Európai identitás
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. április 11. hétfő, 05:27
„Nehéz ma nem írni szatírát” – valahogy így mondotta annakidején Iuvenalis. Szellemes mondásának érvényessége napjainkra és a mi helyzetünkre nézve csak egy kicsit módosult. Mert valóban nehéz dolog lenne megállni, hogy az ember ne gúnyolja ki azt a sok mérhetetlen ostobaságot, amelyet a mai magyar kormányzat képviselői napról-napra összehordanak, de másfelől nehéz dolog az is, hogy ugyanazt a bírálatot naponként újra elmondjuk a lényegében azonos típusú újabb és újabb idétlenségekről. Ezeket különösen a jelenlegi magyar miniszterelnök szállítja nekünk, jobb ügyhöz méltó buzgalommal.
Mostanában például kijelentette: Magyarország még soha nem volt olyan erős, mint most, minek következtében ki tud állni, sőt konfliktusokat is tud vállalni igazságos ügyei mellett. Olyan erősek és nagyszerűek vagyunk, hogy még Európának, az Európai Unió államainak is segíthetünk megújulni, hiszen szegények maguktól nem képesek rá. Láthatólag még odáig sem jutottak el, hogy megértsék azokat a (fülke-) forradalmian új megoldásokat, amelyeket a magyar kormány a gazdaság újjászervezésére alkalmaz: nem értik például, mily nagyszerű módszer megsarcolni a gazdasági élet különféle szereplőit, s ebből finanszírozni az államháztartás saját magunk által teremtett hiányát. Nem is beszélve a médiatörvényről, melyet pedig a legrosszabb európai minták összegereblyézésével sikerült létrehozni, vagy az új alkotmányról, melyet nagyszerű középkori szellemben igyekszünk megalkotni éppen most. Bár sajnos mindenféle akadékoskodással kell szembemennünk, s a végén talán még a naftalinból előhúzott vármegyéket sem sikerül visszahelyezni ezeréves jogaikba.
Csoda, ha ezek után mi nem hiszünk az Európai Unióban? Mert nem hiszünk, nem bizony! Mi csak Magyarországban hiszünk, Magyarországban, csak így egyszerűen. Minek az az európai flanc a köztársasággal?! Az Európai Unió legföljebb csak egy keret, amelyben remélhetőleg megtaláljuk a számításunkat. Ha meg nem, hát majd nyilván otthagyjuk, úgyis csak hanyatlik és tönkremegy folyamatosan. (És hogy milyen buták az emberek: mégis tőlünk akarnak odamenni, onnan meg az istennek sem jönnek ide.) Ezért nem csatlakozunk az új belső övezethez sem, hiszen nekünk eszünk ágában sincs adót emelni! Bár ez a kijelentés kicsit ijesztő: a miniszterelnök múltkor azt mondta, eszünk ágában sincs módosítani a médiatörvényt, aztán mégis módosítottuk. Lehet, hogy most meg adóemelés következik?
A miniszterelnök mindezekért azt is kijelentette: a magyar közvéleményt módfelett zavarja, hogy mindig másban kell hinni – hol Bécsben, hol Moszkvában, hol a KGST-ben, hol az EU-ban. Na jó, hát persze Bécshez meg Moszkvához nem egészen önként csatlakoztunk, voltak itt valamiféle idegen hadseregek, amelyek ugyan fölszabadítottak bennünket még rosszabb idegen uralmak alól, de aztán itt is maradtak a nyakunkon. A KGST-be sem csak úgy önszántunkból léptünk be, hanem a körülmények nyomására – na de az EU-ba? Izé, lehet, hogy oda is? Hiszen ha puszta érdekből, akkor úgy is vehetjük, hogy csak a körülmények nyomására… Az Európai Unió azonban az egyesült Európa eszméjének megvalósítási kísérlete, egy közös európai identitás szellemének – évszázados eszmei előkészítés utáni – testetöltési formája. Aki csak gazdasági és politikai érdekek érvényesítésének keretintézményét látja benne, de kulturális és szellemi közösséget nem, annak nincs európai identitása. Akinek pedig nincs európai identitása, az barbár.
