rss      tw      fb
Keres

Németh Gábor írásáról: vélemény, ellenvélemény



A G-7 e heti vendége, Német Gábor író Szelíd, vidám és boldog című hétfői írása indította megszólalásra Lánczos Verát. És az ő megszólalása ellenmegszólalásra Mihancsik Zsófiát.


A vélemény: Lánczos Vera


Nyavalygás és nihil




A G-7 vendégeként Németh Gábor író hétfői írásában Gyurcsány május 1-jei beszédéből idéz: „Erős a munkás emberek hosszú sorának fala, akik azt mondják: nem engedjük, hogy (...) elvegyétek szabadságunkat, elvegyétek éjszakai bérpótlékunkat, mert nektek ott a kormányban még soha nem égett a szemetek éjfél után két órakor a fonógép mellett, mert nektek még soha nem kellett ötvenezer forintból megélni. Mi, magyar munkások azt mondjuk: No pasarán!”

Miért pont ezt a részt választotta? Nyilván, hogy hozzátehesse a maga megjegyzését imígyen:

Képzeljük el Gyurcsány Ferenc égő szemét éjfél után két órakor a fonógép mellett, havi ötvenezerért. No pasarán? Miért nem mész, és baszod meg a fényességes teliholdat, vagy ha azt nem, akkor legalább a hulló csillagot, kérdezte Kurt Vonnegut, egy más üggyel kapcsolatban, ám teljesen ideillően és megalapozottan.”

Erre szokás mondani, hogy „fogja a lényeget”. Ezért aztán nekem valahogy Németh Gábor írásáról jön be, „teljesen ideillően és megalapozottan”, a fenti Vonnegut-idézet. Ha már volt oly kedves, hogy eszünkbe juttatta.

„Egész kicsit” elegem van az ilyesfajta nihilből: „Belealudtam a végzetes fölismerésbe, hogy nem érdekel az úgynevezett politika, mi több, már a nem-érdeklése sem érdekel, hogy tulajdonképpen nem érdekel már engem ez az egész.” Meg az ilyenből: „Elmegyek négyévente, vagy el se megyek, amúgy meg szakemberekre bízom az egészet. Inkább nem mentem el. Nem mentem el egészen tavalyig, akkor elmentem, hogy ne lehessen rám fogni a kétharmadot.” És az ilyen leegyszerűsítésekből:: „Gyurcsány Ferencnek, jut eszembe, csendben kellene maradnia. Orbán Viktornak pedig egyszer meg kellene hívnia egy sörre, és kurvára megköszönnie a kétharmadot.”

Unom az „jaj de undorító ez a politika”, az „egyformák ezek”, hát kapják is meg egyformán, az „intézzék nélkülem”, mert én annyira nagyon független vagyok nyavalygásból. Elegem van a szimplifikáló gondolkodási sémákból, például az Orbán Viktor köszönje meg Gyurcsány Ferencnek a kétharmadot címűből. Mert ha már ezt vesszük, akkor Orbán Viktor legalább ennyire hálás lehet a magyar állampolgároknak, a baloldali és liberális értelmiség egy jelentős részének, akiket nem zavart 8 év kizárólag destrukcióra épülő ellenzékisége, csak tagadásra épülő propagandája és programnélküli választási kampánya, s nem zavarják az elmúlt egy év tapasztalatai sem eléggé ahhoz, hogy ki tudjanak lépni abból az alapállapotukból, hogy unják, és kizárólag másra várnak. Elegem van a vakságból. Az öncsalásból, hogy mindez elintézhető annyival, hogy: „Orbán Viktornak pedig egyszer meg kellene hívnia egy sörre, és kurvára megköszönnie…”, és közben nekik lehet tovább ücsörögni egy lelátón, és unni az egészet. Már nem gondolom, hogy érdemes szó nélkül hagyni, ha azt látom, hogy írástudók számára, úgy tűnik, még mindig nem világos a tét, pedig már végtelenül egyszerűen tornyosul a szemünk előtt: van az önkény, és volt a köztársaság. S bizony rá fog menni az életük, az életünk, meg a gyerekeink élete is, ha ez a nyavalygás marad az alapattitűd, meg a nihil.


Az ellenvélemény: Mihancsik Zsófia




Mi, akik a Galamust csináljuk, valószínűleg szükségét érezzük, hogy odafigyeljünk a közéletre. A napi közérzetünket valószínűleg az is meghatározza, mit ír az újság, milyen törvény született, mi hangzik el egy politikusi sajtótájékoztatón. És ha rosszul érezzük miatta magunkat a hétköznapjainkban is, akkor kénytelen vagyunk gondolkozni róla, és mivel valamilyen szinten mi is tudunk mondatot szerkeszteni, sőt abban is reménykedünk, hogy a nyilvános mondatszerkesztéseink másokat is gondolkozásra, hasonló felismerésekre késztetnek (vagy éppen ellentétesekre, nem baj, van olyan, hogy értelmes vita, még ha régóta ritka madár is), megírjuk, amire jutottunk. Valószínűleg mi vagyunk azok, akiket közéleti érdeklődésű embernek neveznek.

Mások meg nem ilyenek. Nemcsak nálunk, Nyugat-Európában sem. Számukra a demokrácia a diktatúrának a hétköznapi életbe is belemászó akarnokságától való szabadságot jelenti: nem igazoltatja önkényesen a rendőr a gyanútlanul sétáló állampolgárt, van útlevél és korlátozott francia sajtválaszték a közértben, győz a Fradi vagy az MTK (szerintem persze inkább a Barca vagy a Real). Az életforma szabadságát és a gondolkozás tárgyának szabad megválasztását jelenti, azt a szabadságot, hogy ha az érdeklődésük és az alkatuk úgy diktálja, ne kelljen törvénytelen törvényekkel, hazug politikusi sajtótájékoztatókkal és rágalmazó újságcikkekkel foglalkozniuk. És ha ebből a szempontból az elmúlt húsz év egyetlen erős tapasztalata számukra az, hogy a szabadság természetesnek vett előnyeit továbbra is minden erejével elnyomja a politika, hogy ugyanúgy betolakszik a mindennapi életükbe, ahogy korábban tette, sőt, állandó mozgósítási kampányt tapasztalnak maguk körül, mert most már nem csak a némaságukra-tűrésükre, hanem a folyamatos érzelmi izzásukra utaznak a politikusok, akkor besokallnak. Nem akarnak az év minden napján választani Gyurcsány és Orbán közt, nem akarnak egyfolytában azon gondolkozni, hogy demokrácia-e még vagy már önkényuralom, nem szeretnek kétezredmagukkal az esőben állni és lendületes politikai szónoklatokat hallgatni. Nem azért, mert cinikusak, hanem mert nekik nem ez az életük. Az igen, hogy a politika gyártotta náci csürhe nemcsak a saját mozgalmában, hanem az uszodában is náci csürheként viselkedik és beszél, és rákényszeríti őket, hogy emberellenes beszédek ellen tiltakozzanak. Mert ez elől nem lehet kitérni. Hacsak úgy nem döntenek, hogy ezentúl nem járnak uszodába, bezárkóznak a lakásukba, de az már a visszavont szabadság.

Németh Gábor nem magyar politológus, aki abból él, hogy mindent mindennel összemos, úgy válogat a tények közt, hogy ne kelljen állást foglalnia, és inkább hamis magyarázatokat ad, csak ne érhesse az elfogultság vádja, különben vége a tévészerepléseknek. Németh Gábor író, magyar polgár, aki unja, hogy felkényszerítik a lelátóra. Nem „nyavalyog” miatta, hanem felpanaszolja. Fel is háborodhatna rajta, de nyilván érzi, hogy a felháborodás bevonja az embert, és ő nem akar bevonódni. Ha nagyon muszáj, elmegy szavazni, de nem „másra vár”, legfeljebb arra a másra, amelyik hagyja őt úgy élni, ahogy szeretne: a politika kényszerei nélkül.

Németh Gábor szerintem ezt írta meg. És ez épp annyira érvényes életfelfogás, mint a miénk.

Mert szerintem senkinek sem lehet előírni, nem lehet senkitől elvárni és főként nem lehet erkölcsi paranccsá tenni a közügyekkel való foglalkozást. Elég nagy baj, hogy a mi életünk permanens választási kampányban, folyamatos felháborodásban és állandó véleménymondási kényszerben telik. Sokszor én is jobban szeretnék José Mourinhóról írni, mint Orbán Viktorról. És úgy gondolom, nem az a szomorú, hogy Németh Gábor unja Orbánt, sokkal inkább az, hogy nekem, a magam alkatával és érdeklődésével, a demokrácia huszonegyedik évében is csak Orbán jutott.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!