Mi a magyar most?
- Részletek
- 2011. április 19. kedd, 03:24
- Sándor Iván
Mi a magyar most?
Mi történik velünk? Az országgal? Európával? Mi vár ránk? Milyen ma a magyar demokrácia minősége? A Kalligram Kiadó Mi a magyar most? című kötetében ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat Gyáni Gábor történész, Bauer Tamás közgazdász, Halmai Gábor alkotmányjogász, Pataki Ferenc mentalitáskutató, Vásárhelyi Mária szociológus, Spiró György, Ungváry Rudolf és Závada Pál írók, Poszler György esztéta.
A kötet szerkesztője: Sándor Iván. Előszavából közlünk két részletet.
(Az eddigi könyvbemutatók után a soron következő április 29-én, pénteken 17 órakor lesz a Bibó István Társaság rendezésében a Pallas Páholyban, V. Alkotmány utca 15.)
Sándor Iván: A szerkesztő előszava (részletek)
Müncheni vendégem előrehajol a szálloda kávézójában. Zsongás, kellemes, halk háttérmuzsika, Carlos Santana száma, az Európa. Mi van itt maguknál, kérdezi vendégem, diktatúra?
Nem, felelem.
Megnyugvás a tekintetében. Tehát demokrácia?
Nem, felelem.
A megnyugvást zavar váltja fel: nem értem, mondja. Megértem, hogy nem érti. Sem a kérdései nem kompetensek, sem a fogalmai. Ami nálunk van, az a nyugati fogalmak és gyakorlat szerint újdonság.
Maguknál is újdonság? – kérdezi.
Valóban az, ám csak részben. Filozófusuk, Dahrendorf már két évtizede jelezte, hogy az európai demokráciák változóban vannak. Új és új formációk jelennek meg. Összetalálkozhatnak bennük a kialakult-tartós nyugatias változatok mellett a korszerűt, de a történeti múltat is együttesen magukba olvasztó jellegzetességek. Nálunk ilyen sajátosságú államberendezkedés van kialakulóban. Magában foglalja a parlamentáris demokráciát és az uralmi autokráciát. Nevezhetjük: parlamentáris antidemokráciának.
Ezt az újdonságot kell a szellemnek is követni, átvilágítani, hogy ne iktassa ki magát a történelmi időből.
Az újabb európai gondolkozói teljesítményekben, például Alain Badiou munkáiban központi helyen van a reflexív és a kreatív gondolkodás különbözősége. A filozófia nem követ, hanem létrehoz, produkál, teremt, mondja, miközben az elmélet is gyakorlattá válik a tekintetben, hogy új realitást segít létrehozni. Szövegei olyan „tárgyak”, amelyek azelőtt nem léteztek.
Ez odáig vezet, tehetjük hozzá, hogy megvilágítandó, mennyiben mások az új, huszonegyedik századi évtized kérdései a megváltozott horizont alatt, mint akár az évtized, hosszabb távon a megelőző század kérdései.
Mennyiben keresendők újabb válaszok a Mi a magyar most? kérdésre, mint a megelőző időkben?
Mi volna a parlamentáris antidemokrácia? – fordulok zavart tekintetű vendégemhez. Tartalmazza a nyugatias történelmi hagyomány tapasztalata szerinti szabad választásokat, ám ennek eredményére hivatkozva nem az egész lakosságra kiterjedő, intézmények által kontrollált, megegyezéses gyakorlatot valósít meg, hanem túlhatalmi uralmat. Érvényesíti a magyar történelmi hagyomány keleties, a huszadik századot átható, különböző előjelű hatalmi rátelepedéseinek gyakorlatát is.
Ehhez a közgondolkodásban, az általános mentalitásban, a lakosság közönyében megmutatkozó zavarra támaszkodhat. A demokratikus államvezetéshez, a felelős állampolgári magatartáshoz kevéssé hozzászokottak alul, s az ezt kihasználó antidemokratikus uralmi helyzetre törők felül összetalálkozhatnak.
Erről mondta hajdan Bibó István, hogy a magyar politikai vezetőrétegből mindig hiányzott az ország érdekeinek reális felismerése. Másrészt, mondta, ha az egyén érettsége a döntő pillanatokban hiányzik, ha megzavarodik a közösség önérdekeinek felismerésére irányuló reális ösztön, annak egyik legsúlyosabb következménye a vezetők hibás hatalomra juttatása.
Az Idő suhanó váltásában az, amit 2005-ben a szimuláció részben még eltakart, ma kendőzetlenül megvalósul. Történelmi újdonság: nemcsak diktatúrából, féldiktatúrából lehetett átjutni a nyugatias, alkotmányos demokráciába, de vissza is vezet út a keleties parlamentáris antidemokráciába.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a törekvés nem elszigetelt. Az Európai Unióhoz, a NATO-hoz újonnan csatlakozó államok néhány év alatt nem tudták ledolgozni azokat az évszázados történelmi-gazdasági-államszerkezeti hátrányokat, amelyeket nálunk Szűcs Jenő Európa három régiójáról írva elemzett. A kelet-közép-európai államok mindmáig képtelennek mutatkoztak megbirkózni a saját múltjuk traumatikus fejezeteivel, miközben együttélésüket, együttműködésüket az egymást vádoló nemzeti martirológiák nehezítik. A közgondolkodást a históriai múlt-közelmúlt tisztázatlansága nyomán téveszmék, mitikus képződmények, irányvesztések terhelik. A kelet-európai, Közép-Európát sem érintetlenül hagyó fundamentalizmusok olyan történelmi korszakban jelentkeznek, amikor az iszlám fundamentalizmus az egész világon tért nyer, s bizonytalanná teszi más kontinensek helyzetét is.
Müncheni vendégem tekintetében növekszik a zavar, amikor megemlítem, hogy 1997-ben Jean Baudrillard szimulációs elméletének részeként kifejtette, hogy a nyugati és keleti világ kölcsönös, ő így mondta, viszontfertőződésének kezdetét éljük. Miközben a Nyugat organikusan kialakult demokratikus világát kinyitotta a Kelet számára, egyúttal alkalmat teremtett a keleties megoldások általános terjedésére.
***
A nyugati demokráciákban a Vezér – az Elnök, a Kancellár – jól kialakult, demokratikus intézményi és szabad médiakontroll alatt végzi munkáját. A keleties formációkban, amelyeknek egyik jellemzője, hogy megzavarodhat benne a közösség önérdekeinek felismerésére irányuló reális ösztön, és lehetőség nyílik a vezetők hibás hatalomra juttatására, a Vezér igyekszik a demokratikus kontrollokat jelentő intézmények hatáskörét szűkíteni elszámolni, a sajtót a saját szolgálatába állítani.
A közelmúlt szimulációs trendjéből, az igazi szándékok takartságának évtizedeiből megtörtént az átlépés abba a világba, amelyben ami van, az van. A magukra hagyott tömegek körében, ama mélyvilágban eközben még a látszatok iránti szükséglet, a fantomeszmék, a régmúltat idéző retorika, a populista demagógia hívja elő a vezérkultuszt és a demokratikus államszerkezet működését helyettesítő rendpártiság igényét.
A hatalom legfőbb attribútuma az Idő átrendezése. „Úgy, mintha vele kezdődne az Idő, de ami még fontosabb, hogy mint új hatalom el ne múljék az időben.” (Elias Canetti) A Vezért az Udvar veszi körül. „Kötelességeik szabatosan és aprólékosan vannak megfogalmazva.” Jelen vannak, arccal a Vezér felé fordulva. Lelkiállapotuk az örökös őrhelyállás. Minden mástól, mindenki mástól függetlenek. A mások gondolkodásától is. Csak az utasítástól nem. Közben teljesen ártatlannak vélik magukat. Nincs bennük az utasítás ellen önvédelem. Ez az állapot „az emberi együttélés egyik legveszélyesebb eleme”.
A Vezér magatartásának minden mozzanata a hatalom természetét világítja meg. Hiszi, amit művel. Amiként a karmester a zene szolgálatát. Jellemzője a gyorsaság. Ezen múlik számára a siker. Ezért rendezi át az Időt, mielőtt udvara és híveinek tömege változhat. Néha évei vannak erre. Néha évei sem. Próbálja követni a villámcsapás gyorsaságát.
A Canetti által leírt tulajdonságokkal rendelkező vezetőt az is jellemzi, hogy nem ismeri nemzete történelmét. Vagy ha ismeri, nem kíván okulni belőle. Szavakban elfogadja a nyugati demokrácia értékrendszerét, tetteiben felszámolja. Csak akkor tűri meg a gondolatot, a művészetet, ha a saját szolgálatába állíthatja. Ám a szellem, a művészet mindig szabadságpárti. Ezért a Vezér gyanúba keveri. Képviselőit rendszabályok alá veti. Megrágalmazza.
Mindennek vannak történelmi indítékai, előzményei. A régmúltból is, a közelmúltból is. Egyaránt beszélhetünk huszadik századi nyomasztó tradíciókról, általános mentalitászavarokról, de nem hallgathatók el az elmúlt évtized baloldali és liberális kormányzatának hibái sem. Nem tudtak megszabadulni beidegzett és eredménytelen államvezetési technikáiktól. A baloldal nem tudott megújulni, nem tanulta meg, hogy a hatalommal a köz javát szolgálja, a liberális gondolat képviselői nem tudtak kitörni önmaguk szűk köréből, hogy kapcsolatot találjanak a szélesebb közvéleménnyel. Ez kormányzási hibákhoz, hitelvesztéshez vezetett, hozzájárult ahhoz a kaotizálódáshoz, amely előhívta az új zsákutcákat, a rendteremtő Vezért és Udvarát.
Az elmúlt másfél évtizedben többen felidézték Ambrogio Lorenzettinek a sienai Palazzo Publicóban látható két freskóját. Egyiken a jó kormányzás, a másikon a rossz kormányzás allegóriája. Az utóbbin a hatalmuk teljes tudatában vezérük körül feszítők csoportja. Az előbbin az emberek sürgése-forgása az utcákon. Ezen a képen nyoma sincs a kormánynak. Láthatatlan. De a szabadság érzetét felkeltő utcaképen ott érződik a másféle jelenléte.
A közel egy esztendeje regnáló kormányt megelőző kormány munkáját sem jellemezte az eme jótékony „láthatatlanságból” adódó eredményesség. Igaz, legalább nem építette le a kormányzati munkát kontrolláló demokratikus intézményeket, nem veszélyeztette a sajtószabadságot.
A megváltozott helyzet mostjában teszik fel a kötet tanulmányai az újabb kérdéseket. Mindenekelőtt két kérdéskörrel szembesítik az olvasót: milyen ma a demokrácia minősége?; miben változnak a történelem során annyiszor megfogalmazott sorskérdések?