Hodosán Róza
- Részletek
- G-7
- 2011. máj. 09. hétfő, 04:23
Képek apámról
Vasárnap reggel. A család már túlvolt a reggelin, anyám mosogatott, vizet melegített közben apámnak. Míg a víz felforrt, apám akkurátusan kirakta a vékony vascsövekből álló mosdótartót, benne a fehér zománcos lavórt a tornácra. Odakészítette a borotvaszappant, a pamacsot, a szíjat és a borotvát. Feltette a kis zsebtükröt a kőlábra akasztott szögre, éppen a lavór fölé. A fürdés mindig szombaton, a borotválkozás vasárnap. Mikor szép lassan végzett, előhozta a kisszobából a szögre akasztott csizmáját. Erre volt a legbüszkébb. Sámfára téve, kivikszolva, kifényesítve. Gyönyörűnek találta. Leült a konyhaajtó melletti kispadkára, kihúzta a sámfa darabjait, egy száraz törlőronggyal még egyet fényesített rajta, s ünnepélyesen felvette. Épp illett a lábára, hozzá a fekete bricsesznadrág, fehér ing, fekete zakó. Fordult egyet-kettőt anyám előtt, persze nem szólt semmit, a szemében hamiskás mosoly csillant. Kihúzta magát, kalapját a kezébe vette, s annyit mondott, majd jövök. Anyám harsányan utána szólt, hogy ebédre itthon legyél, mert különben… Semmi válasz, csak egy mosoly, s az ajtón kilépve már a fején is a kalap, s elindult az ünnepnap megszokott útjára. Egész kisgyermekkoromban együtt mentek anyámmal istentiszteletre, de ez a hatvanas évek közepétől abbamaradt. Apám már egyedül ment vasárnaponként. A kiskocsma mellett volt egy kuglipálya, a korabéli férfiak ott találkoztak, „gurítottak” egyet-kettőt, s közben lecsúszott egy-egy feles, pohár bor. Apám rendszerint hazatért a vasárnapi ebédre, ritkán maradt tovább, s akkor már bizony kapatos volt. Ezért sok szidást kapott anyámtól. Szó nélkül, mosollyal viselte. Mondták is a faluban, hogy nálunk anyám hordja a nadrágot.
1969-ben már volt villanyunk. Minden gyerek azt kérte, legyen televíziónk, ne kelljen a tanácshoz járni, ha valamit meg szeretnénk nézni. Addigra nagyon kevés, de biztos havi jövedelme volt a családnak. Néztük a tv-ben az Apolló 11 Holdra szállását. Nyári szünet volt, többen otthon voltunk. Élénken kommentáltuk az eseményeket, lelkendeztünk. Az apám is bent ült közöttünk. Rendszerint hallgatagon, elégedett mosollyal töltötte velünk az időt. Odafordult a bátyámhoz, s rákérdezett, hogy mit lát a tv-ben. A bátyám magyarázta az amerikaiak Holdra szállását, Armstrong sétáját. Hosszan beszélt, mert az apám egyetlen szót nem szólt, néma mosollyal figyelte hol a tv-t, hol a bátyámat. Majd fejcsóválva csak ennyit mondott: Ugyan fiam, ne mondj már ilyet! Miket mondasz! A fejcsóválás erősödött. A bátyám próbálta magyarázni, hogy láthatja, ott van a tv-ben, most mutatják. Ugyan, hiszen az csak egy doboz – komorult el az apám. Mindez nem igaz. Oda senki nem tud felmenni. Ott Szent Dávid hegedül, ő minden teliholdnál látja. Ott más nem lehet. Elfordult a bátyámtól, kezébe vette a kalapját, kiment a tornácra, feltette a kalapot, és kint maradt az udvaron.
Nyolcvanas évek eleje, augusztus vége, készülök vissza a nyári szünetről az egyetemre. Csomagolom a könyveket, amelyeket olvasásra küldtem haza a tanév végén, hogy ne kelljen cipekednem. Az apám és a kerti szomszédja, aki még nála is idősebb lehetett pár évvel, üldögélnek a tornácon és beszélgetnek. Apám 903-ban született, s akkoriban már túl volt egy tüdőembólián, nehezen mozgott, szinte egész nap kedvenc foteljében töltötte az időt. A hallása sem volt jó, igen hangosan kellett vele beszélni. Úgy teszek, mintha semmit nem hallanék kettejük beszélgetéséből, oda se figyelek. A következő párbeszédet hallom:
– Te Miska! Hogy van a’, hogy mostan annyi ország van? Emlíkszel? Rígen nem vót ennyi! Vót Oroszország, Francia-, Nímet-, Lengyelország, csehek meg románok, itt vótak a szerbek. De ennyi! Hát hunnan lett ez a sok ország?
Nem jött válasz, odapillantottam. Apám elgondolkozva bólogatott, nem szólt, de a bólogatás egyetértőnek tűnt. Majd apám szólalt meg!
– Jani! Te elhiszed, hogy a vonat átmegy a Duna alatt?
Válasz nincs, inkább csak felhúzott szemöldök, ami jelzi, hogy vajon most mire akar kilyukadni apám.
– Pedig én vótam azon a vonaton. Átmentem a Duna alatt – jelentette ki apám ellentmondást nem tűrően, s diadalmasan tekintett cimborájára.
– Ugyan má’, Miska! Ne játsszál má’ velem! Hogy menne át alatta!
– Mán’ pedig ott megy! Ín meg mozgó lípcsőn mentem le a vonatig! – emelte a tétet apám.
Nem volt válasz, csak hitetlenkedő hümmögés. Elég sokáig csöndben voltak. Apám valóban járt Budapesten, a metrón. Mikor mondtuk, hogy most a Duna alatt fogunk átmenni, maga sem akarta elhinni. De a hosszú mozgólépcső, amire nehezen tudott felszállni, tetszett neki. Olyan sokáig és mélyre vitte, hogy végül elhitte a folyó alatti utazást.
Lassan befejeztem a csomagolást, túlméreteztem olvasási kedvemet és lehetőségeimet, vagy 15 könyvet raktam össze postai csomagba. Már jó ideje észrevettem, hogy a csöndben mindketten engem figyelnek. Bementem egy tollért, hogy megcímezzem. Hallom, hogy apám újra felvette a beszélgetés fonalát.
– De nehogy a’szidd, hogy csak ennyi könyve van! Nem ennyi! Sokkal több! Tele van neki egy egísz fala! Van az vagy ötezer forint is az egísz!
Elismerő hümmögést hallok bentről. Mosolygok, mint amikor megpróbáltam elmagyarázni apámnak, hogy mit tanulok az egyetemen. A magyart, azt megértette, csak azt nem, hogy azon mit lehet tanulni, hiszen szerinte azt tudom. A szociológiát nem tudta hova tenni, kimondani sem. Valami „szocilizmusnak” nevezte, de megértő volt ezzel kapcsolatban. Azt mondta, most ez a divat, ez a szocilizmus vagy mifene.
Apám hét évig betegeskedett. Ült a foteljében derűsen, soha nem panaszkodva, örült mindennek, amit kapott az élettől.
Én tőle tanultam, hogyan kell rendet vágni a fűben. Hogyan és mikor kell a veteményeket elvetni. Hogyan kell ujjamat a földbe dugva megnéznem, hogy elég meleg-e már a magoknak. Tőle tudom, hogy a dinnye- és tökmagot mindig a századik napon kell elvetni. Tőle tanultam orgonafa sípot faragni, nádat vágni, belőle nyílvesszőt csinálni. Tőle tanultam kosarat fonni fűzfa vesszőből, vályogot vetni agyagból és törekből, sárral vakolni. Kukoricát kapálni, egyelni, napraforgót bugázni. Állatokat szeretni és gondozni. És még annyi mindent, amivé lettem.
Apám 1985-ben nyolcvankét évesen halt meg.
Ma vetőmagot és kisállatokat adnak a szegényeknek, hogy termeljék meg az évi szükségletüket. Vajon megtanította-e őket valaki a veteményezésre, a kapálásra, a betakarításra, a tárolásra? Vajon tudják-e, hogyan kell a kiscsibéket tartani, melegíteni, mivel kell etetni? Ha igen, minden rendben lesz.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő
