Túl a Niemöller-szövegen
- Részletek
- Napi apró
- 2011. július 15. péntek, 05:57
- Lévai Júlia
Mostanában percenként idézi valaki a lutheránus lelkész, Martin Niemöller híres szövegét arról, hogy ha az ember azért nem szólt botrányos eljárások miatt, mert a dolog őt személyében, konkrétan nem érintette, akkor a végén, amikor ő mégis érintett lesz, érte sem fog szólni senki. („Először a kommunistákért jöttek, de nem szóltam, mivel nem voltam kommunista…” stb., „és amikor már értem jöttek, nem volt senki, aki szóljon”.)
Ám hiába idézik, akárhányan, a fölidézés gesztusa is csupán az üres formalitások, de inkább a ráolvasások sorait gazdagítja. A hazai közéleti kultúrában nincs benne az a gyakorlat, hogy ha már ilyen szépen hozzá tudjuk rendelni a megfelelő helyzetekhez a megfelelő mottót, akkor talán ideje volna be is nézni a mottó mélyebb, esetleg további lehetséges tartalmai mögé. És legalább a helyzet nyolcvanezredik ismétlődésekor neki kéne látni, és végiggondolni, hogy vajon miért működik így az az ember, aki így működik.
Ez ügyben most valaki legalább tett egy lépést. Történetesen ismét egy lelkész volt az: a metodista Iványi Gábor. Ő pedig, az előző napokban megszavazott egyházügyi törvény kapcsán végre a Niemöller-modell mögött lévő, lehetséges motivációkat is megfogalmazta: „Ellustulva, és annak reményében, hogy minket békén hagynak, nem szóltunk” – mondta a Klubrádió hétfő reggeli műsorában.
Állítom, hogy közel s távol ez volt mostanában az egyik legfontosabb, közszereplő szájából elhangzó mondat. Nem utolsósorban azért, mert nagyon kíméletlenül leplezte le, mivel is állunk szemben. Hogy ugyanis igazából a haszonleséssel, a kaparj kurtával, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”-mel, és azzal a kancsalsággal, amelynek jegyében igaznak látszik a tétel: „ha megfelelsz az agresszornak, az akkor majd meg fog jutalmazni téged”.
Iványi nagyon kemény mondata a Niemöller-szöveg továbbvitelét, aktuális átiratát adja. Lényegében ezt jelenti: „Először a buddhistákért jöttek a keresztények, de mivel magam is keresztény voltam, bízvást gondolhattam, hogy mint odatartozót, nem érhet semmi. És mire rájöttem, hogy nem az odatartozás számít, addigra értem is jöttek.”
Naponta ezernyi példáját látjuk annak, hogy emberek tömege akar megfelelni az agresszoroknak, a kedvükben járni, az összetartozásukat hangsúlyozni, ami, ha lehet, még tovább ront a helyzetükön. Hiszen nem elég, hogy megalázzák őket, maguk is megalázkodnak, így még azt az elégtételt nyújtó lehetőséget is elveszítik, hogy legalább szuverenitásuk megőrzésével kerüljenek ki a vesztes helyzetekből, és a fenékbe rúgásuk sebei mellett a röhejessé válás és kigúnyolhatóság terhét ne kelljen cipelniük. Ráadásul minél erősebb a megfelelési vágy odalenn, annál erősebb lesz a diktatúra odafenn.
Persze nem könnyű rálátni arra, hogy a diktatúra végső soron mindig egyszemélyes műfaj, és hogy az igazi agresszor számára nem a velem való viszony, hanem kizárólag a győzelem öncélúsága a fontos. Már csak azért is nehéz, hiszen az én oldalamról nézve bizony nagyon is perdöntő ez a viszony. Csakhogy az ő oldaláról nézve nulla. Ő nem viszonyt tart fönn, hanem engem tart arra, hogy a törekvéseinek legyen tárgya. Még a törleszkedőkre is csak addig figyel, ameddig egy-egy konkrét lépését megsegítik, de mihelyt túl vannak rajta, már nem is emlékszik rá, hogy kikbe törölte a lábát. Ezért annak sincs semmi értelme, hogy bárki is komolyan vegye, amikor menet közben ő feltételekről beszél. A feltételek megszabása csupán az ő kényszerű igazodása az adott körülményekhez, merő taktikai elem és ürügy.
Mondok egy aktuális példát: a győzni vágyók egyik célja, hogy ne létezzen a Klubrádió. Konkrétan az a gondjuk vele, hogy más a politikai irányzéka, hogy olyan hírekről is tudósít, amelyekről ők nem szeretnének tudósítást, és hogy olyan témákban is megszólaltat elemzőket, amelyekről ők elhallgatást szeretnének, és nem elemezéseket. Ám mivel jelen pillanatban nyíltan, a politikai kifogások kimondásával és egyetlen tollvonással nem szüntethetnek be rádiókat, maguk is trükközésre kényszerülnek. Ezért úgy tesznek, mintha az volna a gondjuk ezzel a rádióadóval, hogy nincs benne elég zene. És a frekvenciapályázatot ennek megfelelően zenei adóra írják ki, hogy a Klubrádió ne tudjon nyerni.
Az ilyen helyzetekben egy dologra (lenne) tilos energiát fordítani: arra, hogy bárki is komolyan gondolkozzon a felhajtott ürügy kilövésén. Annál ugyanis egyetlen agresszor sem járhat jobban, mint hogy emberek tömege fordítja az energiáját az ürügy kijátszására, és jut el ahhoz az ötlethez, hogy „játsszanak be a szövegek alá zenét, és akkor így majd el lehet mondani, hogy hiszen ez egy zenei adó”.
De hát az istenért, kiknek „lehet majd elmondani”? Nekik?! Azoknak, akik maguk tudják a legjobban, hogy a zenei elvárás csupán egy duma? És akik felől a Klubrádió műsorainak akár a kilencvenöt százaléka is zene lehet, mert ha holnap ezt látják, akkor holnapután egy meteorológiai adó paramétereit fogják megadni a kiírásban?
Ne nézzük hülyének az agresszorokat, mert nem hülyék ők, „csupán” torzak. És mivel torzak, a meggyőzésükkel vagy a hozzájuk való alkalmazkodással semmire sem lehet menni. Eltorzult hatalommal szemben az egyedüli eszköz a nyomásgyakorlás, az viszont a lehető legszélesebb tartalmakkal és eszközökkel, valamint a lehető legszélesebb összefogással és szervezkedéssel.
És igaz ugyan, hogy ez ügyben jó néhány hajó már elment, de legalább a következőnél jusson eszébe mindenkinek, akit érint: nemcsak a hallgatás késztetésének nem jó engedelmeskedni, de a minket sunyi módon kijátszó megfelelési vágyainkat is célszerűbb máshová átirányítani. Van még elég pontja a világnak, amelyhez ennél sokkal szebb és jobb dolog igazodni.
Arról már nem is beszélve, hogy hiszen az agresszorokon kívül is van élet.
(Lévai Júlia)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
