Bauer Tamás
- Részletek
- 2011. április 06. szerda, 02:48
- Bauer Tamás
A G-7 e heti vendége:
Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele
Korábban a Galamusban:
A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7 (2010. október 18–23)
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
A hazudozás apológiája
Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
A magyar szellem
Köztársaság
Már nem köztársaság
A köztársaság lebontása
Távol maradva
Átállás
Orbán vallomása
Részletes vita
Lásd még:
Alkotmánybírósági beadványok tára
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
„Esküszünk, esküszünk”
Török Gábor politológus ezzel a címmel írja legújabb blogbejegyzésében, hogy „Mesterházy Attila ketyegő bombát helyezett el – bár egyelőre még pontosan nem tudni, hogy a kormányoldal vagy a saját pártja alá tette-e inkább”. Arról beszél, hogy az MSZP elnöke azt nyilatkozta a Népszavában, hogy az MSZP parlamenti képviselői nem lesznek hajlandók esküt tenni az új alkotmányra. Mesterházy azt ismételte itt meg, amit néhány nappal korábban blogjában Gyurcsány Ferenc javasolt (Felesküszünk Orbán alkotmányára?), figyelmeztetve, hogy a köztisztviselők, bírók, katonatisztek és rendőrök is szembekerülnek majd ezzel a helyzettel, és ők aligha engedhetik meg maguknak a luxust, hogy az állásukat kockáztassák. Az országgyűlési képviselők azonban, Gyurcsány szerint: „Ha hűek kívánnak maradni elveikhez, akkor nem tehetik le az Orbán kényszerítette esküt.” Török ezt követően arról morfondíroz, hogy „az ország érdekeivel biztosan ellentétes egy olyan helyzet, amelyben a politikai oldalak közötti ellenségeskedés demokráciákban szokatlan mértéket ölt”, s óvja egyfelől a Fideszt attól, hogy megpróbálja kikényszeríteni az új eskütételt, másfelől a szocialistákat, hogy ha mégis elrendelnék, akkor megtagadják az eskütételt. Arról persze nem ír, hogy mi lesz, ha a köztisztviselőkre, bírókra, katonatisztekre, rendőrökre kényszerítik rá. Közben a kormány illetékes államtitkára úgy nyilatkozott, hogy mégsem lesz tömeges ünnepélyes eskütétel.
A korábbi újsághír azonban aligha volt légből kapott, s a probléma valós. Nézünk is szembe vele. A magukat politológusnak, elemzőnek nevezők a választások óta minden alkalommal elmondták: a Fidesznek joga van alkotmányozni. Leginkább az érződött ki a szavaikból: kifejezetten arra való szerintük a kétharmad, hogy alkotmányozásra használják, ha már korábban a politikai megosztottság miatt nem sikerült a feladatot megoldani. Török is elismétli ezt. „Egy pillanatig sem állítom, hogy így ne lehetne alkotmányt létrehozni: az új alaptörvény minden kétséget kizáróan 262 Fidesz–KDNP-s igen szavazat mellett is törvényes és érvényes lesz.” Igaz, hozzáteszi: „A folyamat azonban ebben a formában sajnos kockázatokkal jár: csökkentheti az alkotmány elfogadottságát és veszélyeztetheti tartósságát.”
A probléma mélyebb, mint azt Török és kollégái látják. Egy ország alkotmánya akkor töltheti be feladatát, akkor várható el a törvények alkotóitól és alkalmazóitól az alkotmány belső elkötelezettségre alapuló követése, ha az alkotmány elfogadásának módja olyan, hogy rendelkezései széles körű konszenzust tükröznek. Az 1989-es alkotmány ilyen. Noha azon az alapon, hogy az 1949-es évszámot viseli címében, és az utolsó pártállami parlament szavazta meg, a csonka Országgyűlés vitájában is sokszor nevezték kommunistának a leváltásra ítélt alkotmányt. Valójában nem volt az: amit a pártállami parlament megszavazott, abban az állampárt és az ellenzéki erők tárgyalásain állapodtak meg, tehát azoknak a politikai erőknek a tárgyalásán, amelyek utána megtöltötték az első szabadon választott parlament padsorait. Az 1989-as alkotmányban az szerepelt, amiben ezek a politikai erők egyetértésre jutottak, ide értve az 1990 nyári módosítás legtöbb elemét is. Az 1989-es alkotmány a modern, európai parlamenti demokrácia alkotmánya volt, rögzítette az állampolgári jogok garanciáit, a parlamenti ellenzék előjogait, a kormánytól és parlamenttől független közjogi intézmények működési szabályait. Ezt az alkotmányt a közélet szereplői húsz éven keresztül hivatkozási alapnak tekintették a politikai vitákban, ide értve azokat is, akik az elmúlt évben elkezdték tiszteletre méltatlanként emlegetni. Nem emlékszem arra, hogy bárkinek is gondot okozott volna, amikor köztisztséget töltött be, hogy eskütételekor ennek az alkotmánynak a betartását és betartatását kell megígérnie.
Az az alaptörvény, amellyel kapcsolatban most felmerült a kérdés, hogy vajon esküt kell-e tenni rá mindenkinek, aki köztisztséget tölt be, nem ilyen, sem tartalmában, sem létrejöttének módjában. Írtam már róla, hogy leépíti a demokratikus garanciák rendszerét, és arról is, hogy alkotmányos erővel ruház fel egy olyan értékrendet, egy olyan történetfelfogást, amelyet az ország egyik fele magáénak érez, a másik felétől viszont idegen. Abban, hogy az eskütétel sokaknak lelkiismereti problémát okozna, az a tény fejeződik ki, hogy az elfogadás előtt álló alkotmányszöveg idegen tőlük, olyan értékeket és érzéseket fejez ki, amelynek rájuk kényszerített elfogadása megalázná őket. Ez a helyzet arról tanúskodik, hogy a kizárólag a kormányoldal által készített alkotmány nem tudja betölteni az alkotmány alapfunkcióját, nevezetesen hogy legitim eligazítást adjon a polgárok és az állam közötti kapcsolatok legfontosabb kérdéseiben. Ebből következik, hogy téves a politológusok, köztük Török Gábor feltételezése, hogy nem kifogásolható, ha a kormánytöbbség alkotmányozásra használja kétharmados többségét.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Orbán újabb vallomása
„…mi azt a gondolatot, miszerint – Önt idézem – hiszünk az Európai Unióban, mi ezt nem tudjuk elfogadni. Tehát mi nem hiszünk az Európai Unióban. Mi Magyarországban hiszünk, és az Európai Uniót egy olyan keretnek látjuk, ahol ha okosan tesszük a dolgunkat, akkor az a valami, amiben hiszünk, és amit Magyarországnak neveznek, megtalálja a számítását.” A szocialisták frakcióvezetőjének válaszolta ezt Orbán Viktor az Országgyűlés április 4-i ülésén. Mint erre korábban már utaltam, a napirend előttii vitában adott miniszterelnöki viszonválaszokból mindig sokat megtudhatunk a miniszterelnök gondolkodásáról – a korábbiakéról is, de a jelenlegiéről különösen. Az előző alkalommal Orbán azt árulta el a viszonválaszban, hogy mit gondol az alkotmányról, most pedig azt, hogy mit gondol az európai uniós tagságunkról. Nem mondott igazán újat, hiszen már a csatlakozás előtt is elmondta, hogy van élet az Európai Unión kívül is. Most bizonyos értelemben ezt ismételte meg.
Nehéz másképp értelmezni ezt a mondatot, mint hogy Orbán számára tagságunk az Unióban számszerűsíthető, ha tetszik, üzleti jellegű előnyök kérdése. Annak idején úgy fogalmazott, hogy több dolog szól a tagság mellett, mint ellene. Mint amikor egy üzleti kapcsolatról, mondjuk, azt mondja a vállalkozó: az elérhető ár nem túl előnyös, de a piaci jelenlét folyamatossága és a kapacitások kihasználása miatt mégis érdemes fenntartani.
Az Európai Unió valami olyasmit jelent, hogy az öreg kontinens országai, amelyek évszázadokon keresztül rendre háborúskodtak egymással, uralkodó rétegük egymás ellen uszította népeiket, a második világháború borzalmaiból tanulva megpróbáljaák félretenni a történelmi bizalmatlanságot, és együttműködni a többiekkel, elsősorban a szomszédokkal, ahogy ezt a németek és franciák, az olaszok és osztrákok, a svédek és finnek, újabban a németek és lengyelek teszik. Azt is jelenti, hogy a sok gazdaságilag magasan vagy közepesen fejlett, de kicsiny és közepes méretű ország belátta, hogy egyfelől az Egyesült Államokkal, másfelől a rohamosan fejlődő ázsiai országokkal csak akkor tud versenyezni a világban, ha egységes piacot teremt, ha biztosítja az erőforrások szabad mozgását az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig terjedő térségben, és ehhez egységes gazdasági jogrendet érvényesít. Meg végül azt is, hogy az ógörög demokrácia normáit tovább vivő demokratikus jogállamiság normáit érvényesítik Európa-szerte, mert ez kínál stabilitást nemcsak az egyes országok, de a kontinens egésze számára is. Európa értékközösséget jelent, és ez az emberi méltóság tiszteletét jelenti a csatlakozó országokban. Ebből például olyasmi is következik, mint a halálbüntetés tilalma, ami Amerikától is és Ázsiától is megkülönbözteti az európai országokat.
Orbán és pártja viszont nem teszi magáévá ezeket a normákat. Örömmel él azokkal a felzárkóztató támogatásokkal, amelyeket az Uniótól kapunk. Kiterjesztené Romániára a schengeni övezetet, szorgalmazza Horvátország csatlakozását, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás a magyar kisebbség által is lakott szomszéd országokkal. De ha a hatalom megszerzéséhez vagy a megszerzett hatalmi pozíció megszilárdításához hasznosnak véli a szomszéd országokkal való konfliktusok vállalását az ott élő magyarok ügyében, akkor nem habozik hidegháborút kezdeményezni velük: a státustörvénytől és a MÁÉRT-tól a kettős állampolgárságig, az „egységes magyar nemzet” mítoszának alkotmányos elvvé emeléséig ez politikájának egyik vezérelve. A német vagy a francia diákok turistaként, cserehallgatóként járják a másik országot, a Fidesz a szomszéd országok magyarlakta területeire ír elő iskolai kirándulásokat. Nem a megbékélést megalapozó kapcsolattartást szorgalmaz szlovákokkal, románokkal és szerbekkel, hanem a szomszéd népektől való elkülönülést szolgálva köti a magyar államhoz a kisebbségben élőket.
Orbán az Európai Unió soros elnökeként mondott nemet arra az Euró Plusz megállapodásra, amelynek megkötését saját sikereként aposztrofálja. Első pillantásra is bizarr dolog, de ha a mélyére nézünk, különösen az. Az indok: a megállapodás korlátozná, hogy előnyöket szerezzünk az adóversenyben. Az indok hamis: a megállapodás nem korlátozza, hogy Magyarország alacsonyabb adót vessen ki a vállalatok nyereségére, mint vetélytársai, csak olyan megoldásokat ajánl, amelyek egységessé teszik a társasági adó alapjának meghatározását, és ezzel transzparenssé teszik az adózást. Ha összehasonlíthatók az adók, az valójában nem gátolja, csak világosabbá teszi az adóversenyt. Hogy veszítünk-e és mennyit azon, hogy a nemzetközi vállalatok egységesen számítják adójukat, arra nézve csak becslések vannak, az viszont bizonyos, hogy a paktumból való kimaradásunk akkor, amikor közép-kelet-európai társaink többsége belép a paktumba, rossz színben tüntet fel bennünket a befektetők szemében.
Orbán arra hivatkozik, hogy csak az adóverseny miatt nem lép be a paktumba, a többi elemével nincs baja. A gyakorlata nem ezt mutatja. A megállapodás szól például a belső piac erősítéséről, vagyis a megmaradt korlátok lebontásáról, a verseny erősítéséről. Mit tesz ezzel szemben az Orbán-kormány? A válságadókkal, amelyekről kedélyesen jegyzi meg Orbán, hogy multiadóknak nevezi őket a nép, a külföldi befektetőket sarcolja meg. Olyan földtörvényt készít elő, amellyel a földpiac formális felszabadítása után is megakadályozható, hogy külföldiek földtulajdont szerezzenek az országban. Hangzatos deklarációkat tesz, hogy „bármit döntsenek is Brüsszelben”, nem kerülhet külföldiek kezébe magyar föld. A paktum a be nem jelentett munka arányának csökkentését irányozza elő, az Orbán-kormány viszont 29 pontos csomagjában kiterjesztette a be nem jelentett munka körét. A paktum szerint fékezni kell a bérek emelkedését, hogy ne szakadjanak el a termelékenység alakulásától, Orbán viszont politikai megfontolásból bérkommandóval erőszakolna ki béremelést azoknál a vállalatoknál, ahol a versenyképesség alakulása ezt egyébként nem engedné meg. A megállapodás előírja a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, amely megkönnyíti távlati finanszírozását. Az Orbán-kormány a második pillér felszámolásával az ellenkezőjét teszi: rövid távon teremt pótlólagos forrásokat a költségvetés számára, de azon az áron, hogy hosszabb távon nehezebbé válik a nyugdíjak kifizetése.
Orbán alkotmányba iktatja a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, hogy az Alkotmánybíróság ne semmisíthesse meg az arra vonatkozó rendelkezést a Büntető törvénykönyvben. Pedig Európa legtöbb országában nincs ilyen büntetés. Mégis megteszi, mert ha már a halálbüntetést nem hozhatja vissza, legalább ezzel – meg a „három csapással” – igyekszik maga mellé állítani azokat, akik szigorú büntetésektől várnak közbiztonságot, miközben Európában tudják, hogy a szigorú büntetési tételek nem csökkentik a bűnözést. Orbán leszállítaná a büntethetőség korhatárát és a tankötelezettség idejét, miközben az európai trend ennek ellenkezője. Orbán felszámolja az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, amelynek a bíróságok függetlenségét garantáló felállítása 1997-ben még úttörő reformlépés volt Európában, miközben ma már tizennyolc uniós országban van ilyen intézmény.
Orbán idézett parlamenti mondata tehát újabb vallomás, egész politikájának egyfajta summázata. Marad az Európai Unióban, megtartva a formális tagságot, élvezve annak előnyeit, de mind több dologban szembefordul azokkal a normákkal, amelyek az Unió lényegét adják.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A médiavita magva
Itt járt Budapesten Frank La Rue, az ENSZ sajtószabadság-ügyi különmegbízottja, találkozott sok mindenkivel, konzultált a kormány illetékeseivel, és súlyosan elmarasztaló véleményt mondott a Fidesz médiatörvényéről. Akárcsak az európai intézmények, ő is az egypárti médiahatóságot, a hatósági ellenőrzésnek az írott sajtóra és az internetre való kiterjesztését és a „kiegyensúlyozottság” követelményét kifogásolta. Kovács Zoltán államtitkár, aki közös sajtótájékoztatót tartott a vendéggel, majd megint sorra járta az ügyben a tévéstúdiókat, szintén ugyanazokat az érveket ismétli, mint januárban és februárban. Két fő érve: a korábbi, több párti médiahatóság nem működött, a sajtószabadságot pedig nem fenyegeti veszély, hiszen mindenki azt ír, azt mond a törvény hatályba lépése óta is, amit akar, és nem történik semmi baja.
A magam részéről nem tartom szerencsésnek, hogy az elmúlt hónapokban a süketek párbeszéde folyt. Ott ácsorgott ötvenezer ember az Erzsébet híd pesti hídfőjén, kitűnő beszédeket hallhattak a sajtószabadság és általában a szabadság fontosságáról, és magától értetődőnek tekintették, hogy igazuk van. Hallgatom az államtitkárt vagy a Fidesz politikusait, köztük az érdemdús Deutsch Tamást, aki annak idején a prágai Vencel téren és ellenzéki képviselőként a magyar Országgyűlés kulturális bizottságában is a szabadság rendíthetetlen harcosának bizonyult, akik azzal nyugtatgatnak bennünket, hogy a sajtószabadság sértetlen.
Érvelésük arra támaszkodhat, hogy mindeddig valóban nem sújtotta semmilyen retorzió az írott sajtót, a nem fideszes rádió- és tévéadásokat (tudtommal ma egyetlen ilyen országos tv-adás és egy, az ország felén fogható rádióadás van). Ne vitassuk: ez igaz. Elhangozhatnak, leírathatnak a leggyalázatosabb dolgok is (amit sok demokrata bajnak tart, én nem, ez egy hosszú ideje tartó vita, de most tegyük félre), és az is igaz, amire Orbán Viktor hivatkozott az Európai Parlament vitájában, hogy mindent le lehet írni büntetlenül róla is. Ma.
Van azonban egy fontos elem, mégpedig ma, amikor Szalay Annamária hatósága még senkit sem büntet az új törvény alapján, ami mégis a médiatörvény ellenzőinek bizalmatlansága mellett szól. Az Alkotmány és annak alkotmánybírósági értelmezése alapjában persze azt mondja, hogy a sajtószabadság azt jelenti, hogy mindent le lehet írni és el lehet mondani. De van itt még egy elem, amit az Alkotmánybíróság leszögez, noha a hatályos alkotmány nem tartalmazza, csak az 1995-ös médiatörvény, és nem tartalmazza a Fidesz alaptörvénye sem. (Érdekesség, hogy a Petrétei József igazságügy-minisztersége alatt készült alkotmánytervezet viszont tartalmazza ezt az elemet, és egyebek mellett ez is az erényei közé tartozik.) A közszolgálati rádió és televízió semlegességéről, kiegyensúlyozottságáról van szó. Miután újságot bárki kiadhat, internetes portált bárki indíthat, ezzel szemben a frekvenciák száma véges, közszolgálati rádió és televízió pedig csak egy-kettő lehet, és az minden háztartásba ingyen eljut. A közszolgálati rádió és televízió kiegyensúlyozottsága tehát alkotmányos követelmény. A közszolgálati televízióról viszont a Fidesz hatalomátvétele óta (amely ott már jó félévvel a választások előtt megtörtént) elmondható, hogy abban pártatlanságnak, kiegyensúlyozottságnak nyoma sincs, az mostanra a Hír TV és az Echo TV után a Fidesz harmadik televíziója lett. Világosan megmutatkozik ez a közéleti műsorok szereplőinek megoszlásában, és a műsorvezetők politikai elfogultságában: abban, ahogy a kormányzati és fideszes interjúalanyokkal kritikátlanul alákérdező interjúkat készítenek, kérdéseiket ugyanaz a nézet hatja át, mint amit a válaszadó képvisel, az ellenzékiekkel szemben viszont az agresszivitásig menően durvák. „Szakértőket” jobbára csak a Fidesz holdudvarából hívnak a stúdióba. A közéleti műsorokból eltűntek mindazok a neves, korábban szakmailag elismert televíziós újságírók – idősek és fiatalok egyaránt –, akiket nem tekint bizalmasának a Fidesz. Ez elégséges alap ahhoz, hogy médiaügyben bizalmatlanok legyünk a Fidesz-kormány iránt.
Az államtitkárnak azzal az érvével szemben, hogy eddig nem korlátozta a fideszes médiahatóság a közszolgálati körön kívüli médiát és az írott sajtót, azt kell mondanunk, hogy ez majdnem igaz, de semmi biztosítéka nincs annak, hogy így is marad. Ma azért majdnem igaz, mert a frekvencia-engedélyeknek mindössze néhány hónapra való meghosszabbítása máris kiszorítja például a Klubrádiót a hirdetési piacról, az ott érzékelhető politikai korlátok mellett, és ezzel gazdaságilag lehetetlenülhet el a független csatorna. Egyelőre nem tudni, hogyan történik majd a frekvenciák végleges elosztása, de azok után, ami a közszolgálati adókkal történt, no meg ami az élet minden más, a Fidesz által uralt szférájában háromnegyedév óta történik, nem lehetnek illúzióink. És itt jutunk el az alapkérdéshez: van-e az új média-törvénycsomagban bármiféle garancia arra, hogy a fideszes hatóság ne szorítsa ki a médiapiacról a neki nem tetsző hangot? Kovács államtitkár és társai arra hivatkoznak, hogy eddig nem tette, és a jövőben nincs is ilyen szándéka. Csakhogy a demokratikus jogállamot nem az különbözteti meg az önkényuralmi rendszertől, hogy a hatalmon levőket jó szándékok vezetik, hanem hogy az államrend garanciákat tartalmaz arra, hogy ha vannak is rossz szándékaik – a hatalmon levőknek gyakran vannak –, azokat ne érvényesíthessék. Ez az elem nem kerül elő a médiavitában, amikor néha-néha nem Fidesz-párti újságírónak nyílik alkalma kérdezni őket: mi a garancia az új rendszerben a sajtószabadság korlátozása ellen. Merthogy nincs ilyen garancia.
Kovács államtitkár másik, rendre ismételgetett érve, hogy amíg olyan ORTT felügyelte az elektronikus médiát, és olyan kuratóriumok működtek a közszolgálati médiumok fölött, amelyekben kormány és ellenzék paritásos alapon vett részt, és jelen voltak bennük civil kurátorok is, addig a modell működésképtelen volt. Emlékezetes, hogy milyen nehézségekbe ütközött új rádió- és televízió-elnökök megválasztása kétszeres (a kuratóriumi elnökségben illetve a nagy kuratóriumban) kétharmaddal – ismételten nem is sikerült. Ugyanarról van szó, mint az alkotmánybírák vagy az Állami Számvevőszék vezetői esetében. Az alkotmánybírói helyek ügyében is újra meg újra nehézségekbe ütközött a kormányoldal és az ellenzék egyetértésének elérése a lejárt mandátumú alkotmánybírák pótlásánál, a Számvevőszék vezetését pedig egyáltalán nem sikerült megoldani a tavalyi választásokig. Amikor azután a kétharmados többséget elért Fidesz az ellenzékkel való együttműködés nélkül választott új alkotmánybírót és számvevőszéki vezetőket, diadalmasan közölték, hogy helyreállt a jogállam. Ugyanez a helyzet a médiahatósággal is. Kovács államtitkár és az egész Fidesz rendellenes állapotnak tartja az elmúlt húsz év „zavaros” gyakorlatát, amikor a mindenkori kormányoldalnak és ellenzéknek kellett megegyezésre jutni a kormánytól független intézmények vezetőinek kiválasztásában, ami függetlenségük legfontosabb garanciája volt. Azt tartják rendes állapotnak, ha a kétharmados többséggel élve maguk ültetik mindenhova a maguk bizalmi embereit. Így konfliktusmentesen működik a rendszer, hiszen mindenki – mint a korábbi pártállamban – egyetlen akarat végrehajtója.
Ismét megmutatkozott tehát, hogy a médiavita a demokrácia alapkérdéséről szól. Plurális berendezkedést akarunk, elfogadjuk-e a sokféle megegyezés szükségességét, ami egy plurális rendszerrel jár, és ami összhangban van egy modern társadalom érdek- és értéktagoltságával, vagy monolit rendszert akarunk. Európa, a demokratikus világ ide vetődő képviselői a plurális demokrácia értékeit és normáit kérik számon a Fidesz illetékesein. Ők ezt idealizmusnak tekintik, szerintük Magyarországnak olyan – Kovács államtitkár kifejezésével – specialitásai vannak, amelyek miatt az effajta számon kérésnek itt nincs helye. Olyan ez, mint amikor a Kínai Népköztársaság hatóságai tiltakoznak az ellen, hogy a külvilág a nyugati demokrácia normáit kéri rajtuk számon, és nem veszi tudomásul a kínai sajátosságokat.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Országházi epizód
Írtam már a hétfői parlamenti napról, Orbán Viktor napirend előtti válaszáról. Volt ennek a parlamenti napnak – amely történetesen április 4-re esett, s bennem mint „legnagyobb nemzeti ünnepünk” rögződött iskoláskoromban – egy apró epizódja, amely nem kevésbé figyelemre méltó, mint Wittner Mária előző heti megszólalása, de nem váltott ki akkora érdeklődést, pedig méltó lett volna rá. Ennek is az a Novák Előd jobbikos képviselő az egyik szereplője, aki Wittner Máriát késztette a Horn Gyulával kapcsolatos szörnyű megjegyzésre.
Novák ügyrendi kérdésben akart megszólalni még a napirend előtti szakaszban, de akkor erre nem kapott lehetőséget, és ezért később, a vita közben engedte meg magának a következő, a tárgyhoz nem tartozó észrevételt: „Kövér László házelnök úr és Lezsák Sándor előbbi levezető alelnök úr sem tartotta fontosnak, vagy inkább remélem, csak megfeledkezett róla, hogy ma van a szovjet kommunista megszállásunk hatvanhatodik évfordulója. Javaslom Elnök úrnak, hogy legalább most rendelje el, hogy legalább egy rövid néma felállással emlékezzünk erre a gyásznapra. Különösen, ha a jövő héten a holokausztról akarnak itt már megint megemlékezni, ami messze nem ekkora tragédiája a magyarságnak. A néma felállással esélyt kapnának a szocialisták, hogy végre elhatárolódjanak a megszállóktól és jogelődjüktől, bár mivel most ismét kivonultak a házszabályban is rögzített részvételi kötelezettségüket is felrúgva, talán célszerű volna elnök úrnak ezt majd az interpellációknál elrendelni, hátha akkor majd szíveskednek visszajönni a munkahelyükre.” Abban, hogy egy jobbikos képviselő így beszél, semmi meglepőt nem találhatunk.
Az ülést ekkor éppen Latorcai János vezeti, és a következőképpen reagál Novák szavaira: „Képviselő Úr, az Országgyűlés elnöke a Házbizottságot minden esetben tájékoztatta. Úgy gondolta, hogy a mai napon nem szükséges, hogy az Országgyűlés erről a szomorú eseményről, április 4-éről testületileg emlékezzék meg. Ügy gondolom, lelkünkben valamennyien megrendülve állunk a nap súlya előtt, és azt hiszem, ez is kell, hogy jellemezzen bennünket. Hála istennek, ezen túlvagyunk.”
A Fidesz-KDNP által jelölt országgyűlési alelnök tehát szervezési jellegű ellenvetést tesz: nem iktattak a napirendre olyan megemlékezést április 4-ről, amilyet a gyásznapnak tekintett október 6. vagy november 4. esetében szoktak. Abban azonban nincs kifogása a jobbikos képviselő által mondottak ellen, hogy gyásznapnak nevezi április 4-ét, amikor a Vörös Hadsereg kiverte Magyarország területéről a náci Németország hadseregét és a nyilas vezetésű magyar Honvédség megmaradt alakulatait, és abban sem, hogy Magyarország szovjet megszállásához képest „messze nem ekkora tragédiája a magyarságnak” a magyarok százezreinek módszeres kiirtása. Aki a Fidesz nevében ül az elnöki pulpituson, ezt szó nélkül hagyja. A múlt héten már a szoborbontási és térátnevezési terveket kommentálva írtam arról, hogy a Fidesz a maga szimbolikus intézkedéseivel és az alaptörvény-tervezet szövegezésével utólag átáll a tengelyhatalmak oldalára. Korábban pedig külön foglalkoztam azzal, hogy a Fidesz alkotmánytervezetének preambuluma a Horthy-korral vállal kontinuitást, amely kirekesztette a nemzetből a magyar állampolgárok egy részét. Ezt a felfogást tükrözi az ülésvezető elnök egyetértő válasza az újnyilas képviselőnek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Hitek állami szűrőn
Azt írtam korábban az új alkotmány preambuluma ügyében: „Minthogy a ’történelmi alkotmány’ nem állt a népszuverenitás talaján, nem volt köztársasági alkotmány, nem a polgárok egyenlősége alapján állt…” Meg azt is: „Eleve kizárják, hogy egy nem hívő országgyűlési képviselő megszavazza azt.” Orbán alaptörvényével csak hívők azonosulhatnak, a nem hívő magyaroktól a szöveg idegen, mint ahogy idegen tőlük Orbán és párttársainak az alkotmánytervezet parlamenti vitájában hallható retorikája is. Nem érik azonban be a nem hívő magyarok millióinak megalázásával. A „történelmi alkotmányhoz” való visszatérés, az 1945 előtti Magyarországgal való kontinuitás ráerőszakolása a 21. századi Magyarországra további fontos következménnyel jár: az állam arra készül, hogy különbséget tegyen a hívő magyarok között is.
A magyar jobboldal keresztény fundamentalistái már az első Orbán-kormány idején az 1990. évi IV. törvény, az egyházügyi törvény módosításával próbálkoztak. Meg akarták szigorítani az egyházak bejegyzésének feltételeit: ne lehessen egyház hívő emberek mindenféle hirtelen támadt közössége. A huszadik században világszerte vallási megújulásnak voltunk tanúi, és ez Magyarországra is átterjedt, noha a nagy egyházak a pártállammal szövetségben igyekeztek ezt minden eszközzel akadályozni. Részben a régi, sokak szemében hitelüket vesztett egyházakon belül jelentek meg új közösségek, részben a nagy egyházakon kívül, velük szemben alakultak újak, és megjelentek Magyarországon a világ más részein gyökerező vallási csoportosulások is, melyek keretei között sokan találtak maguknak új lelki azonosulási lehetőséget. A rendszerváltást követően, amikor állam és egyház szétválasztásának a régi alkotmányban is leírt tétele az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnésével és az állam semlegességét rögzítő vallásügyi törvénnyel valósággá vált, háborítatlanul terjedhettek az új hitek, megerősödhettek az új lelki közösségek. Ha volt Magyarországon 1989 után vallási reneszánsz, az ezekben a közösségekben történt, míg a régi egyházak befolyása – papjaik várakozásával szemben – nem növekedett a társadalomban. Az e fölötti csalódottság késztette a parlamenti politikában jelen levő híveiket arra, hogy törvényhozási eszközökkel próbáljanak rendet teremteni a hitek világában. 2010-ig azonban a parlamenti erőviszonyok nem tették ezt lehetővé.
A Fidesz kétharmada annyi más mellett erre is megteremtette a lehetőséget. Az új alaptörvénnyel elsősorban az állam és egyház szétválasztásának üzentek hadat, mint erről már írtam. Az új egyházügyi törvénnyel készülnek megtenni a következő lépést: visszatérni ahhoz az 1945 előtti állapothoz, amikor az állam különbséget tesz az egyházak között. Megvalósítják azt a régi tervet, hogy szigorítják az egyházként történő bejegyzés feltételeit, s a mai, több mint háromszáz egyházból kevesebb mint száz marad. A hivatkozási alap egy évtizede változatlan: a ma bejegyzett egyházak között Szászfalvi László illetékes államtitkár, civilben református lelkész szerint „sok olyan is található, amely nem folytat vallási tevékenységet”. Kétséges, hogy vajon tényleg több mint kétszáz álegyház működne az országban, de ennek elfogulatlan megítélését aligha várhatjuk attól az államtitkártól, aki maga is az egyik régi egyház papja.
Az egyházak körének szűkítésénél is súlyosabbnak tartom a tervezett törvény másik újítását, amely valójában nem új, hanem – mint annyi minden, amit a Fidesz csinál – nagyon is régi: különbséget tesz a továbbra is egyházként tudomásul vett közösségek között, s kialakítja az első és másodosztályú egyházak körét, megkülönböztetve a történelmi és az elismert felekezeteket. A magyar politika gesztusaiban folyamatosan jelen van a történelmi egyházak kiemelése az egyházak köréből. A pártállamban képviselőiket ültették be az Országgyűlésbe és az Elnöki Tanácsba, a rendszerváltás óta az állam folyamatosan a történelmi egyházakkal tartott hivatalos kapcsolatot, főpapjaikat hívta meg az állami ünnepekre, az ő egyházi ünnepeikre küldi el az állami méltóságokat. (A szocialista-szabaddemokrata kormányok idején is.) Az 1995-ös médiatörvényben, a nagy kuratóriumokba való delegálásnál törvényben is megjelent a kétféle egyházi kör megkülönböztetése. Most viszont hivatalossá válna – az egykori „bevett” és „elismert” felekezetek megkülönböztetését újrafogalmazva – a történelmi és elismert egyházak megkülönböztetése. Bekerülne a törvénybe, hogy a százéves magyarországi jelenlét vagy a tagok száma alapján választódna ki az egyházak körül a „belső kör”. Ha jól értjük a terveket, akkor a kategorizálásnak nagyon is húsba, pontosabban zsebbe vágó jelentősége lenne: egy százalékos adórendelkezésnek csak egyházak lehetnének kedvezményezettjei, a vallási egyesületek nem, az állampolgári rendelkezéssel juttatott egy százalékokat pedig csak a történelminek minősített kör számára egészítené ki az állam a költségvetésből.
E ponton megállnék. Az egyszázalékos rendszer az, ami egykori képviselői tevékenységemből tartósan megmaradt. A Horn-kormány idején tettünk kísérletet néhány MSZP-s és SZDSZ-es képviselőtársammal – Gellért Kis Gábor akkori bizottsági elnökkel, Donáth Lászlóval, Mészáros István Lászlóval együtt – egyházfinanszírozási reform kidolgozására, s az ebből kialakult álláspont és a katolikus klérus szándékai közötti kompromisszum lett a vatikáni megállapodás. (Ha mi nem ugrálunk, akkor is kötött volna Horn Gyula megállapodást a Vatikánnal, de nem került volna bele az egyszázalékos rendszer, ami állam és egyház pénzügyi elválasztásának csírája volt. Olyan csíra, amely azután nem szökkenhetett szárba, mivel 1998-tól az első Orbán-kormány több tekintetben – a hitoktatók állami fizetésével, a falusi papok külön fizetés-kiegészítésével és egyéb egyházi támogatásokkal – visszakötötte az egyházakat az állami köldökzsinórra, miközben az egyházak ezekről a Horn-kormány idején a megállapodás fejében lemondtak.) Az egyszázalékos rendelkezések fontos jelzést adtak arról, hogy milyen mértékű valójában az egyházak támogatottsága a mai magyar társadalomban. A rendszer bevezetésekor átmeneti intézkedésként mondták ki, hogy az állam bizonyos mértékig – az összes személyi jövedelemadó 0,5, vagyis a lehetséges rendelkezések 50 százalékáig – átmenetileg kiegészíti a tényleges rendelkezések alapján járó összeget, arra számítva, hogy a tényleges rendelkezések összege évről-évre emelkedik majd, amire az egyházak számítottak, s így néhány év elteltével a kiegészítés megszűnhet, az egyházak e nélkül is meg tudnak élni. A rendelkezések összege azonban sokkal lassabban emelkedett a reméltnél, a kiegészítés megszüntetése nem merült fel, maradt a köldökzsinór. Az első Orbán-kormány idején Semjén Zsolt a kormány államtitkáraként megállapodott a Vatikánnal, hogy mindazt a kiterjesztést, amit a Horn-kormánnyal kötött megállapodáson felül nyújtottak az egyházaknak, a továbbiakban a megállapodás részének tekintik, az egyszázalékos rendelkezések kiegészítését pedig nem a rendelkezések megoszlása, hanem az egyházakhoz tartozásra vonatkozó népszámlálási adatok alapján osztják el az egyházak között. Ezzel hozta az állam kedvezőbb helyzetbe a sok-sok születésekor megkeresztelt, de egyébként az egyház életében részt nem vevő passzív követőt számon tartó katolikus egyházat és a többi régi egyházat az új kisegyházakkal szemben, amelyek nyilvántartott hívei többségükben hétről-hétre részt vesznek egyházuk életében, és adójuk egy százalékáról is fegyelmezetten rendelkeznek. Ezt a módosítást a szocialista-szabaddemokrata koalíció azután hatályon kívül helyezte, de hogy ne járjanak rosszul a katolikusok, 50-ről 90 százalékra emelte azt a garantált értéket, ameddig az állam az adófizetői rendelkezések összegét kiegészíti. Ezzel alig maradt valami az állampolgári döntés jelentőségéből: akár rendelkeznek a hívek, akár nem, az egyházak megkapják a személyi jövedelemadó egy százalékát. Egyelőre minden egyház.
Az új egyházi törvény viszont változtat ezen. Akit az állam nem ismer el, annak a javára az adófizető nem rendelkezhet, hiába szeretné támogatni egyházát. Akit az állam elismer, annak a javára igen. Az állami kiegészítés viszont csak annak jár, akit az állam befogad a történelmi egyházak exkluzív körébe.
Nem hallottunk eddig indokot arra, hogy miért készül a fideszes állam szimbolikus és materiális különbséget tenni egyház és egyház között. Látni kell azonban: amikor az állam ezt teszi, nemcsak egyház és egyház, de ember és ember között is különbséget tesz. Az egyik istenhitét többre tartja, mint a másikét. Tőlem, a megrögzött ateistától az egyik is idegen, meg a másik is, de ez az én dolgom, és nem zavar abban, hogy nagyra becsüljem azokat a barátaimat, akik az egyik vagy a másik vallás követői, és őket sem zavarja abban, hogy barátaim legyenek. A huszonegyedik századi államnak azonban semmi alapja rá, hogy istenhitük szerint különbséget tegyen polgárai között. Meggyőződésem, hogy a történelmi és az elismert egyházak megkülönböztetése még az orbáni alaptörvény szerint is alkotmányellenes lesz. Kérdés persze, hogy lesz-e, aki az új egyházügyi törvénnyel szemben az új alaptörvény szerint az alkotmánybírósághoz fordulhat.