Magyar-líbiai párhuzam: a líbiaiaknak is joguk van a szabadsághoz
- Részletek
- Szemle
- 2011. március 14. hétfő, 06:46
- Galamus-csoport
Richard Herzinger cikkíró attól tart, hogy Líbiában megismétlődhet az 1956-os magyar forgatókönyv. Ezúttal azonban nincs kifogás arra, hogy cserbenhagyják a forradalmat, írja a Welt online-on megjelent írásában.
Amikor Magyarországon 1956-ban a rosszul felfegyverzett felkelőket legázolta a szovjet katonai hatalom, kétségbeesett segélykiáltással fordultak a világhoz – hiába. A Nyugat tétlenül végignézte, ahogy leverték a szabadságharcosokat és ezrek tűntek el börtönökben és táborokban. Magyarok százezreinek kellett elmenekülni hazájukból.
Akkor azonban a világnak volt ésszerű kifogása: a beavatkozás atomháborút provokálhatott volna ki a Szovjetunióval. Mennyi az esély ma arra, hogy Líbiának valaki katonai támogatást nyújt? A kiinduló helyzet hasonló: egy brutális zsarnokság elleni népfelkelés fegyveres felkeléssé fejlődött és sikere már kézzelfoghatónak tűnt. Most azonban fordult a kocka, és Kadhafi csapatai külső segítség nélkül már nem állíthatók meg. A Nyugat választás előtt áll: beavatkozik a harcokba, vagy tudomásul veszi, hogy Kadhafi hatalmon marad.
Pedig senki nem számít a NATO-csapatok azonnali, esetleg súlyos vesztességekkel járó bevonulására. A repülési tilalom bevezetése, célzott támadások a Kadhafi-milíciák stratégiai állásai és utánpótlási vonalai ellen olyan mértékben meggyengíthetnék csapásmérő erejüket, hogy a felkelők egyelőre legalább tarthatnák állásaikat. Az alternatíva az, hogy a diktátor marad, és véres bosszút áll. Hogyan kell értelmezni e háttér előtt a német külügyminiszter kijelentését, hogy Németország nem hagyhatja bevonni magát résztvevő félként egy polgárháborúba? Mi mást tehet még a Nyugat mint résztvevő fél, miután határozottan állást foglalt Kadhafi bukása mellett? De hiszen még nem is tudjuk, kik Kadhafi ellenségei – érvelnek a „realisták”. Néhány hete, Egyiptom esetében azonban még arról volt szó, hogy az egyiptomiaknak nem szabad feltételhez kötni a Mubarak-diktatúra alóli felszabadulást, s hogy joguk van saját tapasztalatokat szerezni a szabadsággal, még akkor is, ha a végén olyan erők győzhetnek, amelyek a Nyugatnak nem kellemesek.
A Líbiaiaktól most meg kelleme tagadni ugyanezt a jogot, mert a szabadságharcosok soraiban dzsihadisták és zsákmányra éhes klánvezérek lehetnek? Amennyiben a lázadókat ennyire kiszámíthatatlannak tartják, fegyvereket sem lenne szabad szállítani nekik, amint egyesek a nyugati beavatkozás helyett javasolják. Mindenesetre senki sem akarhatja már komolyan Kadhafira bízni, hogy fedél alatt tartsa ezeket az erőket. Bármennyire nehézzé és robbanásveszélyessé válhat is a helyzet a bűnöző rezsim vége után, mégiscsak az a legrosszabb forgatókönyv (worst case scenario), ha marad. A remény, hogy Kadhafi rezsimjét puszta szankciókkal fel lehet őrölni, önámítás. Már önmagában egy fegyverszállítási embargó sem valósítható meg komolyan katonai erőszak nélkül. A nyugati beavatkozás ellen felhozzák, hogy az arabokat megfoszthatná a saját erőből való felszabadulás miatt érzett újkeletű büszkeségtől, és újabb nyugatellenes gyűlöletet szíthatna. Ám maguk a líbiai szabadságharcosok kiáltanak bárkitől érkező, külső katonai segítségért – mint egykor a magyarok. Ha azonban a nemzetközi közösség számára kötelező védelmi felelősséget úgy értelmezzük, hogy csak akkor avatkozhatunk be, ha előbb Kadhafi tömegmészárlást vitt véghez a civil lakosság körében, akkor az arab világban is végleg cinikusnak látnak majd bennünket.