Az új kultúrkampf
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. április 04. hétfő, 03:58
- Puskás Zsolt
...avagy pillanatfelvétel az égre meredő tekintetű bányászbéka anorektális régiója alól
(Puskás Zsolt)
Tegnap, kora délután, budapesti barátnőnk hívta fel figyelmemet a Youtube-on „Szép Magyarország” címen futó videoklipre. Csak és kizárólag könnyűzenei járatlanságomnak, a jobboldali kultúrkampfbéli ismerethiányomnak tudható be a klip futása során lelkemben feltámadó emocionális káosz, emocionális vihar. Első benyomásom az volt, hogy ez a képi ábrázolás biztosan valamiféle paródia. (A balliberális nemzetrontók ármánykodása a népnemzeti, faj- és tajtmagyar kultúrgyökérzet ellen.) Tovább erősítette ezt a mély eltévelyedettségemet, amikor elolvastam a klip alatt futó bejegyzéseket (amelyeket szombat délutánról, vasárnap reggelre virradóan letöröltek, illetve megszüntették a klip kommentálási lehetőségét). Másodszorra is kénytelen voltam megtekinteni a magyar újnépi kultúra eme gyöngyszemét. Másodszori megtekintésre kénytelen voltam belátni, hogy ez nem egy pamflet ám, még csak nem is egy posztmodern vizuális paradoxonsorozat. „Ezek”, ezt a klipet, így ahogy van, ahogy leledzik, komolyan gondolták.
Magasabb rendű tudatosodásom első, pozitív mellékhatásaként egy régi kép ugrott be: a szovjet filmek első kockáiról beforduló, összeforrott kezükben fáklyát tartó, munkás férfi, és munkásnő képe. „Aha! Heuréka! Hát persze hogy ismerős ez az egész a szocreálból!”, futott át a tudatomon. Ezt követően vizualizációs játékot folytattam. Elképzeltem, hogy az újmagyar Hunnia Filmstúdió bejelentkező emblémája milyen lehetne. A budapesti vár turulszobra előtt megállana a „mi autónk”. Kiszállana belőle – persze díszmagyarban! – az újmagyar mintaférj, a Lajos. Kezében jogar és országalma. Kisvártatva csatlakozna hozzá becses kis neje őnaccsága, Izabella asszony, nyakában hököm nagy kereszttel, karján a kisdeddel. Beállnának a megfelelő nemzeti pózba a turul szobor talapzatához. Türelmesen kivárva, hogy további három gyermekük, Attila hunjainak ruházatába öltözve, tarsollyal, tegezzel felvértezve csatlakozzon az élőképhez.
Ma reggel szerettem volna egy érdemi, valódi műelemzéssel élni, így ismét megtekintettem az ominózus klipet. Valódi forrásgyűjtő és forráselemző munkába kezdtem. Meglátogattam a duettet előadó színművészek, előadóművészek honlapját. Döbbenten olvastam, hogy a klip a Nemzeti Reklámügynökség megbízásából, tehát adóforintokból készült. (Kevéskét elmerengtem, hogy egy ilyen nagynevű grémium miért nem a közszolgálati televízió csatornáin át kívánja megörvendeztetni a nagyérdeműt lélekemelő közlendőivel.)
Szerettem volna részletesen kifejteni, hogy a valcerra emlékeztető dallam, modern hangszerelésben, miként volt képes egyesülni, egységbe forrni a végletekig letisztult, egyszerűségében már-már majdnem éteri tisztaságot sugárzó szöveggel, de csak azért, hogy egységüket valamiféle himnikus dicsfénnyel koronázhassa a tenorszaxofon autentikus kísérete. Szerettem volna az előadóművész, a színművész úr barokkos, „operás” artikulációját (szómagyarázat: operás hangképzés alatt azt értem, amikor az előadóművész manírjai élével valódi operációt óhajt végrehajtani a nagyérdeműn, azaz hangjával kíván operálni!), hangképzését kiemelni, de a stáb névsora és mostani, honi politikai állapotaink ismeretében, azonnal az öncenzúra vétkébe, kisvártatva mély depresszióba zuhantam.
Szóval! Van-e innen még lejjebb? Lehet-e innen még lejjebb? Lehet-e tovább mélyíteni a magyar kultúra évszázados szakadékát? Csodálkozhatok-e Heller Ágnes üldöztetésén? Megdöbbenhetek-e, hogy a nagy többség nem érti meg Kertész Imrét és nemzedékét, nem olvas Esterházyt, Parti Nagy Lajost? Csodálkozhatok-e mindezek után, hogy a József Attila-díj odaítélésébe is beavatkozott a politika? Csodálkozhatok-e ezek után, hogy a jól látható, új, nemzeti kultúrkampfhoz képest a készülőfélben lévő alkotmányunk csupán egy díszgomb, a nemzeti, újmagyar kultúrkampf dolmányán?
Végezetül engedtessék meg, hogy fogadást kössek tisztelt olvasóimmal! Eddig is sejthettem, hogy Wass Albert valamelyik regényét előbb vagy utóbb dramatizálni fogják. Számomra csak az kérdés, hogy mikor lesz az ősbemutató? 2012. október 23-án, avagy 2013. augusztus 20-án?
Filmvásznon vagy a Nemzeti Színházban? – számomra mellékes. A forgatókönyv megírását, persze kizárólag sűrű adóforintokért, jó szívvel vállalom! (Hányatott életemben úgy sem fordult elő velem gyakran, hogy munka nélkül szakítsak nagy pénzeket! A megbízatást alvállalkozóként kiadnám ötödik cé osztályos kis unokámnak! Biztos vagyok benne, hogy a riposztozott videoklip művészi megformáltságát messze túl tudná szárnyalni.)
