Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- Körkérdések
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
A hazai politikai publicisztikában időről-időre, és már hosszú évek óta felmerül az a gondolat, hogy Magyarország alapvetően jobboldali ország, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali. Ez a jobboldaliság ráadásul 1938–1939-es, és 1945-ben „befagyasztódott”.
Ehhez társul az az elgondolás, amely szerint a magyar nép az elmúlt (körülbelül) 140 év alatt megszokta a tekintélyelvűséget, a tekintélyuralmi rendszereket, és ezekben érzi jól magát, ez lett természetes életkerete. Hiszen Ferenc Józsefet és Kádár Jánost is hogy szerette, és Orbán Viktort is mily rettentőn szereti. Ráadásul e fejtegetések szerint maga a magyar jobboldaliság a tekintélyuralom elfogadását, igenlését jelenti, azaz a szabadság elvetését a rend kedvéért. Ezek a magyarázatok, ezek a leírások tetszetősek, de vitathatók és nem szerencsések.
Az ilyen leírások önmagukban nem jelentenek semmit, mert erős leegyszerűsítések. Az olyan kijelentés, mint hogy egy társadalom egyik része jobboldali, a másik baloldali, esetleg a harmadik liberális, azon a feltevésen nyugszik, hogy mindenki begyömöszölhető valamelyik kategóriába, hogy csak ez a két-három kategória létezik, és hogy ezeken belül nincsenek lényeges eltérések. És hogy mindenkit ugyanazok a szempontok mozgatnak, és mindenki ugyanazon ok miatt szavaz egy adott pártra.
A „több mint 100 éves jobboldali és a tekintélyelvűség iránti vonzódó magyar politikai közösség” tézise semmilyen empirikus bizonyítékkal sem támaszható alá, azaz nem több egy megérzésnél vagy félreértésnél. Azt ugyanis, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali volt-e mondjuk 1912-ben, 1945-ben, 1932-ben vagy 1967-ben, sosem fogjuk megtudni, és emiatt minden, a folytonos jobboldaliságra épülő teória csak fikció. Vagy: a tekintélyelvűségre nézve önmagában még abból se következik sok minden, hogy Kádár Jánost mennyien tartották-tartják a magyar történelem nagy alakjának. A logikusnak tűnő magyarázatok ugyanis nem mind igaz oksági magyarázatok.
Mindezek ellenére néhány ellenvetést és „ellenmegérzést” mégis elsorolnék.
Szokás, de helytelen az 1939-es választási (szélsőjobb térnyerést mutató) eredményekből bármilyen következtetést levonni a mára nézve. Elsősorban azért, mert a választás a különféle korlátozások miatt nem volt szabad, és így nem tükrözte a valós politikai tagoltságot. Másrészt azért, mert 1939-ben Magyarország a holokauszt és a világháború előtt volt, és meglepő lenne, ha egyiknek se lett volna semmilyen hatása a magyar társadalom többségére, annak mentalitására. Harmadrészt azért, mert a magyar jobboldal egy jelentős része 1945-ben és (amíg engedték) rövid ideig utána is részt vett az ország újjáépítésében, az új politikai-társadalmi rendszer megteremtésében. Mert ma a magyar jobboldalon, és nem csupán a szélsőjobboldali párt környezetében, vannak ugyan olyanok, akik szerint a felszabadulás (ha szabad előhozakodnom egy 1991-es „újításommal”: a megszabadulás) zsidó ügy, akik szerint emiatt a Szabadság téren lévő emlékművet a Dohány utca elejére kellene áthelyezni –, de 1944 végén, 1945 elején a jobboldaliak nem németbarát, nem nyilas része ezt másként látta.
Itt merül föl a következő kérdés: létezik-e ideológiájában egységes és több mint 100 éve változatlan jobboldal Magyarország? Természetesen nem. Nem létezett 1944 végén, 1945 elején sem, és az ezredfordulón se minden jobboldali, Fidesz-szimpatizáns volt tekintélyelvű. Többek között azért sem, mert a magyar társadalom átalakult az 1945 óta eltelt 65 év alatt. Ma a többsége például vitatja az egyházi tekintélyeket. És az elmúlt évtizedek másfajta tapasztalatai is csak akkor nem épültek volna be, csak akkor múltak volna el nyomtalanul, ha e társadalom többsége amorális vagy korlátolt lett volna (lenne). Illetve még akkor sem – tehetném hozzá némi értelmiségi gőggel. A tömegkultúra ugyanis majdnem mindenkit elért és elér, és sokaknak formálta-formálja a világképét. Ez a kultúra ráadásul döntően nem tekintélyelvű, és jelentős részben erősíti, népszerűsíti az individualizmust.
A Fideszre szavazók tehát nem mind ugyanúgy jobboldaliak, és nem ugyanazért választották a pártot. Nem mind Wass Albert-rajongók, nem mind fogyasztói a formálódó jobboldali tömegkultúrának, nem mind rasszisták, nem mind tekintélyelvűek, sőt talán nem is mind jobboldaliak. Nem a rendszerváltozás ellen szavaztak, hanem az MSZP, illetve az MSZP–SZDSZ-kormányzás ellen. A Fideszre szavazásnak nem feltétele a pártprogram, miként a többi pártra szavazásnak sem. De akkor mire adta és adja a magyar társadalom kisebbsége (!) a szavazatát? (Hiszen a jobboldali pártra szavazók együtt sem jelentik a választójogosultak többségét, a Fidesz-szavazók ebből következően mégannyira se.) Ez lenne a tekintélyelvűség kérdése?
Szerintem nem létezik olyan politikai közösség, amelynek a többsége ne vezetőt szeretne látni az országa élén. Olyan személyt, akiről elhiszi, hogy tud kormányozni, és van víziója, elgondolása arról, hogy „merre kell menni”. Ez messze nem azonos a tekintélyelvűséggel, pláne nem azonos a vezérkultusszal vagy az ehhez hasonlókkal. Inkább a 4 évente felmerülő kérdésekkel hozható kapcsolatba. Az egyik most így hangzott: az MSZP, az MDF vagy az LMP kormányzási képességében kellene inkább bízni?
Sajnálatos módon 2006 után az MSZP vezette kormányok nem tudták a vezetési képesség látszatát fönntartani. A négy évvel ezelőtti választási kampány során Gyurcsány Ferencnek még sikerült megteremtenie ezt az imágót, és ezért is nyerte meg a voksolást. De már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jelentősen erodálódott a kormány iránti, a kormányzóképességen alapuló bizalom. Úgy látszott ugyanis, hogy még sincs világos elgondolása a teendőkről (2006 nyara, a kidolgozott tervek hiányában, találgatásokkal, vad kombinációkkal telt), az őszödi beszéd pedig sokakban megerősíthette ezt a hitet.
Szokás a Gyurcsány-kormány reformprogramjának bukását azzal magyarázni, hogy a magyar társadalom gondoskodást vár el az államtól, és nem akar önálló lenni. Mivel ez szépen belesimul a jobboldali és tekintélyelvű Magyarországról szóló vízióba, itt is tennék némi ellenvetést. Mit állított a kormány és két pártja a népszavazás alatt? Elsősorban azt, hogy a magyar politikai közösség éretlen ilyen bonyolult kérdéseket megítélni. Ez szimpla sértés, a választó lenézése. Emiatt megértem, ha ekkor sokan úgy látták: nem eltérő emberképet képviselő pártok között kell választaniuk. Azaz nem gondolták, hogy az egyik párt gondoskodásra szoruló kiskorúnak, a másik viszont önálló és felnőtt embernek tekinti a választókat.
További ellenvetéseim is volnának a „jobboldali stb. Magyarország” tézisével szemben. Például: hogyan győzhetett három országgyűlési választáson is egyértelműen baloldali párt egy jobboldali országban? És ezzel szoros összefüggésben: akkor 2010-ben végre kiderült, hogy a „lakótelepek népe” valójában jobboldali? A „panelproli” hazatalált? Fehér Csepel felel neki? – Ám eme ellenvetések részletezése helyett most már inkább arról írnék: miért gondolom szerencsétlennek az efféle teóriákat. Egyrészt azért, mert veszélyes a megérzéseket valóságként ábrázolni és elfogadni. Megérzések alapján nem lehet megismerni ugyanis a magyar politikai közösséget, és nem lehet megmagyarázni „működését”. E metaforák alapján talán csak baloldali–jobboldali, liberális, szociáldemokrata, konzervatív, kereszténydemokrata stb. értelmiségi önmagunkat és saját problémáinkat érthetjük meg. Másrészt azért, mert felmenti a baloldali és/vagy liberális értelmiséget is a szembenézés, az önkritika alól. Egy jobboldali, tekintélyelvű társadalomban ugyanis nem merül föl a kérdés: vajon volt-e és milyen szerepe volt a jobboldal pártok ilyen mérvű sikerében a baloldali, liberális publicisztikának, világmagyarázatnak, valóságleírásnak. Harmadrészt a jobboldali értelmiség és politikusok önreflexióra nem hajlandó része ez alapján is, de e nélkül is úgy gondolhatja: 2010-ben végre helyrezökkent az idő, eljött az igazság pillanata, formálódik a nemzeti egység. Mert szerintem pontosan arra a hitre épül a Fidesz programja és kormányzása, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali. Ám amikor e jobboldali „többségnek” a kedvét keresik majd, ki fog derülni, hogy ez valójában kisebbség. A magyar társadalom Fideszre szavazó jelentős kisebbsége, az „egy tábor” emiatt pedig szétesik (eltűnnek a nem jobboldali szavazók), de nem modernizálódik. És mindannyian éldegélünk tovább mániáink, valóságleírásaink fogságában.
Vagy tévedek.
Sipos Balázs (PhD) történész
Kutatási területe a 20. századi magyar médiatörténet.
Önálló kötetei: A politikai újságírás mint hivatás;
Média és demokrácia Magyarországon.