Hodosán Róza
- Részletek
- G-7
- 2011. máj. 09. hétfő, 04:23
Elvágyódás
Lassan elindultam hazafelé. A nap már letűnt a Berettyó partja mögött, az ég még izzott a láthatáron. Pulóveremen fekve, szemben a lenyugvó nappal, kedvenc foglalatosságom volt a kertek alatt elterülő legelőn esténként végignézni a naplementét. Előtte a többi gyerekkel együtt cserebogarak után futkosni, összegyűjteni őket, majd az elkapott bogarakat üvegben hazavinni, a tyúkoknak odaadni. Mindig a legtovább maradtam. Mikor az utolsó gyerek is eltűnt a legelő szélén, belépve a kicsi sarkon, ahol a keskeny kockajárda kezdődött, akkor mozdultam csak meg. Felkeltem, mély levegőt vettem, s boldogan néztem szét. Ilyenkorra már csak az ég nyugati alja fénylett, a faluban kigyulladtak az utcalámpák. A kicsi házak sziluettjei felől odahallatszó, megszokott esti hangok szinte elvesztek a tücskök és békák jellegzetes kórusában. A Berettyó parti nádasból, mocsaras legelőkről egyre erőteljesebben zengett ez a mindent betöltő ütemes, visszhangos zaj.
Nagyon lassan lépkedtem. Mezítlábas talpam szerettem végighúzni az estére már hűvös, síkos füvön, szép óvatosan, kicsit előre csúsztatva, hogy a kiálló fűtorzsák ne szúrjanak. Így ballagtam haza esténként, futni csak akkor kezdtem, mikor a falu sarkán az úthoz érkeztem. Nedves lábam megtapadt a porban, melegnek éreztem, puhának. Hazáig futottam. Szoba, konyhás vályogházunkban anyám akkor már a tejet szűrte le, amit minden este én vittem a csarnokba. Addigra kellett hazaérnem. Ha még nem volt kész a kandli (a tejes alumínium edényt hívták így: fedele is volt fedővel, és hordásában két oldalt felfelé fordítható fafogós fül segített), akkor megálltam a poros udvaron, két kezemet oldalra nyújtva, és elkezdtem egyre gyorsabban forogni. Néhány forgás után a szürkületben az utcai lámpák egybefüggő karikákként vettek körül, minden eltűnt, csak ezek a fényes csíkok szálltak a szemem előtt. Egy idő után elszédülve, kitárt karral feküdtem hanyatt az udvar közepén, s úgy éreztem, felszállok a levegőbe, a csillagok megindulnak felém, s mint egy repülőn, amelyik rádől a kifutó pályára, megfordul velem a föld. Aztán lassan-lassan megállt az ég, a csíkok pontokká váltak, felkeltem, s kitárt karral, egyre gyorsuló ütemben újra forogni kezdtem. Mindezt addig, amíg meg nem hallottam anyám hívó szavát. Akkor magamhoz tértem, odafutottam a nyitott konyhaajtóhoz, kezembe vettem a kandlit, s elindultam a csarnok fele.
Nem minden este én vittem a tejet, bár ezt kifejezetten szerettem. Valamelyik fiú dolga lett volna, de ők persze még nem értek haza. Valahol még játszottak, leginkább fociztak az előttünk lévő kicsi téren. Sokszor húsz-harminc fiú verődött ott össze. Anyám nem bírta túlkiabálni őket, s persze mindegyik úgy tett, mintha mit sem hallana. Ekkor, mint minden más házimunka, ez is rám maradt. De sohasem tiltakoztam ellene. Szerettem az utat a csarnokig. Már elment a konda rég, a csorda is hazatért. A földekről megjöttek az emberek, esti munkájukat végezték a házak körül. A szürkületben megéledt a falu. A portákról kihallatszott az állatok zaja, az ismerős vödörcsörömpölés, az etetés, az esti rendezkedés hangjai. Ilyenkor a napi csönd után ez a nyüzsgés, a mindenhonnan kiszűrődő hangok életet adtak az amúgy csöndbe, fülledt nyári melegbe, porba süppedő apró falunak. Lassan mentem a csarnokig. Benéztem minden udvarra, illedelmesen köszöntem, ha láttam valakit. De leginkább az ablakokból kiszűrődő fényeket szerettem. Nem láttam ugyan, hogy mi történik bent, de mindenhová azt a melegséget képzeltem, amit odahaza nem találtam meg. Nyugalmat, fényességet, anyai ölelő karokat, esti beszélgetéseket, nevetéseket. Otthon a petróleumlámpa szűkös fénye mindig zavart. Nem azért, mert nekem kellett újságpapírral kitisztítani a kormos üveget, hanem mert mindig úgy éreztem, sötét van, s ez a sötétség komorságot, szomorúságot hoz a házba. Anyám egész nap odavolt, hol napszámban, hol konyhai munkán, s ha megjött, nem győzött tenni-venni utánunk, zsörtölődött, mérgelődött. Sosem volt ideje, hogy ölbe vegyen, pedig szerettem volna. A szegénység minden nap rátelepedett a családra. Hol nem maradt estére kenyér, hol a másnapi étel léte volt teljesen bizonytalan. Szinte minden este, szüleim hazatérte után, hallhattam ezt a vitát: mi lesz holnap, honnan lesz pénz kenyérre, kihez tud anyám elmenni kölcsönért, hol nem szégyelli nagyon magát. Persze, apámnak könnyű, elmegy hajnalban, dolgozik, este megjön, nem kell egész nap a kenyérre gondolnia.
Nekem meg sokkal jobb volt a csarnokba menni. Az elhordott tej árából tudta az anyám a napközi díját fizetni, sokszor öt gyerekért. Minden este egy liter, s csak a reggeli tej maradhatott otthon, azt kellett elosztani általában hétfelé. Abból lehetett még tejfölt, túrót vagy gomolyasajtot készíteni. Sohasem volt elég. Mindig többet szeretettem volna inni, mint amennyi jutott.
Sohasem akartam otthon maradni. Minden, ami körülvett, arról szólt, hogy el innen. El innen, a porból, a sáros udvarokból, a csöndből. Menekülni akartam mindig a fénytelen házakból, a szegénységből, a reménytelenségből.
Szerettem volna megkóstolni a tankönyvekből ismert kakaót, s azt inni minden reggel. Szerettem volna, ha télen nem kell elfújni a lámpát nyolc órakor, hogy ne fogyjon a petróleum. Szerettem volna villanyfénynél olvasni addig, amíg el nem álmosodom. Szerettem volna télen a gumicsizmámba – ami úgyis mindig lyukas volt – zoknit húzni, hogy ne kelljen bajlódni a kapcával. Sosem tudtam úgy a lábamra tekerni, hogy sima legyen, s ne törjön. Szerettem volna zeneiskolába járni, zongorázni vagy énekelni tanulni. De nem volt 23 forintja az anyámnak minden hónapban a buszra. Szerettem volna, ha olyan ágyam van, amit nem kell minden éjjel betolni egy másik alá, hogy elférjünk az egyetlen szobában. Szerettem volna, ha a néhány házzal odébb lakó asszonyt nem zavarja át hozzánk a részeg férje késsel a kezében, hetente legalább háromszor. Szerettem volna, ha a másik szomszédasszony nem bújik el rendszeresen az ólunkban éjszakánként a részeg férje elől. Szerettem volna, ha úgy jutok el az iskoláig, hogy nem leszek térdig sáros. Szerettem volna csillogó fürdőszobát, ahol csak beülök a kádba, s megeresztem a melegvizet. Nem kell minden szombaton a fürdéshez egész délután a vizet hordani és megmelegíteni a tűzhelyen. Szerettem volna, ha nem zavarnak el az asztaltól, ha valami komolyabb beszélgetésre kerül sor.
Nem szerettem arra gondolni, hogy így fogok élni, mint a szüleim, nagyszüleim, s amíg csak jegyezték őseimet. Nem találtam sem romantikusnak, sem felemelőnek ezt a mindennapi létért vívott küzdelmet.
Tudtam, hogy el fogok jönni. Mint mindenki, a korombéliek közül. A legjobb tanulók, ha fiúk voltak, mehettek szakközépiskolába, mert szakmájuknak lennie kell, de talán egy érettségit is kibírt a család. A lányok esetleg mehettek gimnáziumba, persze a család helyzetétől függően. Tudják-e fizetni az útiköltséget, a kollégiumot, s kivárni a négy évet kereset nélkül, vagy rögtön dolgozni kellett. A hármasok, gyenge négyesek mehettek ipari szakiskolába. A többiek otthon maradtak a tsz-ben, a háztájiban.
Majd ez a „rend” is felborult. A rendszerváltás után a nagy állami vállalatok, építőipari cégek összeomlása után először hazajött a betanított munkás, majd lassan a szakmunkás is. Közülük néhányan önálló vállalkozásokba kezdtek, így-úgy megélnek. Az iskola lassan kiürült, a jobb módúak először elvitték a gyerekeiket a környező jobb iskolákba, aztán a falu nem bírta már fenntartani a néhány gyerekkel működő iskolát. Minden utcában kiürülnek a házak, gondozatlan, gazos udvarok köszönnek az arra járónak. Az élet lassú mederben folyik tovább.
Eljöttem régen, és nem vágyom vissza. Csak látogatóba. De már látogatni sincs kit. S nincs lelkifurdalásom emiatt.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
