Mártonffy Marcell
- Részletek
- G-7
- 2011. április 11. hétfő, 04:43
Hiszemű
Aki nem vét ellene, azt nem fogja büntetni a médiatörvény. Az új jogszabály nem korlátozza, hanem kiterjeszti a sajtószabadságot. Rosszhiszemű, aki más állít. A törvény szövegét tévesen ítéli meg, a független médiahatósághoz előítélettel és indulatosan viszonyul. Indulata rosszindulat, amely kétségbe vonja a hatóság jóindulatát. A hatóság döntései nem rossz, hanem jó döntések lesznek.
Ilyen mondatok helyettesítik a médiatörvényt érő bírálatok körültekintő argumentációval alátámasztott cáfolatát. Miután életbe lépett a törvény, születhetnek majd jó és rossz döntések. De vajon ezek előztes megítélése csakugyan előítélet-e? Nevezhető jóhiszeműségnek is, ha azt gondoljuk: minden ügyben, amely – megfigyelés vagy feljelentés nyomán – a hatóság elé kerül, jó ítélet születik majd. Legfeljebb becsúszik néhány tévedés, de a döntések túlnyomórészt igazságosak lesznek, a felmentő vagy elmarasztaló ítéletek megérdemeltek, a kiszabott büntetések arányosak. És nevezhető ez a jóhiszeműség másnak is. Ám az ellenkezőjét gondolni bizonyosan nem rosszhiszeműség.
Egy olyan törvény, amelynek koncepcióját a nemzetközi nyilvánosság a szöveg megismerése után (tehát nem látatlanban) rossznak tartja, és ez a minőség szakmai érvekkel kimutatható, nem megalapozatlan, hanem megalapozott előfeltevésekre indítja bírálóit azzal kapcsolatban, hogy a törvényt alkalmazó hatóság milyen döntéseket hoz majd a rossz szöveg alapján. A széles körű konszenzuson nyugvó súlyos bírálat igazolja a negatív előfeltevéseket. A megalapozott előfeltevés viszont nem előítélet. A fogalomnak abban az értelmében semmiképp sem, hogy kevéssé reflektált véleményekről volna szó. A hatóság munkájáról tett előzetes állítások nem rosszhiszeműek, amennyiben alapjuk, az elemző olvasat és az érvelő megvitatás nyomán előálló konszenzus épp a hiszeműség mozzanatát távolítja el abból a szövegkörnyezetből, ahová nem való: a bizonytalan vélekedést éppúgy, mint a megelőlegezett bizalmat, a megmagyarázhatatlan, irracionális bizalmatlanságot, a vakhitet vagy az ösztönös idegenkedést. Nem hit kérdése. Tapasztalat, melyet tájékozódással és ítéletalkotással szerzett az, aki negatív véleményt mond a törvényről. Az ítéletet alkotó polgár nem médiaszakember és nem jogász, mégsem ész nélkül bízik meg azokban, akikkel folyamatosan formálódó véleményközösségben van. Mérlegelte és meggyőzőnek találja érveiket. Nem a tompa alávetettség jegyében kapcsolódik hozzájuk, hanem az elsajátítás különféle, arányos módozatai szerint. Sokoldalú kölcsönösségre lépnek, együtt gondolkodnak.
Egy olyan törvény létrehozóinak – élő személyeknek –, amely közvetlenül befolyásolja tájékozódásunk mindennapjait, ezt előítéletek és indulatok nélkül kell tudomásul venniük. Jóhiszeműség részükről várható el a törvény bírálóival szemben. Bizalom létezhet személy és személy (ismerősök vagy idegenek) között, átlátható közösségek tagjai között, a véleményformálás hálózata révén láthatatlanul alakuló nagyobb csoportok tagjai vagy szerződő felek között és több más viszonylatban. Akár hatóságok részéről is a közvélemény iránt. Fordított irányban akkor, ha a két – kétségkívül minden esetben személyek alkotta – pólus közt a kritika nyilvánossága által semlegesnek vagy egyenesen jónak tekintett törvényszöveg közvetít. Ha azonban az érvelő megvitatás nyomán előálló konszenzus eredménye a törvény rosszallása, akkor a rosszhiszeműség feltételezése és szóba hozása értelmetlen. Főként ha a rosszallást a nagyobb összefüggés is indokolttá teszi: egy sor más törvény vagy intézkedés jelentős közmegegyezésen alapuló negatív megítélése. A szó használata mást tesz, mint amit kimond: az önigazoló vagy csupán elutasító retorika része.
Az egyezményes elvekből kiinduló és tág konszenzust létrehívó kritikai érvek érvtöbbséget hívnak létre. Közben az önkény apológiája szorgalmasan műveli a nyelvet. A nyilvánosság beszédterében szép magyar szavak vesztik értelmüket: sajtószabadság, jóhiszeműség, bizalom, effélék.
