Van-e „sárga veszedelem”?
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. július 06. szerda, 03:59
A „sárga veszedelem” rasszista legendája a XIX-XX. század fordulóján jött létre, s a XX. század elején terjedt el. A kifejezést állítólag egy nagyon is kiváló személyiség használta először nyilvánosan, éspedig a mindkét hazájában méltán megbecsült magyar-olasz szabadsághős, Türr István, egy 1895 júniusi, Bismarck volt kancellárral kapcsolatos cikkében. (Ne feledjük, hogy 1866-ban Bismarck magyarországi beavatkozást fontolgatott az általa támogatott magyar légió révén.) A kifejezés itt azonban nem hordozott rasszista konnotációt. Türr egy teljesen konkrét történelmi eseményre, az 1895-ös első japán-kínai háborúra, s ennek kapcsán a japán militarizmusra és ennek hódító terveire hívta föl a figyelmet. Hogy Türr nem volt általában a „sárga faj” ellen, azt világosan mutatja, hogy – kapcsolatban a pacifista mozgalommal – 1901-ben szerepelt egy glasgow-i békekongresszus résztvevői között, mely elítélte a nyolc „nyugati” hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország, Oroszország, az Egyesült Államok és – Japán) által az ún. „boxer-lázadás” megtorlásaként Kínában végrehajtott katonai intervenciót.
Nem sokkal később azonban, 1895 szeptemberében, egy igencsak vezető német személyiség, ti. II. Vilmos császár, ha az esemény kapcsán nem is használta kifejezetten a „gelbe Gefahr” szófordulatot, lényegében rasszista gesztust tett, amikor az általa fölkért és instruált akadémikus mesterember, Hermann Knackfuss litográfiáját: „Európa népei, védjétek meg legszentebb javaitokat” nagy csinnadrattával II. Miklós cárnak ajándékozta.
Knackfuss: Völker Europas, wahrt eure heiligsten Güter (1895) – Wikimedia
A képen az Európa nagy nemzeteit jelképező fölfegyverzett nőalakok a kereszt jegyében és Mihály arkangyal fölhívására szállnak szembe egy a keletről fenyegető viharfelhőben trónoló Buddha-alakkal. Amikor 1901-ben megtörtént a boxer-lázadást követő fegyveres beavatkozás, a „sárga veszedelem”, jelentős részben e kép hatása nyomán, már elterjedt szólam volt, s talán még az orosz cár is ihletet merített belőle, amikor 1903-ban egy mandzsúriai hódítással akarta Európa „legszentebb javait” védelmezni. Ez, mint tudjuk, 1905-ben a csuzimai katasztrófával végződött, újabb lendületet adva a szólam elterjedésének.
A kifejezés azonban Amerikában futott be igazán nagy karriert. A „yellow peril” emlegetése ott a növekvő kínai és japáni bevándorlás nyomán kialakult hisztériát fejezte ki, nyilvánvaló összefüggésben a feketék – nem oly régen törvénybeiktatott, de ténylegesen hosszú folyamatot igénylő – emancipációjával. (Hogy itt milyen mélyen gyökerező, egyben valóságos válságtüneteket eltorzító problémáról volt szó, mutatja a nagy amerikai rendező, David Griffith filmje, az „Egy nemzet születése” – ő később a „Türelmetlenség” és a „Letört bimbók” megalkotásával demonstrálta, hogy nem rasszista.) A „sárgák” elleni hisztéria végül szerepet játszott a japán származású amerikaiak internálótáborba-zárásában a II. világháború idején, ami bizony az amerikai történelem egyik szégyenfoltja.
The Yellow Terror In All His Glory, 1899 – wikimedia
Napjainkra a kifejezés – szerencsére – úgy tűnik, a történelmi lomtárba került. Japán agresszióit a II. világháború idején a történészek nem illetik ilyetén címkével, hanem valóban csak a japán militarizmus és imperializmus olyan megnyilvánulásaiként értékelik, amilyeneket Türr annak idején megjövendölt. Éppígy nemigen emlegeti senki a kifejezést Kínának az utóbbi évek során nagymértékben megnövekedett gazdasági potenciáljával és politikai befolyásával kapcsolatban; jóllehet ez a hatalmas és nagyhatalmi potenciál elvileg hordozhat veszélyeket. Samuel P. Huntington joggal híres, kitűnő könyvében, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulásában többek között (a IV. rész 9. fejezetében) ezt írja: „Kínát történelme, kultúrája, tradíciói, földrajzi méretei, gazdasági dinamizmusa és önmagáról kialakított képe mind arra ösztönzik, hogy Kelet-Ázsiában hegemonikus helyzetet követeljen magának. Ez a célkitűzés a gyors gazdasági fejlődés természetes következménye. A többi nagyhatalom – Nagy-Britannia és Franciaország, Németország és Japán, az Egyesült Államok és a Szovjetunió – a gyors iparosodással és gazdasági növekedéssel egyidejűleg, a fejlődést követő években külső terjeszkedésbe kezdett, hatalmi igényekkel és imperialista törekvésekkel lépett fel. Nincs okunk azt feltételezni, hogy Kína a gazdasági és katonai hatalom birtokában nem tesz majd hasonló lépéseket.”
Kína növekvő politikai befolyása a világban egyelőre gazdasági expanzióján alapul, habár Délkelet-Ázsiában időnként katonai erejét is fitogtatja. E befolyás kiterjesztésének célpontjai elsősorban Afrika, részben Latin-Amerika elmaradott és szegény államai. Itt Kína mint látszólag önzetlen segítségnyújtó lép föl, miközben – természetesen békés úton – folyamatosan növeli részesedését ezeknek az országoknak a gazdaságában. (Közülük némelyek már kezdik terhesnek érezni a jóindulattól csöpögő kínai gyámkodást, vagy például a növekvő létszámú – és integrálódásra nem hajlamos – kínai kolóniák gyarapodását.) És újabban Kína Európában is ezt a szerepet kezdi játszani: egyenesen az Európai Unió és az euróövezet mentőangyalaként lép föl. Legutóbb Timothy Garton Ash elemzése a Népszabadságban hívta föl rá a figyelmet, hogy a veszélyeket hordozó kínai behatolás Európába mindenekelőtt az elmaradottabb, félperiferikus, válságtól sújtott dél-európai országokat, mint pl. Görögország vette célba. (V.ö. Churchill: „soft underbelly of Europe”.) Most pedig az ún. Közép-Európa került sorra.
A kínai agyaghadsereg (i. e. 209-210) – Wikimedia
A kínai kormányfő nemrég lezajlott látogatása Budapesten, Berlinben és Londonban határozottan eltérő sajátosságokat mutatott. A brit és a német kormány képviselői egyrészt súlyt helyeztek rá, hogy a gazdasági kapcsolatok kiegyensúlyozott jellegűek legyenek, például a kínai befektetéseket Európában megfelelő európai befektetések ellensúlyozzák Kínában; azonkívül természetes módon fölemlítették aggályaikat is a kínai politikai rendszer demokratikus deficitjével kapcsolatban. Budapesten ilyesmikről szó sem volt. Miközben Kínában egyszerű protokolleseményként kezelték a látogatást, a magyar kormány túllihegte a barátkozást, s a miniszterelnök egyenesen – kedvenc frázisával – „történelmi” jelentőségű segítségnyújtásról beszélt. Ami persze formálisan Magyarországnak, ténylegesen azonban az ő katasztrofális gazdaságpolitikájának nyújtott segítség. Éppígy nem egyszerűen Kína népének szólt – megfordítva – a gratuláció azokért a nagy sikerekért, amelyeket a kínai kormány az utóbbi időszakban (tudjuk milyen eszközökkel) elért. Kína természetesen csak szavakban kommunista ország, hiszen a marxizmust ott kezdettől fogva „kínaizálták”: a valóságban mindig is egy diktatórikus vagy autoriter nacionalista rendszer volt. Ez persze már önmagában is indokolhatja a magyar miniszterelnök nagy rokonszenvét iránta. Azonban mégse higgyük, hogy puszta lelkesedésből létesít most kínai hídfőállást az Európai Unióban, s árusítja ki Európa „legszentebb javait” (amin persze manapság egészen mást értünk, mint annak idején II. Vilmos). Nem, nem ingyen teszi, hanem – amint ez ősidők óta így szokásos – természetesen a megszolgálásra váró „történelmi segélyért”: egyszóval pénzért.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
