Bauer Tamás
- Részletek
- G-7
- 2011. április 06. szerda, 02:48
Orbán újabb vallomása
„…mi azt a gondolatot, miszerint – Önt idézem – hiszünk az Európai Unióban, mi ezt nem tudjuk elfogadni. Tehát mi nem hiszünk az Európai Unióban. Mi Magyarországban hiszünk, és az Európai Uniót egy olyan keretnek látjuk, ahol ha okosan tesszük a dolgunkat, akkor az a valami, amiben hiszünk, és amit Magyarországnak neveznek, megtalálja a számítását.” A szocialisták frakcióvezetőjének válaszolta ezt Orbán Viktor az Országgyűlés április 4-i ülésén. Mint erre korábban már utaltam, a napirend előttii vitában adott miniszterelnöki viszonválaszokból mindig sokat megtudhatunk a miniszterelnök gondolkodásáról – a korábbiakéról is, de a jelenlegiéről különösen. Az előző alkalommal Orbán azt árulta el a viszonválaszban, hogy mit gondol az alkotmányról, most pedig azt, hogy mit gondol az európai uniós tagságunkról. Nem mondott igazán újat, hiszen már a csatlakozás előtt is elmondta, hogy van élet az Európai Unión kívül is. Most bizonyos értelemben ezt ismételte meg.
Nehéz másképp értelmezni ezt a mondatot, mint hogy Orbán számára tagságunk az Unióban számszerűsíthető, ha tetszik, üzleti jellegű előnyök kérdése. Annak idején úgy fogalmazott, hogy több dolog szól a tagság mellett, mint ellene. Mint amikor egy üzleti kapcsolatról, mondjuk, azt mondja a vállalkozó: az elérhető ár nem túl előnyös, de a piaci jelenlét folyamatossága és a kapacitások kihasználása miatt mégis érdemes fenntartani.
Az Európai Unió valami olyasmit jelent, hogy az öreg kontinens országai, amelyek évszázadokon keresztül rendre háborúskodtak egymással, uralkodó rétegük egymás ellen uszította népeiket, a második világháború borzalmaiból tanulva megpróbáljaák félretenni a történelmi bizalmatlanságot, és együttműködni a többiekkel, elsősorban a szomszédokkal, ahogy ezt a németek és franciák, az olaszok és osztrákok, a svédek és finnek, újabban a németek és lengyelek teszik. Azt is jelenti, hogy a sok gazdaságilag magasan vagy közepesen fejlett, de kicsiny és közepes méretű ország belátta, hogy egyfelől az Egyesült Államokkal, másfelől a rohamosan fejlődő ázsiai országokkal csak akkor tud versenyezni a világban, ha egységes piacot teremt, ha biztosítja az erőforrások szabad mozgását az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig terjedő térségben, és ehhez egységes gazdasági jogrendet érvényesít. Meg végül azt is, hogy az ógörög demokrácia normáit tovább vivő demokratikus jogállamiság normáit érvényesítik Európa-szerte, mert ez kínál stabilitást nemcsak az egyes országok, de a kontinens egésze számára is. Európa értékközösséget jelent, és ez az emberi méltóság tiszteletét jelenti a csatlakozó országokban. Ebből például olyasmi is következik, mint a halálbüntetés tilalma, ami Amerikától is és Ázsiától is megkülönbözteti az európai országokat.
Orbán és pártja viszont nem teszi magáévá ezeket a normákat. Örömmel él azokkal a felzárkóztató támogatásokkal, amelyeket az Uniótól kapunk. Kiterjesztené Romániára a schengeni övezetet, szorgalmazza Horvátország csatlakozását, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás a magyar kisebbség által is lakott szomszéd országokkal. De ha a hatalom megszerzéséhez vagy a megszerzett hatalmi pozíció megszilárdításához hasznosnak véli a szomszéd országokkal való konfliktusok vállalását az ott élő magyarok ügyében, akkor nem habozik hidegháborút kezdeményezni velük: a státustörvénytől és a MÁÉRT-tól a kettős állampolgárságig, az „egységes magyar nemzet” mítoszának alkotmányos elvvé emeléséig ez politikájának egyik vezérelve. A német vagy a francia diákok turistaként, cserehallgatóként járják a másik országot, a Fidesz a szomszéd országok magyarlakta területeire ír elő iskolai kirándulásokat. Nem a megbékélést megalapozó kapcsolattartást szorgalmaz szlovákokkal, románokkal és szerbekkel, hanem a szomszéd népektől való elkülönülést szolgálva köti a magyar államhoz a kisebbségben élőket.
Orbán az Európai Unió soros elnökeként mondott nemet arra az Euró Plusz megállapodásra, amelynek megkötését saját sikereként aposztrofálja. Első pillantásra is bizarr dolog, de ha a mélyére nézünk, különösen az. Az indok: a megállapodás korlátozná, hogy előnyöket szerezzünk az adóversenyben. Az indok hamis: a megállapodás nem korlátozza, hogy Magyarország alacsonyabb adót vessen ki a vállalatok nyereségére, mint vetélytársai, csak olyan megoldásokat ajánl, amelyek egységessé teszik a társasági adó alapjának meghatározását, és ezzel transzparenssé teszik az adózást. Ha összehasonlíthatók az adók, az valójában nem gátolja, csak világosabbá teszi az adóversenyt. Hogy veszítünk-e és mennyit azon, hogy a nemzetközi vállalatok egységesen számítják adójukat, arra nézve csak becslések vannak, az viszont bizonyos, hogy a paktumból való kimaradásunk akkor, amikor közép-kelet-európai társaink többsége belép a paktumba, rossz színben tüntet fel bennünket a befektetők szemében.
Orbán arra hivatkozik, hogy csak az adóverseny miatt nem lép be a paktumba, a többi elemével nincs baja. A gyakorlata nem ezt mutatja. A megállapodás szól például a belső piac erősítéséről, vagyis a megmaradt korlátok lebontásáról, a verseny erősítéséről. Mit tesz ezzel szemben az Orbán-kormány? A válságadókkal, amelyekről kedélyesen jegyzi meg Orbán, hogy multiadóknak nevezi őket a nép, a külföldi befektetőket sarcolja meg. Olyan földtörvényt készít elő, amellyel a földpiac formális felszabadítása után is megakadályozható, hogy külföldiek földtulajdont szerezzenek az országban. Hangzatos deklarációkat tesz, hogy „bármit döntsenek is Brüsszelben”, nem kerülhet külföldiek kezébe magyar föld. A paktum a be nem jelentett munka arányának csökkentését irányozza elő, az Orbán-kormány viszont 29 pontos csomagjában kiterjesztette a be nem jelentett munka körét. A paktum szerint fékezni kell a bérek emelkedését, hogy ne szakadjanak el a termelékenység alakulásától, Orbán viszont politikai megfontolásból bérkommandóval erőszakolna ki béremelést azoknál a vállalatoknál, ahol a versenyképesség alakulása ezt egyébként nem engedné meg. A megállapodás előírja a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, amely megkönnyíti távlati finanszírozását. Az Orbán-kormány a második pillér felszámolásával az ellenkezőjét teszi: rövid távon teremt pótlólagos forrásokat a költségvetés számára, de azon az áron, hogy hosszabb távon nehezebbé válik a nyugdíjak kifizetése.
Orbán alkotmányba iktatja a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, hogy az Alkotmánybíróság ne semmisíthesse meg az arra vonatkozó rendelkezést a Büntető törvénykönyvben. Pedig Európa legtöbb országában nincs ilyen büntetés. Mégis megteszi, mert ha már a halálbüntetést nem hozhatja vissza, legalább ezzel – meg a „három csapással” – igyekszik maga mellé állítani azokat, akik szigorú büntetésektől várnak közbiztonságot, miközben Európában tudják, hogy a szigorú büntetési tételek nem csökkentik a bűnözést. Orbán leszállítaná a büntethetőség korhatárát és a tankötelezettség idejét, miközben az európai trend ennek ellenkezője. Orbán felszámolja az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, amelynek a bíróságok függetlenségét garantáló felállítása 1997-ben még úttörő reformlépés volt Európában, miközben ma már tizennyolc uniós országban van ilyen intézmény.
Orbán idézett parlamenti mondata tehát újabb vallomás, egész politikájának egyfajta summázata. Marad az Európai Unióban, megtartva a formális tagságot, élvezve annak előnyeit, de mind több dologban szembefordul azokkal a normákkal, amelyek az Unió lényegét adják.
