Alkotmánykoncepciók – az egyén és az állam viszonya
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. április 05. kedd, 05:35
Úgy tűnik, a 20. század közepétől mostanáig az alkotmányainkon és a koncepcióinkon végigvonul néhány gondolat, amelyektől már réges-régen meg kellett volna szabadulnunk. Nem kivétel ez alól az 1989-es alkotmány sem. Ezek az igencsak elhasznált gondolatok mind az egyén és az állam viszonyáról szólnak, és belefogalmazták őket az alkotmányok és javaslatok szerkezetébe, valamint a jogokról szóló részekbe.
Szerkezeti sajátosságok
Egy alkotmány struktúrája korántsem pusztán formai elem, hanem a gondolkodás kerete, amelyben megfogalmazói elhelyezik mindazt, amit szükségesnek és elengedhetetlennek találnak. Ha összevetjük az 1949-es, 1989-es alkotmányokat és a 2006-os (Petrétei-féle), 2010-es (Salamon-féle), valamint a 2011-es (Szájer-féle) koncepciókat, láthatjuk, hogy mindegyik az állam tárgyalásával kezdődik. Ez arra utal, hogy egyik sem fogta fel az államot úgy mint a polgárok által létrehozott és folyamatosan konstituált intézményt. Ellenkezőleg, mindegyik úgy tekintett rá, mint eleve létezőre. Nyílt vagy látens módon, de mindenképpen az következik ebből, hogy ami a társadalomban vagy az országban van, az csakis az állam által létezhet. Nagyon is lehetséges, hogy az etatizmus olyan mélyen beivódott a közgondolkodásba, hogy a szélsőjobbtól a baloldalig mindenütt megtalálható – azzal a különbséggel, hogy míg a (szélső)jobboldal e nélkül képtelen meglenni, addig a baloldali gondolkodást megbénítja.
Szembetűnő azonosság, hogy mindegyik szöveg a legelején deklarálja, hogy a népé a hatalom. De vajon mit jelent ez ebben az összefüggésben, azaz hogyan kerül a nép az államról szóló részekbe? A megfogalmazások kísértetiesen hasonlóak: 1949: „minden hatalom a dolgozó népé” (2.§. 2); 1989: „minden hatalom a népé” (2.§. 2); 2006: „a hatalom forrása a nép” (2.§); 2010: „minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép” (Alapvető rendelkezések, 1.); 2011: „a hatalom forrása a nép” (Alapvetés, B. Cikk, 2.).
Ahhoz, hogy megértsük, mit is üzennek nekünk az alkotmányszövegek, tudnunk kellene, hogyan definiálják a népet. Csakhogy ezt nem teszik meg nyíltan. Pontosabban a „nép” fogalmát látens módon a szövegkörnyezet határozza meg. A „nép” mindegyik verzióban magányosan ténfereg az állam hatalmasságai között. Övé a hatalom, de ezt csak azért írják le, hogy azonnal áttérhessenek a politikai rendszer elemeinek leírására. Ez azt a képzetet keltheti, hogy ez a rendszer, vagyis az állam maga a nép. Ebből következően az alkotmány(koncepciók) felfogása szerint az intézményrendszer hatalma azonos a „nép” hatalmával. Ha tehát semmi máshoz nem kötjük a népet, csak az államhatalomhoz, akkor maga is abból ered, vagyis a nép csak az államhatalom által létezik. Nem véletlen, hogy az orbánizmus azonosnak tekinti a néppel a kormányt és annak vezetőjét (lásd a strasbourgi szereplését). Ez szinte elkerülhetetlen, ha a „népet” az államhatalom konstituálja, és ez nem fordítva történik. Ezen kívül eléggé abszurd megfogalmazások erednek belőle, olyanok, mint:
„Magyarország védelmezi állampolgárait.” (Szájer-féle tervezet, Alapvetés G. cikk, 2.) Vagy: „A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát.” (1989-es alkotmány 5.§)
Úgy tűnik tehát, hogy a magyar jogi gondolkodás logikailag deduktív jellegű, feltétlenül el kell képzelnie valami eleve létező nagyobb egészet, amely nélkül nem létezhetnének a részek, vagyis az egyének. Ez azt jelenti például, hogy a társadalom alkotja az egyént, a család pedig a családtagokat. Ennek következtében minden alkotmány(koncepció)ban az állam szerkezete és jogai után szerepelnek az egyéni jogok a következő címekkel: 1949: VIII. fejezet, Az állampolgárok jogai és kötelességei; 1989: XII. fejezet, Alapvető jogok és kötelességek; 2006: Második rész, II. fejezet, Alapvető jogok (18. §-tól); 2010: Alapvető jogok és kötelességek (a fejezetek nincsenek megszámozva, ez tulajdonképpen a második fejezet); 2011: Szabadság és felelősség (a fejezetek nincsenek megszámozva, ez tulajdonképpen a második fejezet).
Van ugyan köztük eltérés, de mindössze annyi, hogy a jogokat megelőzi-e minden, ami az államra vonatkozik, vagy csak néhány ezek közül. Ez a helyzet a 2006-os, 2010-es és a 2011-es koncepcióknál. Az alkotmánykoncepciók szerkezetéből azt sejthetjük, hogy az egyéni jogokat az állam hatalmából eredeztetik. Ez a szerkezet a jogi és a közgondolkodás pontos lenyomata, és igen súlyos társadalmi következményei vannak. Mindenekelőtt az, hogy Magyarországon az intézmények és a polgárok között fennálló alá-fölérendeltségi viszonyt szinte természeti törvénynek mutatja be. Ennek következtében lehetőséget ad arra, hogy a szervezetek negligálják a mindennapi demokráciát, hogy gyakorlatilag megfosszák például a munkavállalókat jogaik érvényesítésének lehetőségétől, hogy korrumpálják a civil szerveződéseket stb., stb. Aztán ez a felfogás nyitott utat a legabszurdabb áltudományos elképzeléseknek, olyanoknak, mint a királyi koronában megtestesülő nemzet vagy éppen a „történeti alkotmány”. A fejekben lévő zűrzavarra jellemző, hogy például a 2006-os koncepció egyetlen mondaton belül említi a koronát és a köztársaságot imígyen: „Magyarország, mint az európai népek közösségének egyenjogú tagja, történelmi hagyományainak – amelyeket a magyar Szentkorona (sic!) és a köztársasági eszme is jelképez – […]” A 2010-es elképzelés szerint a korona a magyar államiság kifejezője. A 2011-es szerint pedig az „alkotmányos állami folytonosságot” testesíti meg. Ez legalább annyira zavaros és hamis gondolat, mint az előző. Sajnos már az 1989-es alkotmányban is szerepelt a korona (76.§ 2.), mégpedig a címer leírásakor. A harmadik Magyar Köztársaság tehát már a születésekor megfertőződött egy velejéig köztársaság- és szabadságellenes eszmével. A korona szerepének növekedése pontosan mutatja, hogyan vált egyre dominánsabbá és hogyan misztifikálódott az állami szervezetek primátusába vetett hit. Fel kell, hogy figyeljünk erre, mert azt üzeni minden demokratának, hogy nem lesz lehetséges a szétdúlt demokrácia újraalapítása, ha át akarjuk menteni a 20. századi diktatúrák és tekintélyuralmi rendszerek eszméit és szimbólumait.
Az állam jogai
Ha az előző fejtegetésünk igaz, akkor az alkotmánykoncepciók indirekt módon igyekeznek az állam jogait alkotmányban rögzíteni. Három alkotmány, illetve koncepció tartalmaz látens állami jogokat: az 1949-es, és a két Fidesz-koncepció. A 2006-os tervezetben mindössze egyetlen ilyen van, bár az meglehetősen durva. A 18.§ (4) bekezdésében engedélyezi a halálra ítélést, holott a (2) bekezdésben megtiltja a halálbüntetést. Az ellentmondás abból fakad, hogy ez a tervezet nem akart szakítani a Rendőrségi törvény 11.§ (1) rendelkezésével,(1) és kimondja, hogy „Aki hivatásának gyakorlása során […] életét, testi épségét is köteles kockáztatni, az erre vonatkozó jogszerű vezetői utasítást vagy parancs teljesítését nem tagadhatja meg.” Ezzel alkotmányos jogot adott volna a vezetőknek a beosztottak halára ítéléséhez!
Ez nem kisiklás és nem is véletlen! A rendszerváltás utáni társadalmi gondolkodás egyik alapvető sajátossága jelenik meg benne, amely valamennyi politikai irányzatnál és a tudományban, no meg a sajtóban is megtalálható volt: a társadalmi hierarchiába vetett vakhit. A funkcionális különbségeket sokan, ahogyan a társadalmi javakhoz való hozzáférés eltérő esélyeit is, valamilyen módon minőségi és értékbeli különbségekké transzformálták. Ez jelent meg ebben a paragrafusban, és ezt fogalmazta meg cinikus nyíltsággal Lázár János is a nagy vihart kavart beszédében.
A Rákosi-féle alkotmányban, ahogyan a Fidesz javaslataiban is, rejtetten és áttételesen találhatjuk csak meg a polgárok felett gyakorolt állami jogokat. Így például az 1949-es alkotmány VIII. fejezetében a jogokat az állam biztosította, ami pedig nem jog, azt megvédte. Csakhogy, amit az állam biztosít, az nem jog, hanem adomány. Egy totális diktatúrában ez nem is meglepő.
Ez az adományozói hajlam figyelhető meg a Fidesz-javaslatokban is. A Szájer-féle koncepció XIV. cikkelyének második bekezdése szinte szó szerint úgy fogalmaz, mint Rákosi alkotmánya: „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek […] különbségtétel nélkül biztosítja.” Az alapvető jogok a Fidesz gondolkodásában tehát nem tartoznak az egyénekhez, nem az individuumok, hanem az állam attribútumai. A polgári társadalmat azonban éppen az különbözteti meg a feudális vagy bármely más nem polgári társadalomtól, hogy az egyének eleve rendelkeznek a szabadságjogokkal. Ezeket senki nem adományozhatja nekik, és senki sem veheti el tőlük! Az alkotmány jellegét tehát az dönti el, honnan eredezteti az egyének szabadságát és jogait.
Az egyének jogai
A politikai elit a rendszerváltás óta képtelen megemészteni, hogy a politikai rendszer és a társadalom az egyének szabadságán alapul, és képtelen megszabadulni attól a gondolattól, hogy ki kellene egészíteni ezt a kötelességekkel. Az 1989-es alkotmányban a kötelességek éppúgy szerepeltek, mint a Fidesz terveiben. Üdítő kivétel a 2006-os tervezet, amely csak az állam kötelezettségeit ismeri. A Salamon-féle 2010-es koncepció ki akarta mondani, hogy jogok nincsenek kötelezettségek nélkül (Alapvető rendelkezések, 8.). Már ez is lehetőséget adott volna antidemokratikus törvények megalkotására, Szájer azonban jóval tovább megy ennél, és nevesíti a kötelességek egy részét. Így például kimondja, hogy mindenki „köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni”. (N. cikk) Az államnak Szájer szerint joga van arra, hogy kötelességeket határozzon meg, ez a jog pedig közvetlenül ered abból, hogy a jogokat az állam ajándékozza az egyéneknek, persze csak akkor, ha szót fogadnak. Az ún. sarkalatos törvények ugyanis éppen arra adnak lehetőséget, hogy a jogokat kényük-kedvük szerint értelmezzék a kormányon lévők. Tartalmilag a Szájer-koncepció rendkívül képlékeny, és még a Salamon-féle javaslathoz képest is visszalépést jelent.
A kötelességek fogalma az a trójai faló, amelynek segítségével visszacsempészték a jogi és politikai gondolkodásba az egyének államnak való alávetettségét. Ennek súlyos következményeit évek óta kénytelenek vagyunk elviselni. Ide tartozik a szélsőjobb feléledése, a vezéreszme burjánzása és a kormány egész politikai koncepciója, valamint az értelmiségi gondolkodás minőségének rohamos hanyatlása. A magyar értelmiség jelentős része mára lemondott arról, hogy szabad individuum legyen, és lelkesen tapsikol annak a rengeteg értelmetlenégnek, amit a kormányzó pártok kitalálnak.
Ha majd egyszer újra akarjuk alapítani a magyar demokráciát, létrehozva a negyedik köztársaságot, akkor az nem fog menni másként, csakis úgy, ha végre lemondunk a 20. századi rossz szokásainkról. 1989 már a múlt, nagyszerű múlt, de éppúgy nem lehet visszatérni oda, ahogyan – hiába szeretné a kormány – 1920-ba sem lehet.
(1) „A rendőr köteles a szolgálati beosztásában meghatározott feladatait a törvényes előírásoknak megfelelően teljesíteni, az elöljárója utasításainak engedelmeskedni, […] a közbiztonságot és a közrendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni.”
