rss      tw      fb
Keres

Ungváry Rudolf









Ellenségek



„Az új alkotmány… csak akkor teszi az állam kötelességévé a… jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos… kötelezettségeket. … Ez… viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett… tennie, méghozzá föltétel… nélkül. …[Az új alaptörvény] folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására… a megszorításokkal próbálkozó politikáját… Legtöbb honfitársunk… tudomást se szerez az alkotmányosság antiszociális fordulatáról… a következményeket fogják érezni csak, s a jóisten a megmondhatója, kit fognak okolni miattuk. Talán a Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Bizottságot, a multikat. Egy szó, mint száz: az idegeneket. Nem az államalapító Orbánt Viktort, az biztos.” (Tamás Gáspár Miklós: Az új alkotmány történelmi jelentősége, 2011. március 29., Népszabadság.)

A szerző nem tér ki arra, hogy a jogok és a kötelezettségek alkotmányos összekapcsolásával – lehet, tévedésből – valójában sokan nagyon is egyetértenek, és ők a szavazói többség. Még akkor is a többség lesznek, amikor a mostani rezsimre már a kutya sem fog emlékezni. Ez a többség többek között ezért is jobboldalias (meg egyelőre még a vezérbe vetett bizalma, meg a gondoskodó állam iránti igénye stb. miatt is). Speciálisan azt az igényt, hogy összhang legyen jogok és kötelességek között, politikailag kontraproduktív eleve félresöpörni. Még akkor sem célszerű ezt tenni, ha nem feltétlenül alkotmányban kell rögzíteni ennek az összhangnak a szükségességét, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kierőszakolják, és nem úgy, ahogy most fogalmazzák meg, és nem azok, aki most mindezt így teszik.

A jogok és kötelességek összhangját igenlő többséggel a háta mögött az egyetlen igazság letéteményesének szerepét heveny baloldal ellenességgel és hazázással kisajátító jobboldali politikai elit és kormánya hosszabb ideg is fenn tudja majd tartani a hatalmát, mint azt ellenségei remélik. Ellenségei, mondom, mert az ellen, hogy ma Magyarországon ellenségek állnak egymással szemben és nem ellenfelek, nincs orvosság. Hogy lehetne egy baloldali és egy liberális pusztán csak ellenfele az olyanfajta karaktergyilkos jobboldalnak, amelynek vezető képviselői azt állítják a baloldalról és a liberálisokról, hogy nem lehet „tisztességes… kompromisszumokat kötni olyanokkal, akik… nem hittek soha semmiben, (…) akik mindig is megvetettek minden értéket(Kövér L. fideszes pártfunkcionárius felszólalása az országgyűlésben). Ilyesmit ellenségekről lehet csak állítani, ellenfelekről nem. És az „ellensége” reláció a gyakorlatban elkerülhetetlenül szimmetrikus lesz, azaz kölcsönös.

A jobboldal ellenségképző magatartása mögött az a totalitárius ideológia rejlik, hogy a demokráciában természetes bal- és jobboldali politikai megosztottságot föl kell számolni a két oldal egyikének a javára, mert a másik oldal úgy, ahogy van, a természeténél fogva gazemberekből áll. Ezt nevezik a tudományban nullszaldós játéknak, a mindennapok nyelvén élet-halál harcnak. Volt már rá példa, de hosszú távra valahogy sose fizetődött ki…

Nehéz ma egy baloldalinak, még nehezebb a militáns változatának (de nemcsak azért, mert pártjaik nem jeleskedtek). A „dolgozó nép okos gyülekezetének” eszményéből el kellene jutniuk ahhoz a dolgozó néphez, amely tényleg létezik. Ahhoz, hogy milyen is a nép, és mire lehet számítani. Lenin ezt annak idején úgy oldotta meg, hogy az észt az élcsapatra testálta, így lett bolsevista, és mindenható egy baloldali pártból. Jobboldalon is megvalósították ezt, azóta az eredményt ott fasizmusnak hívják: a vezér egy személyben képviseli az élcsapatot. Ma egyiket se vállalja nyíltan senki (a többi meg egyelőre nem számít). Kérdés, akkor meg mi legyen, ha a tömegek olyan gyorsan nem akarnak nekiindulni a fejlődésnek?

Feltehetően euroatlanti demokrácia és kapitalizmus legyen (amelynek televényéből ezt a demokráciát kiizzadták), a maga ellensúlyaival, küszködéseivel, és vele az évszázados, lassú, visszaesésekkel tarkított fejlődés. (A bevezetőben idézett szerző számára ez nyilván a gyehenna.) A demokráciába egyszer majd ez a Magyarország is visszatalál, noha a visszavezető úton nem ígérhető egyéb, mint amit Sir Winston Churchill is mondott 1940. május 13-án, miután a második világháború kitörése után átvette Anglia miniszterelnöki tisztét (a gyengébb idegzetűeket kímélendő nem idézem).

A visszaesések idején ugyanis valamilyen formában (ahogy lehet) mindig elkerülhetetlen a küzdelem vállalása, akármennyire is gyenge adott esetben a saját politikai-kulturális tábor. És lassú, szívós felvilágosítás is szükséges, melynek során ne feledkezzünk meg annak folytonos közléséről sem, hogy a paradicsom a földön sohasem fog megvalósulni. És ezért mindenki, aki küszködés- és szenvedésmentes világot ígér, potenciális politikai gazember – legyen baloldali, vagy jobboldali. Tamás Gáspár Miklóst a sors – az élete, értelme és lelkülete – megkímélte ettől a bűnbeeséstől (társadalmi megváltást remélő indulatai legfeljebb szövegeiben öltenek testet), de ebből még senki se vonja le a következtetést, hogy a kísértésnek egyéni és társadalmi léptékben vége.

Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül”, fejezi be TGM. Másként fogalmazva: ha a dolgozók rájönnének, hogy mi következik az alkotmányból, akkor képesek lennének erőszakot alkalmazni. Ez bizony lehetséges: az is, hogy rájönnek, romlott az életszínvonaluk (mire másra jönnének rá), és az is, hogy éppen emiatt fognak erőszakot alkalmazni (mi másért). Ebből azonban még nem következik, hogy arra is rájönnek, milyen szörnyűek voltak, amikor hittek. Hiszen még Tamás Gáspár Miklós is biztos benne, hogy okolni a bajokért majd „nem az államalapító Orbánt Viktort [fogják], az biztos”.

Szívósak a kulturális beidegződések. Sokan azonban még mindig csak az anyagi helyzetet tartják igazán meghatározónak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!