Galamus.hu - Határtalan nyelv

Határtalan nyelv - Harmadik rész

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2011. július 16. szombat, 05:52

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Kosztolányiról mindenki tudja, hogy bolondja volt a nyelvnek, játszott a hangokkal, jelentésekkel, szavakkal, forgatta, szemlélte, kóstolgatta őket, olyasformán, mint amikor a macska szitakötőt fog. De írt is a nyelvről, illetve a nyelvművelésről, egész kötetnyit (Nyelv és lélek), nem csoda, ha sok mindenre találunk tőle idézhető szöveget (és sok mindennek az ellenkezőjére is, de erről később). Ami most itt következik, Az új magyar nyelv című írásából származik 1913-ból:

„Nem finom és nem hősi a nyelvünk? Mit törődünk vele. Az élet alkotta, szükségünk van rá, joga van élni. Nekünk fontos az, hogy mindent ki tudjunk fejezni. A nyelv nem üvegalmáriom, ahol ritka porcelánok, ezüstneműk és majolika vázák vannak kiállítva, inkább színházi kelléktár, ahol minden csiricsáré össze van halmozva, királyi palást és kolduscondra, középkori vért és hálóing, lándzsa és fogpiszkáló, aranykorona és kucséberkosár. Szeretjük a falut, de szeretjük a ligeti tájszólást is, az éjjeli emberek tolvajnyelvét, a pincérek, a kávéházi árusok, a hordárok dialektusát, a vidéki városkák naiv és hervadt szavait, amelyekben fájóan-idegesen vibrál az élet.”

A sorozat következő néhány része erről szól majd: hogy ha a nyelvben valami létezik, az okkal létezik, valakiknek valamiért szükségük van rá, hiszen különben miért használnák. A mindig emelkedett nyelvhasználat pedig valójában nem más, mint kirakat, mesterkéltség. Legutóbb éppen itt tartottunk: mit mond tehát a nyelvtudomány a nyelvről, ha egyszer nem azt, hogy művelni kell? Nyilvánvalóan elég sok mindent, de nekünk most két alaptulajdonság fontos nagyon: hogy a nyelv változatokban él, és hogy változik. Meglepne, ha ebben a kijelentésben bárkinek morzsányi újdonság is volna. Nem kell nyelvészek lenni ahhoz, hogy az ember tudjon róla, másképpen beszélünk a barátainkkal, mint az idegenekkel, másképp beszélnek a pesti gyerekek, mint a falusi öregek, másképp beszélünk ma, mint beszélt Balassi Bálint. Nagy ügy.

Természetesen tudjuk, hogy sokkal több a hasonlóság a barátokkal és az idegenekkel folytatott beszélgetés, a mai pesti gyerekek, illetve falusi idősek, valamint Balassi Bálint magyarjában, mint a különbség. Éppen ezért izgalmasabbnak látszanak az olyan kérdések, mint hogy pontosabban mitől függ, ki, mikor, kivel, milyen magyart beszél, hogyan tudjuk megkülönböztetni a különböző nyelvváltozatokat, egyáltalán van-e két magyar ember, aki ugyanazt a magyart beszéli, és ha nincs, attól van-e még magyar nyelv? Kinek a magyar nyelve „a” magyar nyelv, és hány nyelvjárása van – ha vannak egyáltalán nyelvjárások.

Ami pedig a változást illeti: miért változik a nyelv? A közhelyválaszt ismerjük: változik a világ, új tárgyak, jelenségek vesznek körül, a régiekre nincs szükség, az új tárgyaknak és jelenségeknek új nevek kellenek, amit nem használunk, annak meg a neve is fölösleges. Jó. És miért vettek át a magyarok a törökből kölcsönszót a gyomor, boka, kar, térd, ész jelölésére? Korábban nem volt nekik ilyesmijük? Miért vették át újra a franciából a drazsé-t, ha már egyszer ott volt az ugyanarra a francia szóra visszavezethető trágya? Arról már nem is beszélve, hogy miért változik nyelvtan? Minek kellett az a sok múlt idő régen, ha most eggyel is jól megvagyunk? Vagy csak hisszük, hogy jól megvagyunk, de csököttebb a gondolkodásunk, mint elődeinké? Mennyivel jobb az a hasonlító szerkezet, hogy valaminél nagyobb, mint a régebbi valamitől nagyobb? Vagy nem is jobb, hanem rosszabb az új forma? Ez nyelvromlás lenne? De akkor miért a valaminél nagyobb szerkezetet tartják „helyesnek” az előíró tanácsok? Miért éppen akkor kezdett megjelenni a határozott névelő a magyarban, amikor megjelent? Miért nem korábban vagy később, és miért tart egy ilyen folyamat évszázadokig? Miért változik a kiejtés, hiszen annak végképp semmi értelme nem látszik lenni? Miért tűnt el a mély hangrendű ï a magyarból, és miért éppen akkor tűnt el? És hogyan lehet, hogy ezer év után is ott a hatása a nyelvtanban? Ma milyen változások zajlanak a magyarban? Vajon megváltoztatja-e majd a szórendet más vonatkozásban is az a terjedőben lévő szerkezet, amelyben az igekötő nem válik el az igétől: ez a kérdés nem megválaszolható? Mondunk-e majd olyasmit is egy idő után, hogy „az igekötő nem elválik”, abban a jelentésben, hogy „az igekötő nem válik el”? Mennyiben változik majd meg az igekötők funkciója? Egyáltalán: honnan jön ez az új szerkezet, és milyen mértékben fog elterjedni? Megjósolhatók-e a nyelvi változások? Vagy nem jósolhatók meg? Esetleg nem megjósolhatók? Milyen arányban lehetnek az olvasók között azok, akik szerint teljesen jó mindkét mondat, akik szerint csak az első jó, és akik szerint csak a második jó? Hogyan válaszoltak volna erre a kérdésre tíz évvel ezelőtt?

Mégsem olyan áttetszően egyértelmű minden a változatosság és a változás körül.

Mielőtt elkezdenénk szétcincálni mindent, amit az iskolában a nyelvváltozatokról tanítottak, az egyértelműség kedvéért fontos: a nyelv fogalom itt csak a természetes nyelvekre vonatkozik, a mesterséges nyelvekre nem – sem az olyan műnyelvekre, mint az eszperantó vagy a volapük, sem az informatikában, a mesterséges intelligencia kutatásában használt, általában „nyelv”-nek nevezett kódkészletekre, mert a természetes nyelvek a lényegüket tekintve mások, mint a mesterséges kódkészletek. A nyelv jelentheti általában véve az emberi nyelvet, azt a valamit (ennél pontosabban egyelőre nem tudunk fogalmazni), amit kisebb részben arra használunk, hogy a fejünkben megfogalmazódó gondolatokat több-kevesebb sikerrel megpróbáljuk eljuttatni más emberek fejébe, nagyobb részben pedig arra, hogy kapcsolatot tartsunk fenn más emberekkel, elsősorban azokkal a közösségekkel, amelyeknek a tagjaként élünk. A nyelv tágabb értelmezésben több jelkészletet is magába foglal: a mimika, a gesztusok rendszerét, más szokásokat, beleértve a mozgást, a távolság tartását, az öltözködést és a testre festett, erősített jeleket, ékszereket, jelvényeket. Ha egy kommunikációs helyzetet elemzünk, akkor csak ezekkel együtt teljes a leírás, nem elég a szűkebben értelmezett, csak a verbális jelkészletre vonatkozó elemzés.

Conversation – flickr/lookingpost

A köznapi értelmezésben viszont többnyire ezt a verbális jelkészletet hívják nyelvnek, elemeit pedig hagyományosan szavaknak és nyelvtani elemnek szokás nevezni. Bár ez a szétválasztás korántsem olyan egyszerű, amilyennek látszik, szerencsére nincs szükségünk rá: a jelkészlet valamennyi elemét nevezhetjük nyelvi egységnek, legyen az szó vagy nyelvtani funkciót ellátó elem vagy akár kiejtésmód. A nyelvi egységek sajátos rendszert alkotó együttesekbe rendeződnek, ezeket szoktuk fölcímkézni, így áll elő a magyar, a francia, a kínai, az arab és az összes többi nyelv. A címkéknek köszönhetően aztán már könnyedén beszélünk az egyes nyelvek sajátosságairól: a kirgizben ez így vagy úgy van, a svéd így fejezi ki ezt vagy azt. Vannak nyelvkönyvek, amelyekből megismerhetjük a nyelveket, a hozzájuk tartozó nyelvi egységeket szótárak, illetve nyelvtanok rögzítik. Vagy legalábbis azt hisszük.

A nyelvészet évszázadokig hiába keresgélt nyelvi szempontokat annak meghatározásához, hogy mi tesz egy nyelvet nyelvvé. A próbálkozások némelyike egészen meglepő: ezek közé tartozik az a meghatározás, hogy akkor nyelv egy nyelv, ha van írásbelisége vagy ha van nyelvtanban és szótárban rögzített „normája”. Nem kell különösebben magyarázni, hogy ezek a szempontok használhatatlanok, hiszen nyilvánvaló, hogy magyar nyelv már akkor is létezett, amikor még nem írták le a nyelvtanát, és hogy azok a nyelvek is nyelvek, amelyeknek sosem volt írásbeliségük. Jóval erősebben tartja viszont magát az a vélemény, amely nyelv és nemzet szoros kapcsolatát vallja. Ez nekünk közeli ismerősünk: a nemzetnek saját nyelve van, ez legfőbb összetartó ereje, megmaradásának biztosítéka, merthogy nyelvében él a nemzet, de a nyelvnek meg csak nemzetben jók igazán az esélyei a túlélésre. Azt egyelőre ne bolygassuk, hogy egyáltalán mi is a nemzet, enélkül is belátható, hogy ez az elv nem működik. Sem a kurdoknak, sem a baszkoknak nincs önálló államuk, de senki nem gondolná, hogy saját nyelvük sincs. Másrészt önálló államiság és eltérő kultúra áll az amerikai és az angol angol mögött, kiejtésük, nyelvtanuk, helyesírásuk is különbözik, mégis egyaránt angolnak tartják őket. Sokan hiszik, hogy tudják a megoldást: a kétféle angol nem lehet két külön nyelv, hiszen beszélőik kölcsönösen megértik egymást. De akkor miért két külön nyelv a dán és a norvég, a szerb és a horvát, a török és az azeri? Hiszen beszélőik szintén jól értik egymást. Miért állítják a kínaiak, hogy azonos nyelvet beszélnek, miközben több kínai változat beszélői nem értik egymást?

A hosszas próbálkozás után végül egyetlen működőképes szempont maradt: a beszélők döntik el, hogy nyelvüket önálló nyelvnek tekintik-e, vagy más nyelv változatának, és ha az utóbbi, akkor melyikének. Hiába tartozik a svájci német önálló államhoz és kultúrához, hiába tér el jelentősen a német „irodalmi nyelvtől”, hiába korlátozott és felemás az érthetőség beszélőik között (a németek többsége nemigen érti a svájcit, a svájciak viszont értik a németek többségét), ha a svájciak saját „hivatalos” nyelvüknek ugyanúgy a német „irodalmi nyelvet” tekintik, mint a németek. Ugyanez az oka, hogy hiába áll közelebb egymáshoz két szomszédos falu nyelve, mint akár a német, akár a holland „irodalmi nyelvhez”, ha egyszer a szomszéd falvak történelme úgy alakult, hogy az egyik hollandnak, a másik németnek tekinti saját nyelvváltozatát, s az egyik iskolájában holland, a másikéban német tankönyveket használnak. A határok elég kacskaringósak tudnak lenni ahhoz, hogy alakulhatott volna akár fordítva is, vagy ha a határ pár kilométerrel odébb húzódna, bármelyik irányban, lehetne mindkét falu nyelve akár német, akár holland.

Vagyis nyelvi sajátosságok alapján sem nyelv és nyelv, sem nyelv és nyelvjárás között nem tudunk határvonalat húzni. Ezek után nemigen lesz meglepő, hogy az azonos nyelvhez sorolt nyelvváltozatok végképp nem különíthetők el egymástól élesen.

De mielőtt erről beszélünk, nem árt fölfrissíteni, mit tanultunk az iskolában. Ha már nem tudjuk fölidézni, akkor is ott lappanghat a gondolkodásunkban, pedig ha meg akarjuk érteni a nyelv működését, jobb megszabadulni „a területi és társadalmi változatok” címen tanult fogalmaktól. E modell szerint a nyelv tagolódik „vízszintesen”, azaz területileg, ennek megfelelően beszélünk nyelvjárásokról, amelyek „mindmáig többé-kevésbé mentesek maradtak a nemzeti nyelvet létrehozó, viszonylag teljes nyelvi egységesülést létrehozó folyamattól”. És tagolódik „függőlegesen” is, méghozzá réteg- és csoportnyelvekre. Ez utóbbiak közé tartozik az „igényes köznyelv” mint a társadalmi tagolódás csúcsán lévő változat, a rangsor alján pedig az argó, amely „elsősorban az alantasabb társalgási stílusban” jellemző nyelvhasználat, „tolvajnyelvi szavakkal”. Valahol a kettő között van az „ifjúsági nyelv”, a „családi nyelvhasználat”, a „hivatalos” és a „közéleti nyelv”, tárgyától függően csúszkál a függőleges tengely mentén a publicisztika nyelve. Szintén a két pólus között vannak a foglalkozási ágakkal kapcsolatos csoportnyelvek, a „szaknyelv”, a „zsargon”, a „hobbinyelv”. És fölöttük, a társadalmi ranglétrán is túl, éteri magasságban lebeg a „viszonylag teljes egységesüléssel” létrejött „nemzeti nyelv”, amely tartalmazza mindazt, ami a nyelvváltozatokban közös.

Az „igényes köznyelv” és a „nemzeti nyelv” nyelvészeti szempontból értelmezhetetlen fogalmak, később részletesen is visszatérünk majd rájuk. Most csak a többi fogalomról röviden. A nyelvjárásokat a modell nem helyezi el a társadalmi ranglétrán, de úgy tűnik, valahol alul lehetnek, hiszen sajátosságaikat annak köszönhetik, hogy kimaradtak az egységesülésből. A „családi nyelv” szintén meghatározhatatlan, hiszen nyilvánvalóan nem egyformák a családok, nem lehet egyforma a nyelvhasználatuk sem. Nemcsak egy pesti, debreceni és pécsi családban beszélnek különbözőképpen, még akkor is, ha a szülők foglalkozása mindhárom családban ugyanaz, a gyerekek egyidősek és azonos neműek stb., de ugyanabban a családban is másként beszélnek a gyerekek, sőt a szülők is, ha jelen van a nagymama, mint amikor nincs, vagy ha például a szomszéd, a postás, az orvos is hallja, mit beszélnek, s nem csak egymás közt vannak. Másképp beszélgetnek étteremben, strandon, a színházi büfében, és hosszasan lehetne folytatni a különböző beszédhelyzetek leírását, amelyekben eltérő módon beszélnek egymással a családtagok. Szintén értelmezhetetlen az „ifjúsági nyelv”, hiszen nincs általában véve ifjúság, úgyhogy nem lehet általában vett nyelve sem, életkori, földrajzi, végzettség szerinti, szakmai és egyéb eltérések nélkül, és itt is kezdhetnénk fölsorolni a különböző beszédhelyzeteket, amelyek az „ifjúságból” eltérő nyelvhasználatot váltanak ki.

Hasonlóképp körülírhatatlan a „hivatalos nyelv”, mert lehet szerződésszöveg, önkormányzati értesítő, beszélgetés az ügyintézővel, a hivatal lehet Szombathelyen, Salgótarjánban és Makón, és van még ezer más körülmény, amely értelmetlenné teszi, hogy „a” hivatali nyelvről beszéljünk. Nincs „közéleti nyelv” sem, hiszen akár ugyanaz a politikus is másként beszél parlamenti hozzászólásban, ha népszónoklatot tart, ha politikai műsorban szerepel, másképp beszél saját párttársai között is egy nyilvános kongresszuson, mint egy szűk körű megbeszélésen (vagy amit annak hisz). Ezt szorozzuk meg a politikusok számával, és adjuk még hozzá, hogy más az egyik és másik párt „közéleti nyelve” – igaz, amikor az idézett leírás készült, egyetlen párt volt, egyetlen nyelvvel és egyenpolitikusokkal. Érthetetlen, hogy a publicisztika hogyan keveredett ide, hiszen nem nyelvváltozat, hanem műfaj, bármilyen nyelvváltozatban írhatják. Az a kitétel pedig, hogy ugyanaz a szakkifejezés hasznos, ha nem az elkülönülést szolgálja, de káros „zsargon”, ha igen, önmagáért beszél.

Ha tehát a nyelv változatosságát akarjuk megismerni, nem sokra megyünk az iskolában tanult „vízszintes és függőleges tagolással” – mert nem több, mint laikus benyomások átgondolatlan összegzése. Magáncélra, az életben való eligazodás kedvéért szoktunk magunknak ilyesféle népi elméleteket gyártani ételekről, időjárásról, kertészkedésről, más emberek viselkedésének okairól, politikáról. Sokszor működőképesek is ezek a teóriák, ellenőrzött, módszeresen fölépített szaktudásnak azonban akkor sem tekinthetők. Az imént bemutatott modellben nyomuk sincs azoknak az ismereteknek, amelyeket a 20. század első évtizedeinek nyelvtudósai már számon kértek a tanítványaikon, s amelyek Kosztolányi idézett mondataiban is megjelentek, akár olvasott ilyesmiről, akár saját megfigyeléseiből szűrte le, amit írt (elvégre a jó író attól jó, hogy nyelvészeti ismeretek nélkül is jobban ismeri a nyelvet, mint a nyelvész, csak tudását elsősorban alkalmazza, nem pedig beszél róla). A modell azonban nem pusztán naiv, de mint láttuk, az eligazodásban sem segít, hiszen fogalmai értelmezhetetlenek.

Sok mindent elárul viszont ez a séma annak a társadalomnak a berendezkedéséről, amelyben született: egyáltalán nem véletlen, ha valakiben az „ifjúsági nyelv” megnevezés és a szemlélet egésze (benne az „elkülönülés” megbélyegzésével) a hatvanas-hetvenes évek „ifjúsági klubos” hangulatát idézi, amikor a hatalom jelölte ki a „kulturált szórakozás” formáit, és az iskolában előírásszerűen üldözték a farmert és a „huligánhajat”. A „kommunista nyelvészet” egyik vezető teoretikusa, a tudományos életben és a közoktatásban is nagy befolyással bíró Deme László még 1976-ban is így vélekedett: „Kifejleszthetnek maguknak sajátos szókincset kisebb-nagyobb társadalmi csoportok is. A nagyobbak közül a városi kispolgárság, az ifjúság, a nagyobb városok alvilága; a kisebbek közül a diákcsoportok, mozgalmi egységek; kártyások, aranyifjak stb. szolgáltatnak erre példát. [...] Létrejöttükben sem a szükség, hanem az elkülönülési szándék a fő jellemző. [...] S mivel nem szükséget elégítenek ki, és fölösleges elkülönülést eredményeznek, nem hasznos, s nem is pozitív irányú eltérések az általánostól.” E nézet szerint tehát a nyelvben (is) minden deviancia, ami eltér az „általánostól” (de ki szerint az, milyen kritériumok alapján?), s vannak megtűrt, és vannak nemkívánatos elhajlások. A nyelv változatosságának ezt az igen sajátos leírását tehát nem a nyelv gondos megfigyelése hozta létre, hanem az egységességet favorizáló politikai ideológia.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek földrajzi, azaz területhez kötődő sajátosságok a nyelvhasználatban, s azt sem jelenti, hogy ne kapcsolódnának nyelvi jellegzetességek azokhoz a tényezőkhöz, amelyek egyébként a társadalomban bármiféle rétegződést hoznak létre vagy csoportokat alakítanak ki. Mindez azonban egészen másként történik, mint a fönt leírt séma sugallja.

Kezdjük az egyszerűbbnek látszó „területi változatokkal” – klasszikus nevükön nyelvjárásokkal. A magyar nyelvjárások annyiféleképpen osztályozhatók, ahányan osztályozzák őket – de ez nem hungarikum, előfordul más nyelvekkel is. Valamennyi osztályozási kísérlet megegyezik abban, hogy megpróbál néhány karakteres közös jegyet keresni, amely többé-kevésbé körülhatárolhatóvá tenne egy-egy nyelvjárást. Azt viszont egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy mi számít karakteres jegynek, és hány kell belőle a nyelvjárási térkép megrajzolásához. Ezért aztán az évtizedekig használt egyetemi tankönyv a délinek nevezett, több nyelvjárást magába foglaló nyelvjárástípus határait úgy húzta meg, hogy beletartozik Somogy, Baranya, Szeged környéke és a Duna-Tisza-közének nyugat felé keskenyedő sávja, szinte egészen Budapestig. A szerző is pontosan tudta, szóvá is tette, hogy képtelenség egyetlen nyelvváltozatnak tekinteni a pécsiek és a szegediek nyelvjárását, mégis ugyanabba a nagyobb egységbe vonta össze őket, mert a határ kijelölésében egyetlen sajátosságot vett figyelembe: hogy előfordul-e ö ott, ahol más nyelvváltozatokban e-t ejtenek. Karakteresnek karakteres jegy, de egészen biztos, hogy önmagában még ahhoz is kevés, hogy a nyelvjárásnál nagyobb egységnek tekintett nyelvjárástípust jelöljük így ki. Ezen az alapon egyetlen nyelvjárástípusnak tekinthetnénk az összes nyelvjárást, ha e-t ejtenek ott, ahol a déli nyelvjárástípusban ö-t.

Csak látszólag könnyíti meg a helyzetünket, ha két, három, tíz közös tulajdonságot választunk. A szegedi és a hódmezővásárhelyi nyelvváltozat például számos tulajdonságban egyezik, a kívülállónak elsősorban az őzésben – csakhogy a szegediek és a vásárhelyiek meg épp abból ismerik föl, hogy ki vásárhelyi, ki szegedi, hogy a két városban nem azonos módon őznek.

Példák tömegével folytathatnánk tovább a szegény nyelvjáráskutatók panaszait, de hasznosabb, ha föladjuk kategorizáló vágyainkat, és belátjuk, hogy reménytelen küzdelmet vívunk a nyelv változatosságával, hiába keresünk a nyelven belül kényelmesen körülírható, kompakt kis nyelvváltozatokat. Éppen a nyelvjárások kutatása adta a kezünkbe azt az eszközt, amely igazolta, hogy lehetetlenség a nyelveket és általában a nyelvváltozatokat elvágólagosan beazonosítani. Elsőként a svájci Jules Gilléronnak a 19–20. század fordulóján készített francia nyelvatlasza mutatta meg látványosan, mennyire eltérőek lehetnek a nyelvi jelenségek elterjedésének határai. Ha térképre vetítjük a különböző nyelvjárási jegyeket, akkor jól láthatóvá válik egy-egy jelenség elterjedésének határa – ezt nevezzük izoglosszának. Az izoglosszák lényegében a régebben lezajlott nyelvi változások lenyomatai, olyasmik, mint az évgyűrűk vagy a talajrétegek, sok mindent kiolvashatunk belőlük az egykori állapotokról, ez esetben a beszélőközösségekről. Ha föltűnően sok izoglossza nyomvonala esik egybe (ez az izoglosszanyaláb), az azt jelzi, hogy a változások földrajzi terjedését valami rendre megakasztotta – lehet ez földrajzi, de politikai határ is –, s hogy a nyelvjárási határ két oldala sokáig stabilan egy-egy erős központ hatókörébe tartozott, a nyelvi újítások ezekből a központokból terjedtek. Ha viszont szabásmintaszerű, egymást keresztező rajzolatot alkotnak az izoglosszákat jelző vonalak, akkor nagyobb mobilitásra, esetleg élénk kereskedelemre következtethetünk, s arra, hogy vagy nem egyetlen erős, hanem több kisebb centruma volt a területnek, vagy hogy a központ többször változott.

Kell nekünk még egyáltalán foglalkoznunk a nyelvjárásokkal? A magyar közvélekedésre jellemző nézet szerint már nem sokáig, hiszen Magyarországon szinte alig élnek nyelvjárások. Az értelmiségiek nagy része boldogan sajnálkozik az „ízes nyelvjárási beszéd” kipusztulásán, nosztalgiával emlegeti Matula bácsit, de jeges rémület töltené el, ha a gyereke az óvodából matulabácsis, őző, palóc, „debrecenies” vagy bármi hasonló beszédet hurcolna haza (kivéve persze, ha otthon így beszélnek). De nemcsak az értelmiségiek csóválják a fejüket: dehogyis, ők nem beszélnek nyelvjárásban, legfeljebb "ismerik" a saját nyelvjárásukat. A nyelvjárás iskolában tanított meghatározásából – ez jelent meg a fönti sémában is – már sejthetjük, miért ez tiltakozás.

A magyar nyelvjáráskutatás igen tiszteletreméltó munkákat hozott létre, mindenekelőtt kisebb területek nyelvhasználatának átfogó leírásával – például Csűry Bálint a Szamoshát, Bálint Sándor Szeged, Kiss Géza és Keresztes Kálmán az Ormánság nyelvjárását térképezte föl úgy, hogy adataikat élőbeszédből (azaz nem egyes szavakra rákérdezve) és több nemzedéktől gyűjtötték. A két utóbbi munka már az 1950-es években született, de mentes attól a szemlélettől, amelyet a „vízszintes és függőleges tagolódás” sémája kapcsán megismertünk, s amelynek gyökerei éppen az 1950-es évekre nyúlnak vissza, amikor a magyar nyelv egységesítését sztahanovista lendülettel akarták véghezvinni – teljes összhangban azzal, hogy a „parasztságot föl kell emelni”, s hogy az osztályok nélküli társadalomban nem lehetnek nyelvi különbségek sem. Az egységesítés élmunkásai azonban azt is fölismerték, hogy ha sikerrel járnak, akkor rohamos tempóban tűnnek majd el a nyelvjárások, addig kell tehát menteni őket az egyik kezükkel, amíg nem sikerül kiirtani a másikkal. Ezért aztán a nyelvjáráskutatást egyfajta értelmiségi közmunkává alakították, az adatgyűjtésbe tanítókat, tanárokat vontak be. Bár teljesen nem szűnt meg az egy-egy terület minél teljesebb leírását célzó kutatói hagyomány sem, elsősorban a magyar nyelvatlaszhoz és a több kötetes tájszótárhoz gyűjtöttek adatokat, nem ritkán kétes módszertannal, eleve olyan idős embereket keresve, akiknek a beszéde a lehető legtávolabb állt a „nemzeti nyelvként” szentesített változattól.

Az egységesítő mozgalom következményeként a nyelvjárások teljesen kiszorultak a nyilvánosságból: az 1930-as, 1940-es évek filmjeiben, rádiófelvételein még bőségesen hallható nyelvjárási kiejtés (beleértve a pestit is), az 1960-as, 1970-es évekre – egy-két idősebb színésztől eltekintve – ez lényegében elképzelhetetlenné vált; sem a rádióban, sem az egyre növekvő szerepű televízióban nem alkalmaztak olyan bemondót, hírolvasót, aki ne az előírt semleges kiejtéssel beszélt volna. A „műveltség terjesztésére” hivatkozva az iskola is mindent megtett, hogy a gyerekeket leszoktassa a „nyelvjárásias beszédről”, nyelvtanórán pedig mindannyian azt tanultuk, hogy nyelvjárásban már többnyire csak az idős, mezőgazdasági munkát végző, iskolázatlan falusi emberek beszélnek. Érthető, ha ezek után ma a magyarok többsége úgy gondolja, hogy beszéde nem tartalmaz nyelvjárási jegyeket: minél kevésbé érzi magát idős, mezőgazdasági munkát végző, iskolázatlan falusi embernek, annál kevésbé tudja elképzelni, hogy nyelvhasználatában vannak olyan jellegzetességek, amelyek alapján jó eséllyel meg lehet mondani, hogy a nyelvterület melyik részéről származik.

Pedig elég, ha a koranyáron fehér vagy kékesfekete gyümölcsöt termő fát megnevezi, máris lehet tudni, hogy a Dunától keletre nőtt föl (vagy a szülei onnan származnak), mert akkor eperfának hívja – vagy a Dunától nyugatra, akkor viszont szedernek. Elég, ha annyit mond, hogy a közértbe megy, máris tudjuk, hogy fővárosi, mert máshol az emberek a boltba járnak. Van, aki felnőtt korában szembesül vele, hogy ki lehet találni nyugat-dunántúli származását, mert a v hangokat megelőző t helyett d-t ejt (od voltunk), vagy hogy bizonyos, neki természetes szavakat nem az egész nyelvterületen használnak – a böszmét például az ország nagyobbik része csak 2006 óta ismeri. Döbbentettem már meg nyelvész kollégámat azzal, hogy rákérdeztem, volt-e erdélyi a családban (mint sejthető, igen volt a válasz), mert olyan módon használja a kell legyen típusú szerkezeteket, ahogyan csak Erdélyben szokták. És leptem már meg felvidéki nyelvészbarátaimat azzal, hogy a zavadzál igét használtam (azt jelenti, hogy „útban van, zavarkodik”), ők ugyanis mindaddig úgy tudták, hogy ez a szó csak a szlovákiai magyar változatokban használatos – ráadásul mindez náluk, egy Nagymegyeren rendezett nyelvészeti konferencián történt, úgyhogy először azt hitték, csak viccelek velük. De én legalább annyira meglepődtem mindezen, mint ők, mert korábban sosem derült ki, hogy a gyerekkorom óta használt szót Magyarországon csak az északi határhoz közeli sávban ismerik.

Lényegében csak szövegmennyiség és türelem kérdése tehát, hogy bárkinek a beszédében találjunk olyan nyelvi egységeket, amelyek alapján kisebb vagy nagyobb pontossággal meg lehet mondani, hogy az illető melyik földrajzi terület nyelvváltozatát sajátította el anyanyelveként, azaz hol tanult magyarul. A valódi kérdés éppen ezért nem az, hogy valaki nyelvjárásban beszél-e vagy sem – mindenki abban beszél, mert senki nem az űrben tanulta a többi nyelvváltozat fölött lebegő eszményi magyart, hanem a nyelvterület valamelyik részén nőtt föl, ezért beszéde kikerülhetetlenül tartalmazni fog olyan elemeket, amelyek csak a nyelvterület meghatározott részén jellemzők. Lehet belőlük több, lehet kevesebb, de lesz ilyen. A „nyelvjárásban beszélés” tehát fokozatokban mérhető: nyelvhasználatunk különböző mennyiségben tartalmaz földrajzi kötöttséget mutató elemeket. Beszélhetünk palócul úgy, hogy alkalmazzuk a palócra jellemző nyelvtani, hangtani, kiejtésbeli szabályok mindegyikét – és úgy is, hogy csak alig egyet vagy kettőt közülük. Ha ez történetesen olyasmi, amiről a nyelvészeken kívül nemigen tudja senki, hogy a palócra jellemző (a palóc területen élők sem), akkor azt fogják rólunk gondolni, hogy nem beszélünk nyelvjárásban. Ha viszont olyan jellemzőről van szó, amelyet a magyarok többsége könnyedén azonosít a palóccal, akkor meg hiába nincs nyoma a beszédünkben más palócságnak, úgy fogják hallani, hogy „palócosan” beszélünk – mostanra az olvasó már mondja is magában, hogy ez a jegy az „ázás” meg az „ózás” (vagyis a többi nyelvváltozat ajakkerekítéssel képzett rövid a-ja helyett ajakkerekítés nélkül ejtett rövid a, és a többi változat ajakkerekítés nélkül ejtett hosszú á-ja helyett ajakkerekítéssel ejtett hosszú á – ami persze nem ó). De ha nincs ilyen jellegzetesség, a sztenderd kiejtéssel elmondott, sztenderd nyelvtannal összerakott mondatban is bármikor fölbukkanhat egy zavadzál.

Nyelvjárásról tehát nemcsak akkor beszélünk, ha valaki a kiejtésben, nyelvtanban, szókincsben is valamennyi, az adott földrajzi változatra jellemző jegyet produkálja. Van azonban egy másik fontos dolog is, többször érintettük már: ha valaki „beszél nyelvjárásban” akár sok, akár kevés nyelvjárási jegyet használ, az nem jelenti föltétlenül azt, hogy mindig jellemzőek a beszédére ezek a jegyek. A beszédpartnertől, helyzettől, témától, alkalomtól függően dönti el, hogy a nyelvjárásra jellemző alakokat választja-e, vagy inkább nem, vagy esetleg némelyiket használja az adott helyzetben, másokat meg nem.

Másképpen fogalmazva: a nyelv változatossága nemcsak azt jelenti, hogy minden nyelv különböző változatokban él, hanem azt is, hogy ugyanaz az ember is többféleképpen beszél magyarul. Figyeljünk oda erre, mert ez teszi lehetővé egyrészt a nyelv változását, másrészt azt, hogy explicit megfogalmazások nélkül is pozíciót foglaljunk a társadalmi/társas terekben – másként furcsa is, nehezen viseljük, ha valaki folyamatosan emlegeti, hogy milyen gazdag, okos, nagyműveltségű, jó társasághoz tartozó vagy éppen közvetlen, jó fej, laza, fiatalos. A nyelvi formák közötti választással egyszerűbben és hatékonyabban fejezhetjük ki ezeket a magunkról szóló üzeneteket.

De ez már nem a nyelvi egységek földrajzi kötődéseihez kapcsolódik, hanem a nyelvi egységek társas jelentéséhez. Csak azok a földrajzi megoszlást mutató jellemzők (nyelvjárási jegyek) töltik be ezt a szerepet, amelyekhez társas jelentés is társul. Az, hogy valaki pöttyös vagy pettyes labdáról beszél, csak azt valószínűsíti, hogy a nyelvterület melyik részén él (sőt még ezt sem föltétlenül), de nem jelez sem társadalmi hovatartozást, sem azt, hogy aki mondja, az éppen elegánsnak vagy lezsernek akar mutatkozni. Ha valakitől azt halljuk, hogy veder, akkor tudjuk róla, hogy nagy valószínűséggel a nyelvterület északi, észak-keleti részén tanult magyarul (vagy ott él), de ugyanúgy lehet felsőfokú végzettsége, mint nyolc általánosa: társas jelentés nemigen kapcsolódik ehhez a földrajzi jegyhez. Ha azonban azt halljuk valakitől, hogy tehen, a földrajzi megoszlás alapján azonosíthatjuk a beszélőt palócként, de mert ez a nyelvjárási jegy társadalmi jelentést is kapott, a legtöbben arra tippelnének, hogy aki így beszél, az iskolázatlan – mert „nagyon nyelvjárásban” beszél.

Vagyis aki úgy tudja magáról, hogy nem beszél nyelvjárást, ne kenődjön el: ő is többféleképpen tud magyarul, csak az ő nyelvhasználatában meglévő változatosság olyan nyelvi egységekre alapul, amelyek társas jelentése nem hordoz egyben földrajzi információt is. Van ebből a fajtából is bőségesen, csak azért vettük előre a klasszikus földrajzi szempontot, mert a nyelvjárások az olvasók számára vélhetően ismerősebbek, mint a szociolektusok és stílusváltozatok. Talán könnyebb lesz így megbarátkozni velük is, hiszen jellegüket tekintve a szociolektusok és stílusváltozatok is ugyanolyan elmosódó határú, csupa átmenetiségben létező nyelvváltozatok, mint a nyelvjárások.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!