Bozóki András
- Részletek
- G-7
- 2011. március 14. hétfő, 07:05
A Jóreménység foka II.
Preambulum
Királyhegyi Pál, a kiváló humorista 1951-ben besétált egy budapesti postahivatalba, és a következő szövegű táviratot adta fel Sztálinnak Moszkvába: „A rendszer nem működik, stop, kérem leállítani, stop.”
Nem tudván szabadulni a fenti anekdota hatásától, magam is hasonlóval kísérleteztem a napokban, amikor sms-t küldtem ismert jobboldali politikusoknak és véleményformálóknak a következő szöveggel: Kedves X., az alkotmány preambuluma hosszú és giccses. Húzzátok meg a felére! Kösz és üdv. András”
Vannak pillanatok, amikor csak a humor segít. Nem mintha feltételezném, hogy a fülkeforradalom utáni izmosodó államban a politikai érdekek üveghegyén túl lenne autonóm élet, civil kurázsi, jó ízlés, irónia, stílusérzék a hatalom berkeiben. Csak magam miatt írtam, önbecsülésből, reménységből. Hiszen a lepényhal meg utoljára.
Mellesleg már az sms-em szövege is téves, megengedhetetlenül modernista. Mert mi az, hogy alkotmány? Mi az, hogy preambulum? E fogalmak a liberális demokrácia „zavaros évtizedeinek” ködébe vesznek – ami helyettük van, „alaptörvény” (Grundgesetz, Basic Law, legge fondamentale) és „nemzeti hitvallás” (nationale Glaubensbekenntnis, national creed, credo nazionale). Az 1989-ben kovácsolt, ideológiailag semleges preambulum után itt van végre egy „szerethető szöveg” – ha van, aki az ilyet szereti.
A preambulum helyére lépő szerethető szöveg 26 bekezdésből áll: ebből nyolc bekezdés a „Valljuk”, négy bekezdés a „Büszkék vagyunk”, kétszer „Tiszteljük”, kétszer „Nem ismerjük el”, egyszer-egyszer pedig „Elismerjük”, „Ígérjük”, „Vállaljuk”, „Hisszük”, „Bízunk” és „Egyetértünk” kitétellel kezdődik. Keveredik benne a Tízparancsolat szelleme a kisdobosok hat és az úttörők tizenkét pontjával.
A szövegből kiderül, hogy kik vagyunk mi: „a magyar nemzet tagjai”, „magyar emberek”, illetve „Magyarország polgárai” – a „nép”, mint olyan, csak egyszer, a múlt részeként jelenik meg, aktuálisan létező állapotában viszont nincs benne a tervezetben. A Nemzeti Hitvallás szerethető szövege szerint összetartozásunk értékei „a hűség, a hit, a szeretet”, amit az alaptörvény végén a márciusi ifjak 12 pontjából és a Nenyiből egyaránt ismert „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” felszólítás zár keretbe. Ha Kubatov Gábor, az FTC új elnöke a hátralévő hetekben jól hajrázik, esély van arra, hogy a Fradi jelmondata – „erkölcs, erő, egyetértés” – is bekerüljön az utazó keretbe.
Történelmünk vérzivataros századain nagyvonalúan siklik át a szöveg, mindössze Szent István államalapító tette (a kereszténység felvétele), az 1944. március 19-i német megszállás, a nemzeti-szocializmus és a kommunizmus korszaka, az 1949-es kommunista alkotmány, az 1956-os forradalom, valamint az 1990. május 2-án összeülő szabadon választott parlament történelmi pillanatai nyernek kiemelést. Nincs utalás 1848-ra és 1989-re, de a szöveg kikapcsolja az 1945-47 közötti demokratikus kísérleteket is, továbbá eltekint attól a ténytől, hogy Magyarország megszállása csak 1991. június 19-én, az utolsó szovjet katona távozásával szűnt meg.
A szerethetőnek mondott szöveg a „nemzet” fogalma körül forog, amely tízszer jelenik meg a textusban. Vele csak a nyolcszor előforduló „magyar” kelhet versenyre. A „szabadságot” négyszer említik, de ezen belül a tervezet az „egyéni szabadság” fogalmát önmagával ellentétes értelemben, „másokkal együttműködve” tartja érvényesnek. Az egyéni szabadság tehát nem önérték a szövegezők számára.
A Hitvallás dicséretes módon leszámol a kommunizmussal, de azért nem ártana, ha a kormány odaszólna a kínai nagykövetségre, hogy a világkommunizmust mi már halálra sebeztük; nem kellene tehát tovább izmozniuk a legnagyobb gazdasági növekedést produkáló bukott rendszerükkel.
A szöveg hangsúlyozza a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, de más vallásoknak csak a „hagyományát” – tehát elsősorban a múltját – tartja megbecsülésre méltónak. Erre a passzusra nehezen hivatkozhatnának a nemrég alakult vallási gyülekezetek. Látványosan hátat fordít a szöveg az ateistáknak és az agnosztikusoknak, akik ezek szerint nyilván nem voltak képesek komolyan vehető szellemi értékkel hozzájárulni a magyar nemzet kultúrájához, így önmagukat zárták ki a Rendszerből. A kultúra egyenlőnek tekintendő a nemzeti kultúrával – legyen az magyar vagy más népek kultúrája –, mert a nemzeti kultúra belső pluralizmusának gondolata fel sem vetődik.
A demokrácia, a köztársaság és az emberi jogok fogalma nagyítóval sem található a textusban, megjelenik viszont egyszer a „valódi népuralom” fogalma, amely nem jogokból, hanem állami feladatokból eredeztethető. (Hja, így könnyű, mondaná erre Thomas Jefferson.)
A szöveg egy klasszikus orbániádával zárul: „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” Ez a kis vörös farok nagyjából azt közli, ami a sztálini alkotmányban a „társadalmunk vezető ereje a kommunista párt” kitétel közölt. Mivel konkrétan senki sem tudja, hogy mi fán terem a „nemzeti együttműködés rendszere” (nationale System der Zusammenarbeit, system of national collaboration, sistema nazionale di cooperazione), így azt majd kedves vezetőnk, az „isteni Diego” mondja meg.
Száz szónak is egy a vége: a Nemzeti Hitvallásnak nevezett dagályos, neobarokkos szövegben erős elmozdulás figyelhető meg a társadalom, a köztársaság, a szabadság, a demokrácia eszményeitől az állam, a nemzet, az együttműködésen alapuló rend, az osztatlan nemzeti kultúra, valamint a kereszténység világa felé. A hangsúly a jogokról a kötelezettségekre tevődik át. Az amerikai alkotmányból ismerős We, the People… nyitómondatot felváltja a God Bless the Hungarian Kölcseytől idézőjelek nélkül bekopizott gondolata. Amihez mi már a Sex Pistols nyomán csak azt tehetjük hozzá: God Save the Queen… (a dalszöveg folytatása öncenzúrázva).
Innen szép nyerni. Ezen a szövegen rontani már nem lehet, de a javítás lehetőségei korlátlanok. Ha a kormányzati agitprop osztály tollnokai nyelvtudás, stílusérzék és történelmi ismeretek híján nem tudnának megbirkózni a feladattal, javaslom, bízzák meg John Lukácsot, aki félóra alatt megírja azt az olvasható, szerethető, két bekezdésnyi szöveget, amire itt szükség lenne.