióban a tisztelettel, csak szerencsére ma már általános elvárás, hogy a tisztelet kölcsönös legyen.
Mégsem mindig az, csak ez ma nem az igeformákban, hanem inkább a megszólításokban érhető tetten: amikor a titkárnő igazgató úrnak hívja főnökét, ő viszont keresztnéven (pláne ha még becézve is) szólítja a beosztottját – ez férfiakkal is előfordul, a sofőr is szimplán János az igazgató úrnak, de legalább nem Janika. A magázás és a hatalom bensőséges viszonya jelenik meg abban is, hogy egyenruhásokat akkor sem jut eszünkbe tegezni, ha velünk egykorúnak látszanak. Rengeteg finomságot árul még el a magyar társadalmi viszonyokról a tegezés és magázás rendkívül kifinomult rendszere, különösen, ha még a magyar specialitást, az önözést is hozzávesszük az előző kettőhöz. Ott van például az IKEA kitartó tegeződése – de az IKEA csak mint intézmény tegeződik, kifejezve ezzel is saját svéd identitását és értékrendjét, az alkalmazottaknak eszükbe sem jut letegezni a középkorú vagy idősebb vásárlókat; vagy ott van a nők és férfiak közötti incselkedésnek az a módja, amikor annak ellenére magázódnak, hogy az ismeretségük foka és típusa szerint tegeződniük „kellene” – a mégis megtartott magázással így a férfi–nő kapcsolatra helyezik a hangsúlyt a kollegialitás vagy barátság helyett, sőt, akkor is lehet játékból magázódni, amikor a két fél réges-rég, és komoly helyzetekben mindig tegeződik.
A tegezés-magázás szabályai kultúránként és időben változnak. Más a francia magázódás szabálya, mint a magyaré, de mások az erdélyi vagy vajdasági magázódás szabályai is, mint a magyarországié, más lehet egy budapesti családban, mint egy kistelepülésen, és más lehet ugyanazon a családon belül néhány évtized elteltével. Ezért nem ritka ma Magyarországon, hogy a középkorú felnőttek magázzák saját szüleiket, de az ő gyerekeik már tegezik a nagyszülőket. Vannak nyelvek, amelyekben más választóvonalat húznak a távolságtartó és a közelséget kifejező formák között. A baszk nyelvben például csak nagyon szűk körre, a családtagokra és nagyon közeli barátokra érvényes a közelséget kifejező forma.
Vannak más fogódzók is a stílusváltozat megválasztásához. Az élet ugyan mindig bonyolultabb, mint a sémák, amelyekkel szeretjük leírni, mégis, a nyelvben is, vannak olyan jellemző együttjárások, amikor a beszédhelyzet tényezői azonos irányba mutatnak. Például ha otthon, hétköznapi vacsora közben meséljük a családtagoknak, hogyan telt a napunk, egészen egyértelmű, hogy informális stílusváltozatot fogunk használni. Ha viszonylag sok, részben ismeretlen, részben csak alig ismerős előtt ünnepi beszédet kell mondanunk a polgármesteri hivatal/iskola/irodaház dísztermében, akkor pedig nyilvánvalóan a skála formális végén helyezhető el a megfelelőnek gondolt stílusváltozat. Azokat a beszédhelyzeteket, amelyekben a beszéd formalitását meghatározó tényezők jellemző együttelőfordulással jelennek meg, beszédtartományoknak nevezzük – ezekben az emberek többsége hasonló formalitású stílusban beszél. Ilyen tartomány a család, az iskola, a templom, az orvosi rendelő, a hivatal, a szomszédság, a sportpálya vagy tornaterem – és számos más. (A tartományokon túl a stabil elkülönülésnek van egy egészen extrém esete is, diglossziának hívják, de erről legközelebb, mert nem pusztán a stílusváltozatosságot érinti.) Természetesen a stílusváltozatok szempontjából kényelmes beszédtartományokban is közbejöhet bármilyen gikszer, az edzőteremben fölbukkan a főnökünk, az orvos lehet közeli barátunk, a hivatalnok régi osztálytársunk – akkor persze a szokásos kötéltánc és finomhangolás következik.
Hogy ez túlságosan bonyolult? Az. De mégis, anyanyelvünkön jól elboldogulunk azzal, hogy a gyengébb és erősebb tényezők eredője irányt mutasson a megfelelő stílusváltozat megtalálásában. A nyelvet ugyanis eleve az itt leírt használati szabályokkal, döntési mechanizmusokkal együtt sajátítjuk el. Először, csecsemő- és kisgyermekkorban, természetesen a szülő, a gondozó szokásai szolgálnak modellként, kicsit később az egykorú vagy valamivel idősebb gyerektársak, ez serdülőkorban is így marad, azzal a különbséggel, hogy a serdülők tökéletesen azonosak egymással abban, hogy mindenkitől különbözni akarnak; felnőttkorban sem hagyjuk abba a nyelvelsajátítást, hiszen újabb és újabb emberekkel, nyelvhasználattal, mintákkal találkozunk. Az azonban kezdettől fogva állandó ebben a folyamatban, hogy azt is hozzákapcsoljuk az új formákhoz, milyen beszédhelyzetben találkoztunk velük, kivel, mikor célszerű használnunk őket.
Dell Hymes kommunikatív kompetenciának nevezte el azt a képességet, amelynek segítségével „meg tudjuk válogatni a szavainkat” – és minden más nyelvi egységet is. Ha ez hiányzik, nem tudjuk a nyelvet. Ezért érezzük félnótásnak magunkat, ha anyanyelvi közegben idegen nyelven kell beszélnünk (és nem jól tanultuk/tanították a nyelvet, ahogy sajnos lenni szokott). Hiába nagy a szókincsünk, hiába töltöttük ki nyelvtani tesztek tömegét, hiába dicsérik a kiejtésünket, hiába jó a szövegértésünk – mert az élet hiányzik a beszédünkből. Kosztolányi néhány évtizeddel Hymest megelőző megfogalmazásában: „Mert egy nyelv igazi tudása ilyesmin múlik. Mit szólunk, mikor egy rossz toll eltörik? Hogy adunk kifejezést könnyű csodálkozásunknak, amikor valamit leejtünk? Egy indulatszót használunk-e vagy egy mondatot vagy egyáltalán semmit? Ha ezeket a szokásokat nem ismerjük, akkor csak a szavak hulláit teregetjük magunk elé, de nem beszélünk.”
A kommunikatív kompetencia teszi lehetővé, hogy rendeltetésszerűen használjuk a nyelvet, arra, amire talán elsődlegesen való: hogy elhelyezzük magunkat a társas térben. Hiszen minket jellemez az, hogy miből tudunk választani, a nyelvi változóknak mely változatait milyen szabályok szerint használjuk. Rólunk beszélnek azok a választásaink is, amelyek a beszédhelyzet egyes elemeihez való viszonyunkat jelenítik meg. A kettő – kit lepne már meg – nem különül el, hanem egymásbajátszik, legközelebb erről lesz szó.
S ha a „nyelvi illemtannal” kezdtük, egy kérdés a végére. Mi érdekesebb? Megfigyelni az emberi viselkedést, azt, hogy egy közösség milyen szabályok szerint működik, vagy ráerőltetni a magunk szabályinterpretációját másokra, abban a hitben, hogy az a „helyes”? A válasz egyértelmű azoknak, akik jobban szeretnék, ha módjuk lenne igaziból megfigyelni, hogyan cseperedik föl az oroszlán, hogyan vadászik, udvarol, lustálkodik, játszik a kölykökkel, hogyan éli mindennapjait, mint nézni a szegény, ketrecben lakó cirkuszi artistaoroszlánokat, hogyan paroláznak az idomárral.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
