Sztrájkágyú és bérveréb
- Részletek
- 2010. január 18. hétfő, 05:04
- Kis Ádám
Hírfantasy
(Kis Ádám)
Ez a cikk majdnem teljesen a fantázia szüleménye. Talán jobb lenne allegóriaként megírni, elvonatkoztatva kortól és eseménytől. De abban az esetben nem lehet utólag – ha beigazolódik a feltételezés – azt mondani, hogy „Na, látod?”
Szombaton (pontosabban pénteken, de csak szombaton került adásba) azt mondja a rádióriporter, hogy nem érti, miért is folyik a BKV-sztrájk. Hiszen a dolgozók követelése nem olyan nagy összeg, különösen ahhoz képest, amennyi pénzt a volt vezetők kihordtak a vállalatból. A szakszervezeti vezető pedig azt mondta, hogy a követelésük minimális: csak a korábbi juttatásaikat követelik vissza, amelyeket a vezetés nem akar belefoglalni a kollektív szerződésbe. És ez így is van, üzeni a vezetés, most kössük meg a kollektívet, és ami kimaradt, arról tárgyaljunk a bérrel együtt. Ez a helyzet a szakszervezetek egyik részének meg is felel, más részük azonban annyira fontosnak érzi az azonnali formális megoldást (kollektívben szabályozni ezeket a jogokat), hogy szélsőséges eszközökhöz nyúl. Először betartja a törvényt, utána leállítja a tömegközlekedést.
Bizonyára az én fogyatékosságom, hogy nem tudom pontosan, mi a kollektív szerződés, de mivel ez a cikk fikció, most nem is nézek utána, csak leírom, mit képzelek róla. Képzelődésem sarokpontja az a hír, hogy a sztrájk előtt a buszok azért nem indultak, mert kollektív szerződés hiányában a dolgozók betartják a Munka Törvénykönyvének (MT) a buszok üzembeállítására vonatkozó szabályait. No, a Munka Törvénykönyvét sem akarom tanulmányozni, itt is a képzeletemre bízom magam, de azt, hogy a Munka Törvénykönyve azt szabályozná, hogy mikor mehetnek ki a buszok a telephelyről, egyszerűen nem tudom elképzelni. Más részről, ha meg szabályozza, akkor a Munka Törvénykönyve és a Kollektív szerződés közötti viszonyról alkotott elképzeléseim dőlnek meg. Ugyanis a logikus az lenne, hogy egy buszt annyi ideig kell visszatartani a kiállás előtt, amennyi elegendő az állapotának felmérésére és a szükséges javítások, beállítások elvégzésére. Ennél pontosabban a Munka Törvénykönyve nem szabhatja meg a dolgot, és ezt az előírást a kollektív szerződés nem írhatja felül. Ha a kollektív szerződésben a vállalat és a dolgozók megállapodhatnak abban, hogy a buszok tökéletlen állapotban is kiállhatnak, az régen rossz nekünk. Az én fantáziámban a dolog úgy él, hogy a Munka Törvénykönyve megszab bizonyos kereteket (pl. hogy az aktív dolgozók végkielégítést kaphatnak, ha elbocsátják őket, és megszabható a -tól-ig is), és a kollektív szerződés dönthet a kaphatnak és a -tól-ig kérdésébe. De az nem fér bele a logikámba, hogy a dolgozó akkor is kaphat végkielégítést, ha nyugdíjasként dolgozik, és maga mond fel. De az sem, hogy az MT szerint 35 percig vagy még tovább kell a buszt vizsgálni, a kollektív szerint elég a 9 perc.
Ha a sztrájkkövetelésről szóló híreket leegyszerűsítjük, arról van szó, hogy a kollektív szerződésben kell megjelennie a vállalat köztelezettségeinek. Megkérdeztem valakit, ez miért olyan fontos, hogy miatta leállhat akár a város is. Azt a választ kaptam, hogy így az ígéretek akárhány évre be vannak betonozva. Nohát, ez végképp meghaladta a fantáziámat. És mi van, ha a tulajdonos holnap felszámolja a vállalatot? Hogy ez a BKV esetén lehetetlen? No igen, azért van ott sztrájk. A magánvállalat esetében a tulajdonosnak módja van erre, ott azért nincs sztrájk. De mi van akkor, ha a döntésképes parlament 2/3-dal módosítja a Munka Törvénykönyvét, és ad abszurdum eltörli a kollektív szerződést mint olyat?
Itt valami nincs rendjén, az emberek nem olyan hülyék, hogy ekkora sztrájkágyúgolyókat lődözzenek ki ekkorka bérverebekre. Itt mutyi van, ez színjáték, a célok egészen mások.
Például, mi van akkor, ha a szakszervezet és a menedzsment összehangoltan vezeti az egészet, kikalkulálták, hány napig és milyen megátalkodással kell sztrájkolni. Jellemző, hogy a hét végére enyhül a sztrájk, amikor nem okoz akkora bosszúságot, ha nem jön a busz. Ha megvan a kellő felháborodás, indulat, vágy a megoldásra, akkor megegyeznek, és kiderül, hogy a vezetőség szereti a dolgozókat és viszont. Az ügy igazán senkinek nem okoz kárt (mi nem számítunk). A szakszervezetek a nagy vezető mögé állnak.
Minden bizonnyal nem a rendszerváltás utáni magyar társadalmi tagozódás specialitása a menedzserréteg kialakulása. A megelőző korszakban létezett a „káder”, aki „nem vész el, csak átalakul”, no meg a titánkáder (ti tán tudtok kezdeni vele valamit). A káder származási kategória volt, ha nem is egyértelműen: értékét a hovatartozása adta meg (a mi kutyánk kölyke). A káder bizonytalan minősége miatt azonban már igen hamar kialakult egyfajta technokrata réteg, aki lehetett akár x-es származású is, de képes volt egy vállalatot (akár a káder beosztottjaként is ) elvezetni.
Ez a technokrata réteg különösen felértékelődött a rendszerváltás után, amikor komolyan megjelent a csőd és a tönkremenetel árnya a termelésben. És lettek fejvadászok, és lettek menedzserlisták, és hamar kialakult ugyanaz a keringő, mint a káderkorszakban. G. vezette például a Picipuha magyarországi vállalatát, az eredményei nem voltak kielégítőek, így hamarosan repült. Azaz kiközvetítették egy légitársaság élére. A technokrata fő jellemzője nem a tudás, hanem az alkalmazkodóképesség. Vezetni minden céget nagyjából egyformán kell (a fenét), a cég tartalmi kérdéseire ott vannak a szakértő (vagy szakártó, ha őket is fejvadász közvetíti) vezetők. Nem hiszek abban, hogy egy cég minden egyes kudarcát fel lehet használni a vezető jellemzésére (mint ahogy az irodalmi és politikai hetilap főszerkesztője a vezércikkében rátalál mindazokra a kudarcokra, amelyek a jelenlegi BKV-vezér korábbi munkahelyein tapasztalhatóak voltak. Tartok tőle, sikert nem azért nem talál, mert nem voltak sikerek.) Ugyanakkor kevéssé hiszem, hogy elég közös vonás három vállalat között, hogy mindegyiknek van köze az elektromos energiához.
Teljesen elképzelhetetlen, hogy a technokratákban nem alakult ki csoportöntudat. Bizonyára pontosan ki tudják jelölni a helyüket a társadalomban, és megvan a szereptudatuk is. Vulgáris leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy ez csak a harács. Nem hiszem, hogy a technokrata szeme előtt csak a végkielégítés lebeg. Akinek nagy az önbizalma és az ambíciója, elmegy vállalkozni, vagyont szerezni. Bár, nem szeretném leértékelni azokat, akiknek az az ambíciójuk, hogy a karéj méretét növeljék.
Miért lenne abszurd elképzelés az, hogy a technokratának egyszerre csak politikai ambíciói támadnak? Sokféle példája látszik ennek is, azonban a technokrata alapértelmezés szerint semleges, erre ösztönzi a túlélés vágya. Csakhogy semlegesség nincs: a többszörös elköteleződés csak a semlegesség látszata. Aki valóban semleges, aligha lesz vezérigazgató. A semlegesnek a gazdasági igazgatói poszt a maximum (vagy az egyetemi tanárság, de ahhoz nagyon okosnak kell lenni). Mit tehet az a technokrata, aki okosabbnak tartja magát a pártpolitikusoknál, és egy idő után derogál neki, hogy alkalmazkodnia kell? Logikus: magához kell ragadnia a hatalmat. Ehhez viszont tömegek kellenek. A tömegek ma Magyarországon elárvulnak. A pártokon kívül más nem tudja megszólítani őket, és a pártok is egyre kevésbé. Rajtuk kívül igazán a szakszervezeteknek vannak címlistáik.
Az a vízióm, hogy ez a sztrájkcirkusz a szakszervezetek politikai szerepének erősítését célozza meg. Nem áll egyik párt szolgálatában sem, az ambíciók önállóak. Van mivel megfogni a tömeget, és a menedzserek személyében vannak önbizalommal telt, ambiciózus és hivatalosan alkalmasnak minősített emberek. Ha teljesítik a követelést, legyen bármi is az (és lehetőleg valami banális apróság legyen, mert akkor még képesek is teljesíteni), a tömeg mögéjük áll.
És majd felindulnak testvéri autóbuszok, és bedübörgik a vezért a hatalomba. És akkor majd a négysávos utakon három buszsáv lesz (a negyedik kerékpársáv).