Éljen május elseje!
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. máj. 02. hétfő, 04:11
Sok ünnepelnivalója nincs a magyar szakszervezeti mozgalomnak az idei május elseje alkalmából. A mozgalom folyamatosan fogyatkozik, és a hatása gyöngül. Az adatok egyértelműen a taglétszám csökkenését mutatják, ami persze – nyilvánvalóan – éppen a gyöngülésből következik: hiszen mi értelme van részt venni egy olyan mozgalomban, amelyik nem ér el eredményeket?
Ne menjünk most vissza évtizedeket, maradjunk csak az elmúlt húsz évnél. Ezekben az években hallhattunk egyes szakszervezetek harcos föllépéseiről, így különösen a vasutasok megmozdulásai hagyhattak emlékeket – keserű emlékeket – az emberek tudatában. Olyasmiről viszont gyakorlatilag nem hallhattunk, hogy a szakszervezetek egy tőkés üzemben sztrájkoltak volna: a sztrájkok a közlekedési ágazatban, az oktatásban, az egészségügyben zajlottak, vagyis állami és önkormányzati tulajdonú intézményekben. Könnyű megmagyarázni, hogy miért. Az állami és önkormányzati vezetőkre nem volt nehéz morális pressziót gyakorolni, hiszen azok egyrészt nem kockáztatták a népszerűségvesztést, másrészt – a régi rendszer hagyományának megfelelően – saját föladatuknak is látták a népjóléti érdekképviseletet.
A szociálliberális kormányok idején ez biztosan így volt. E kormányok politikai ellenzéke viszont akkoriban vadul támogatta, sőt tüzelte a sztrájkolókat, akik derekasan hozzá is járultak e kormányok megbuktatásához. Most ez az ellenzék van kormányon. Nagyjából egyéves kományzása alatt bebizonyította, hogy fütyül a szociális kérdésekre, főleg pedig az érdekképviseleti szervezetekre. A megfelelő egyeztetési fórumokat – a baloldali kormányokkal ellentétben – negligálja, legföljebb a saját embereivel tárgyal és mutyizik, s mivel népszerűségét másutt (a burzsoáziánál) keresi, így morális nyomást sem igen lehet gyakorolni rá. Ahol túlságosan látványos lenne a korábbi demagógia megtagadása, ott azért moderálja magát: vizitdíjat és tandíjat nem vezet be, s a szárnyvonalakat sem szünteti meg, sőt hajlandó elismerni még a kétségbevonható érvényességű vasutasköveteléseket is. Hogy aztán mindez mibe kerül más rubrikákban az országnak és a munkavállalóknak, az más lapra tartozik.
A saját újmagyar nyelvén újjászervezéseknek nevezett megszorításokat azonban végül mégsem kerüli – mert nem kerülheti – meg a kormány, hiába rabolt össze előzőleg nagy adag pénzt a bankoktól és a nyugdíjpénztáraktól. Ez a pénz ugyanis csak rövid távra elegendő, hosszú távon „újjászervezésekre” van szükség. És legyen világos: tényleg szükség van rájuk. Ahogyan annakidején Mrs Thatcher is jogosan vitte keresztül a népszerűtlen reformjait. Itt valójában csupán két probléma van. Az egyik, hogy a Vaslady fájdalmas gazdaságpolitikájának meglett az eredménye, míg itthoni Mekkmestereink hatékonyságához elég sok kétség férhet. A másik, hogy a valóban szükséges megszorításokat a szociálliberális kormányok már korábban véghezvitték volna, ha a populista demagógia hagyja, de úgy – ezt több példa is tanúsítja –, hogy ő eközben nem a burzsoázia, hanem a munkások (bérből, fizetésből, nyugdíjból élők) érdekeire figyelt volna.
May Day Spirits - flickr/sean oneill
Ha mindezeket a követelményeket és realitásokat figyelembe veszi, a szakszervezeti mozgalomnak komoly esélye lehet most egy föllendülésre. És ha a szocialista párt az idétlen szerencsétlenkedései helyett végre kiszórná soraiból a bürokratákat és a demagógokat, s hiteles személyiségeket állítana a helyükre, akkor – ha már, mint látszik, modern szociáldemokrata párttá nem is képes átalakulni – legalább egy tisztességes, régivágású szociáldemokrata párt válhatna belőle. Olyan, amelyik korrekt módon együtt tud működni a szakszervezetekkel: mint azokban a régi, daliás időkben, amelyekben annakidején meghirdették május elseje ünnepét.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!