A harmadik csapás
- Részletek
- Napi apró
- 2011. máj. 10. kedd, 03:45
- Huszár Ágnes
A múlt héten elérte a magyar társadalmat a harmadik csapás az oktatáspolitikai kormányzat részéről. Míg az első kettő a közoktatás átszervezésére vonatkozott, a harmadik a felsőoktatást célozta meg.
Persze mindhárom esetben tervekről, koncepciók megalkotásáról beszéltek. A közoktatásban az első csapás az iskolakötelezettségi életkor tervbe vett radikális csökkentése volt. Melynek végrehajtása során – miközben azt kommunikálják, hogy a tanulókat „szabadítják meg” az iskolalátogatási „kötelezettségtől” – valójában az állam szabadul az oktatás pénz-, szakember-, eszköz- és épületigényes terheinek egy tetemes részétől. A megfelelő képzettség híján, gyatra írás- és olvasástudással a munka piacára kerülő fiatalok pedig élhetnek frissen elnyert szabadságukkal, ahogy tudnak.
A másik javaslat a pedagógusok óraszámának radikális emeléséről, az iskolában töltött munkaidejük megalázó méricskéléséről szól. Történik ez a pedagógusok szakmai és érdekvédelmi szervezeteinek kikapcsolásával, az iskolaigazgatókkal folytatott villámgyors levelezés, úgymond, „egyeztetés” alapján. Mindez persze a tudás alapú társadalom, az élethosszig folytatott tanulás sűrű mantrázása mellett.
Minden, a közoktatás folyamatát valamennyire ismerő szakember tudja: a leszakadó tanulók felzárkóztatásának egyetlen módja van, ez pedig az egyénre szabott fejlesztés. Az egyes tanulók képességeihez, kulturális hátteréhez érzékenyen igazodó oktatás természetesen nem valósulhat meg nagy létszámú osztályokban folytatott, úgynevezett „frontális” tanítással. Csakis kis, megfelelően összeválogatott csoportokban, egyénre szabott segítéssel. Hogy ez megvalósulhasson, a tanárok óraszámát nem növelni, hanem csökkenteni kéne, mert az egyéni fejlesztés sokkal több és minőségibb felkészülést igényel, mint az, amikor a tanár a nagy osztály előtt, ahogy mondani szokták, „leadja az anyagot”.
A harmadik csapás a felsőoktatást alakítaná át radikálisan: megszüntetné a kormányzat által szükségtelennek ítélt egyetemeket és főiskolákat, másokat összevonna, lényegesen kevesebb létszámú hallgatóságot támogatna és felemelné az önköltséges képzés amúgy is nagyon magas tarifáit. A hírek hallatára az érintettek persze a szívükhöz kaptak, és tiltakozásba kezdtek. Az államtitkári megnyugtatás nem is maradt el: ezek még csak tervezgetések, előzetes gondolkozás az – amúgy pár hét múlva az országgyűlés elé kerülő – felsőoktatási törvény előkészítésének folyamatában. Az ország egyik legkitűnőbb egyetemét, a Corvinust pedig senki sem akarta szétdarabolni és más egyetemekhez csatolni. Ezúttal az akasztás elmarad – mondhatnánk Madách nyomán, de nem mondjuk, mert nem nyugodtunk meg.
Az egész színjáték ugyanis túlságosan is megrendezett kommunikációs trükksorozatnak látszik. Egy ügybuzgó, de a felsőoktatás egészének szerkezetéhez, finanszírozásához keveset értő francia szakos tanárnő ötletrohamának valójában csak az elrettentő kontrasztot kell szolgáltatnia a helyét elfoglaló, humánus oktatáspolitikus megjelenéséhez. Ő majd bejelenti, hogy mégsem nyolc egyetem marad, hanem több, és az államilag finanszírozott helyek száma sem csökken majd olyan radikálisan, ahogy az államtitkárasszony tervezgette. A zemberek – tanárok, szülők, hallgatók tanulók és más érintettek – pedig fellélegeznek. Így működik a kontraszthatásra építő kommunikáció. Lám, a Corvinus vezetői és diákjai is hogy örültek, mikor a hét végén kiderült, hogy mégis megmaradhatnak.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
