A „nemzeti egység”
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. április 02. szombat, 05:37
Az elmúlt hónapok politikai eseményei pontosan megmutatták, mi rejlett amögött, hogy a Fidesz-KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokat megelőző időszakban, sőt, a kampány idején sem volt hajlandó, egyetlen értelmezhető mondatot sem mondani a programjáról. Ennek lehetett az az oka, hogy egyszerűen képtelenek voltak ellenzékben felkészülni a kormányzásra. De lehetett az is, hogy cinikusan és erkölcstelenül taktikáztak. Majd ha már látjuk, mennyi szavazatot kapunk, akkor lassan, adagolva megmondjuk, hogy mit is akarunk. Ha ugyanis túl korán mondanánk meg, hogy mire készülünk, talán nem is kapnánk olyan sok szavazatot. Emlékezzünk csak a választások két fordulója közötti jelszóra: „kis többség kis változás, nagy többség nagy változás”. Arra azonban mindennek ellenére sem gondoltunk – vagy csak kevesen gondoltak −, hogy a „nagy változás” a liberális demokrácia lebontását, egy új, a modern európai demokráciák hagyományával szembenálló alkotmányt, s a Horthy-korszakkal való történeti és politikai folytonosság hangsúlyozását fogja jelenteni. Mint ahogy azt sem gondoltuk, a „nagy változás” egyet jelent a kormányzati szinten folytatott mellébeszéléssel (nem volt még ilyen mozgalom az elmúlt 20 évben, mondja a miniszterelnök, miközben az alkotmányozás kapcsán kiküldött kérdőívek alig 10 százaléka érkezett vissza a hivatalos adatok szerint), ügyetlen csúsztatásokkal és csalásokkal (gondoljunk csak a médiatörvény és az alkotmánytervezet angol nyelvű fordításainak kínos példájára), a magyar társadalom alattomos és cinikus módon történő félrevezetésével (a miniszterelnök szerint az országgyűlési választások második fordulója előtt közölték, hogy kétharmaddal alkotmányozni fognak, noha ennek egyetlen konkrét bizonyítéka sincsen). Mindennek pedig az lett a következménye, hogy a politikai kultúrát ma az erkölcstelenségnek és a cinizmusnak eddig nem tapasztalt foka, mértéke jellemzi és mérgezi.
De nemcsak az, hanem a következetés gyűlöletkeltés, a folyamatos törekvés az egyébként is megroppant magyar társadalom végérvényes szétszakítására, a történések meghamisítása, a kormányzati kommunikáció legfőbb stratégiájává váló durva csúsztatások, hazudozások – mindez természetesen a nemzeti egység nevében. Nézzük ebből a szempontból néhány példát az elmúlt napok történéseiből. Wittner Mária hóhérnak nevezte Horn Gyulát, majd felhánytorgatta, hogy a volt miniszterelnököt az adófizetők pénzéből ápolják, mert nem tud meghalni. Egy másik nyilatkozatában pedig arról beszélt, hogy az autóbaleset következtében elhunyt Toller László megkapta a büntetését. A Fidesz-KDNP egy másik „nagyformátumú” politikusa a rá jellemző egyszerűséggel és közvetlenséggel „szarházinak” nevezte Gyurcsány Ferencet, a köztársaság előző miniszterelnökét. Az Országgyűlés elnöke ennél távlatosabban és nagyobb összefüggésekben gondolkozva, arról értekezett az alkotmányozási vita bevezetéseként, hogy „2006-ban hazugsággal, manipulációval elcsalták a választásokat, majd régi kommunista titkosszolgálati módszerekkel előidézett provokációk után rendőrterrorral próbálták megfélemlíteni az ellenzőket. Embereket kínoztak, nyomorítottak meg, ítéltek el hamis tanúvallomások alapján, s mentették fel ugyanúgy a valódi bűnösöket, s mindezt a jogállam nevében”. A példákat folytathatnám, de nincs értelme. Mint ahogy annak sincs, hogy moralizáljunk afölött, mit szabad Wittner Máriának, s mit nem, mire jogosítja fel őt a börtönben töltött idő. Ilyen mondatokat mindenesetre egyetlen embernek sem szabad mondani, legkevésbé azonban egy „56-os hősnek”. Ennek belátásához nincs szükség különösebb morális érzékenységre. Wittner Mária kijelentése ugyanakkor azért is nagyon tanulságos, mert rávilágít arra, hogy az otrombaság, érzéketlenség és embertelenség azonnal szalonképessé válik a kormánypárton belül, ha primitív kommunizmusellenességgel párosul. Ebben az esetben a Fidesz frakció szerint már nem alpáriságról, hanem véleményszabadságról, de még inkább arról van szó, „hogy a múlt nagy vitái még mindig itt vannak közöttünk”. Persze akárhogyan csűrjük-csavarjuk is, ezek a példaként említett megnyilvánulások, ez a stílus annak a kulturálatlanságnak, elvakult gyűlöletnek, értelmetlen dühnek, intellektuális igénytelenségnek a kifejeződése, amely mélyen jellemzi a hazai jobboldal jelentős részét – politikusokat és újságírókat, közéleti emberek és egyszerű kormánypárti szavazókat egyaránt.
Mental pollution – flickr/jhave2
Ugyanakkor van itt még egy mozzanat, amire kevesebb figyelmet szoktunk fordítani. Számos társadalomelméleti írás, politikai filozófiával foglalkozó esszé utalt arra, hogy az elmúlt évtizedekben – különösen Európában, és nem utolsó sorban az Európai Közösségnek köszönhetően − egyre inkább közeledett egymáshoz a szociáldemokrácia és a konzervatív politikai irányzatok eszmerendszere. Ez természetesen nem jelentette a baloldali és a konzervatív politikai eszmék közötti határok összemosódását, de azt igen, hogy a liberális demokrácia alapelveit, értékeit és normáit illetően nagyfokú egyetértés alakult ki közöttük. Többek között erre a közeledésre épültek és épülnek az egyes nyugat-európai országokban létrejött nagy koalíciók, azaz a konzervatív/kereszténydemokrata és szociáldemokrata pártok közötti kormányzati együttműködések. Magyarországon mindez egészen másképpen történt – az ország és a politikai kultúra legnagyobb kárára. A Fidesz-KDNP jobboldalisága ugyanis köszönő viszonyban sincs a mai európai politikai konzervativizmussal – még akkor sem, ha, persze tudjuk, a mai konzervativizmus sem egynemű, hanem sokféle. A kormánypárt jobboldalisága azonban nem az európai konzervatív politika és gondolkodás felé keres kapcsolódási pontokat, hanem a magyar jobboldal nacionalizmusból, felsőbbrendűségből, kommunizmus- és szocializmusellenességből, antiszemitizmusból, kulturális be- és elzárkózásból szerveződött hagyományából táplálkozik. A magyar jobboldaliság ugyanakkor nem racionális alapokon álló politikai eszmerendszer, hanem sokkal inkább szakrális jellegű hitvallás (és ennyiben az alkotmány tervezete hű a magyar jobboldal hagyományaihoz). Lényegét mindenekelőtt az etnikai alapon definiált nemzethez, az ezeréves magyar államhoz, az egységes magyarsághoz, a nemzetet megtartó kereszténységhez való érzelmi kötődés, valamint a magyarságot fenyegető idegen hatalmakkal folytatott szabadságharc mítosza jelenti. A Fidesz-KDNP politikájában ezt egészíti ki az elsősorban a társadalom peremvidékén élőket fenyegető és megrendszabályozni akaró law and order politikája, a nemzeti érzelmű felső-középosztály, valamint a történeti egyházak nyomatékos támogatása.
Ez a fajta jobboldaliság egyszerűen semmit sem tud kezdeni sem a magyar társadalomban jelenlévő baloldali, balliberális szemlélettel, sem a baloldal, a balliberalizmus intellektuális teljesítményével. Éppen ezért fel sem vetődik a tárgyszerű vita, diskurzus, egy közösen birtokolt társadalmi jövőkép felvázolásának a kérdése. De pontosan ennek a kommunikációnak a hiányát hivatott pótolni a baloldaliság, a balliberalizmus erkölcsi stigmatizálása, illetve kriminalizálása, az a végtelen egyoldalú történelemkép, a rendszerváltás óta eltelt évtizedek történetének az a hamis és primitív értelmezése, amely az Országgyűlés elnökének említett beszédéből pontosan kiolvasható. Az a stílus, amelyet a hazai jobboldal nagyobbik része, azon belül is elsősorban a kormánypárt használ a baloldallal való „kommunikációja” során, az a nyelv, ahogyan a baloldalról, a balliberalizmusról beszél, annak beismerése, hogy nem képes a balliberális világnézettel intellektuális vitát folytatni. Így hát marad a gyalázkodás (ami persze még ebben a helyzetben sem szükségszerű, de hát ennyire futja...)
A jelenlegi kormány legfőbb üzenete, hogy mára „példátlan” nemzeti egység jött létre Magyarországon. A kormány semmi mást nem tesz, mint végrehajtja a „magyar emberek” akaratát. A valóság azonban egészen más. A nemzeti egység a valóságban ugyanis nem a minden modern társadalmat alapvetően jellemző társadalmi, kulturális, vallási, ideológiai sokféleség összerendezését, ésszerű kompromisszumok létrehozását, a politikai irányzatok közötti kommunikációt jelenti, hanem mindennek az ellenkezőjét. Azoknak a kizárását, megbélyegzését, akik nem akarják követni a magyar jobboldal uralkodó kulturális és politikai hagyományait. Mindegy, hogy az illető világhírű filozófus, író, vagy zongoraművész – a kormány, a magyar jobboldal hagyományainak megfelelően, minden bírálat, másfajta megközelítés, alternatív felvetés mögött a nemzet elárulását, Magyarország becsmérlését, zsidó, kommunista vagy egyszerűen csak „idegen hatalmak” pénzelte összeesküvést vél felfedezni. A nemzeti egység – de ezt már a kötcsei beszéd óta tudjuk – nem tűr érdektelen és értelmetlen „értékvitákat”, hanem sokkal inkább az elvárásoknak való megfelelést követeli meg. Ez az a nemzeti egység, amely sosem fog megvalósulni, ez a nemzeti egységnek az a felfogása, amely ma Magyarország modernizálódásának, a jó életnek, a közjó kiteljesedésének, a morális alapú politikának a legfőbb akadálya.
