Az európai és a magyar út – élhető és élhetetlen társadalom
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. március 11. péntek, 07:13
Épp hogy hazaértem egy európai útról, Írországból, és itthon máris azt hallom, hogy a miniszterelnök újabb rendőröket avat fel, nem is akárhol, hanem, mintegy szimbolikusan, a Hősök terén. Beszédet is mondott hozzá. Egy ünnepi beszéd legtöbbször semmitmondó. Épp ez benne a művészet: hogyan képes a szónok elkerülni, hogy bármit is mondjon azoknak, akikhez beszél. Sémákat használ és frázisokat pufogtat. Különösen jellemző ez a nagyhatalmú szónokokra, akik persze nemegyszer nagyon is ügyesek a mellébeszélésben. Egyvalamit azonban nem képesek elkerülni ők sem: ki kell választaniuk, vagy éppen meg kell alkotniuk a frázisokat, amelyeket el akarnak mondani. A politikusi és a közbeszéd pedig igencsak gazdag semmitmondásban, bármihez találni benne frázisokat.
A miniszterelnök beszéde vasárnap eléggé jól megfelelt a „nesze semmi, fogd meg jól” Fidesz-féle stratégiának. A beszéd az elmúlt egy évben már megszokott Fidesz-frázisokat tartalmazta. Felvázolta a „nemzethalál”, a sok felidézéstől már-már nevetségessé lett „rémképét”, a „szakadékot”, amelynek szélén a „haza egyensúlyoz”, és persze ez a szakadék a „züllés [tátongó] mélységeivel” fenyeget. Hagyjuk most azt a képzavart, hogy a mélység „felé vezető út nyitva áll” (ha már egyszer a szakadék szélén egyensúlyozunk, ugye), nem ez a fontos. Ezekkel a zavaros frázisokkal a beszélő azt üzente a rendőröknek és a polgároknak, hogy „ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, és … [valamilyen] lesz holnapra a világ!” Már megint egy harc, és már megint a végső. Ez már annyira unalmas!
De bármilyen unalmas is, éppúgy megvan a következménye, mint a korábbiaknak. Nem akarok most a történelemmel foglalkozni, bár teljesen egyetértek a romániai íróval, Richard Wagnerrel abban, hogy „Kelet-Európa legfőbb problémája nem a Nyugathoz, hanem a saját történelméhez való viszonya.”(1) Ebben az esetben azonban a kormány csak felhasznál egy a 20. században számtalanszor katasztrofális következményekkel alkalmazott sémát. Mi van azonban akkor, ha tényleg útelágazáshoz értünk? Mi van akkor, ha a mostani választásunk évekre-évtizedekre meghatározza a lehetőségeinket? Az egyik út – ezt kínálja Orbán és kormánya – a „rend és biztonság”, más szavakkal egy élhetetlen társadalom felé vezet. A másik meg éppen az ellenkező irányba, az élhető társadalom felé.
Úton az egyre élhetetlenebb társadalom felé
A „rend” az a fogalom, amelyet ma már alig-alig használ a nemzetközi rendészeti szakirodalom. Nem véletlenül veszítette el korábbi fontosságát. Számos jelentése közül szinte mind azt írta le, hogyan érvényesítette a hatalom az erejét és az akaratát a társadalommal szemben. A legáltalánosabb megfogalmazásban a „rend” nem más, mint amikor csak (a hatalom által törvényekben vagy az intézmények közvetítette elvárások által) meghatározott események történhetnek, és csak ilyen cselekvések hajthatóak végre. Használata tehát a hatalom és a társadalom közötti alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez. Ha a politikusok nem ilyen viszony kialakítására törekszenek, akkor semmi értelme a „rend” folytonos emlegetésének.
A kormány eddigi intézkedéseiből, hivatalnokainak állásfoglalásaiból igen egyértelmű kép rajzolódott ki arról, mit is értenek „rend” alatt. A büntetés primátusa, a büntető hatalom értelmezési lehetőségének redukálása és szimplifikálása (törvények), és méreteiben rejlő erejének (rendőrség) növelése. Ezek azok az elvek, amelyek döntéseiket kormányozzák. „Magyarország rendet és biztonságot akar” – mondta a kormányfő, és még a rendészettudomány egyik legjobb hazai rendészeti szakértője is csak annyit tudott vagy mert erre mondani, hogy rövid távon ez az egyetlen jó megoldás. Finszter Géza érve (2) úgy szólt, hogy az újabb létszámigény azt jelzi, a szervezet alacsony hatékonyságú, és egy ilyen szervezetben rövid távon nincs más megoldás, mint a létszám növelése. Állításának első része bizonyos megszorításokkal elfogadható, a második, a következtetés azonban semmiképpen sem! Úgy is mondhatnám, hogy teljesen hamis konklúzió ez, amely ellentmond a logika szabályainak, mert elégtelen számú premisszát vesz figyelembe, és mert abból, amit tekintetbe vesz, egyáltalán nem vonható le ez a következtetés. A hatékonyságnak és a létszámnak ez az összekapcsolása olyan, mintha egy vállalkozó létszámnöveléssel akarná fokozni a termelékenységet. A rendőrök számának növelése olyan módszer, amelyet számtalanszor kipróbáltak már, és mindenki bizonyságot nyerhetett afelől, aki egy kicsit is figyelt – és Finszter Géza nagyon is figyelt, hiszen oly sokszor elemezte és bírálta éppen ezt a gyakorlatot –, hogy általa csak nőtt a rendőrségi szervezet tehetetlenségi nyomatéka, és csökkent a hatékonysága.
Különböztessük meg az eredményességet és a hatékonyságot. Bármely szervezet eredményes lehet, amely teljesíti a maga elé tűzött célokat. A célok ebben az esetben a szervezet belső hatalmi viszonyaiból, működésmódjából erednek, és ha a vezetők racionálisan gondolkodnak, nem is határoznak meg olyan célokat, amelyeket a szervezet nem képes teljesíteni. Az adott szervezet ekkor befelé fordul, és csakis önmagával törődik, azokkal a „másodlagos” következményekkel pedig nem, amelyeket eredményessége okoz. Ez a tradicionális, elavult gondolkodásmód, az újítóképességére oly büszke Orbán-kormány pedig éppen ezt írta a zászlójára! A hatékonyság – amely különösen fontos a közhatalmi és közösségi szolgáltatásokat nyújtó szervezeteknél – ezzel szemben a teljesítményt nem a szervezet, hanem a környezet szempontjából veszi figyelembe. Ennek következtében egészen új elvárásokkal jelentkezik.
A „rendet” követelők a saját érdekeik, esetenként lázálmaik érvényre juttatásáért éppen a legfontosabbat hagyják figyelmen kívül: a társadalmi hatásokat. Pontosabban azt képzelik, miként a magukat polgárőröknek álcázó egykori szélsőjobboldali rohamosztagosok Gyöngyöspatán, hogy a félelem, a hallgatás és az engedelmesség békességet teremt. Mint a Polgárőrség Tudományos Tanácsának egykori tagja, kíváncsian várom, mi az országos vezetés válasza erre, mit mond Túrós András vagy bárki az elnökségből. Mint mondanak a tisztességes polgárőrök, megvédik-e a saját becsületüket az agresszív rasszista alakulattal szemben, vagy nem teszik? Ez a kérdés még akkor is jogos, ha ezt a polgárőr szervezetet nem vették fel az országos szervezetbe. Hallgatnak-e a polgárőrök, ahogyan a rendőrség és a minisztérium is? Ők hallgatnak, és növelik a rendőrség létszámát. Hiába lesznek azonban többen (az eddigi egy helyett két körzeti megbízott ebben a faluban), az jottányit sem fog javítani sem a rendőrség működésén, sem pedig a közállapoton. Az elsőn azért nem, mert ez a „rövid távú jó megoldás”, ahogy Finszter mondta, csak arra alkalmas, hogy
a) megerősítse azok pozícióit, akik semmin sem akarnak változtatni, akik állítólag szakértők, de akiknek a szakértelme belső feszültségekhez, tömeges elvándorláshoz és a legszélsőségesebben jobboldali politikai ideológiák rendőrök közötti tömeges elfogadásához vezetett. Már huszonegy éve hitetik el az egész társadalommal, hogy ők ismerik az egyetlen megoldást. Ideje lenne rájönni, hogy sosem tudták, hogy néha még önmagukat is becsapták, hogy semmihez sem értenek, kizárólag a helyezkedéshez és saját egyéni érdekeik érvényesítéséhez. Ez is nagy baj, de ennél még nagyobb az, hogy
b) ezek a „rövid távú jó megoldások” konzerválják a szervezeti viszonyokat, feleslegesnek mutatják a reformokat, felemésztik az anyagi és szellemi forrásokat, korrumpálják a résztvevőket, és végül értelmetlenségük és eredménytelenségük kiábrándulttá és fásulttá teszi a rendőröket és a polgárokat egyaránt.
A legsúlyosabb következményeik azonban, ahogyan eddig is, nem a rendőrségen, hanem a társadalmon belül jelennek meg. A „rendet” forszírozó erő tevékenysége, legyen az önkormányzati hivatal, minisztérium vagy rendőrség, bizalmatlanságot, kiszolgáltatottságot és mindezek következményeként konfrontációt alakít ki. Általánossá válik a veszélyérzet, hogy a többiektől nem várható el jó, általánossá válik a bizonytalanság, vagyis létrejön egy élhetetlen társadalom. A kormány éppen azokkal az eszközökkel akar harcolni a „rendetlenség” ellen – mert harcolni nagyon akar –, amelyek létrehozták a rendetlenséget. Minél elszántabban harcol, minél több energiát és pénzt áldoz, annál inkább stabilizálja azokat a tényezőket, amelyek a magyar társadalmat olyan élhetetlenné teszik. Élhetetlenné két értelemben is. Nem jó benne élni, az emberek itt nem érzik jól magukat. Senki sem érzi jól magát itt! Sem a szegények, akiket lassan nemcsak a jelenüktől, de a jövőjüktől is megfoszt a kormány, sem pedig a jómódúak, akik csak ajándékokat kaptak, de lehetőségeket nem, és akik egyre jobban fognak félni a többiektől. Orbán sem érzi jól magát, ezért is beszél folyton pusztulásról, szakadékról meg ilyesmikről. Élhetetlen ez a társadalom a másik értelemben is, mert képtelen felismerni a lehetőségeket, és képtelen kockáztatni. Inkább bízik egy Cipollában, mint önmagában, közben azonban egyre magatehetetlenebbé és kiszolgáltatottabbá válik, s ki tudja, hogyan oldódnak majd fel a benne felhalmozódott indulatok.
Mesmeric diagram – flickr/chrysostom
Út az élhető társadalom felé – Az ír példa
Azért éppen az írek, mert a gazdasági válság talán még nálunk is jobban megtépázta őket, és mert március első hetét Írországban töltöttem, az ír rendőrséggel ismerkedve. A gazdaság visszaesése, az államháztartás hatalmas hiánya azt indokolná, hogy a társadalmi feszültségek rohamosan nőjenek ott is – de ez nem történt meg. Az orbáni logika szerint a rend az erő növelésével állítható helyre. Írországban viszont még csak nem is értik a rendőrök, hogyan is gondolhatja valaki, hogy a büntetések szigorításával és az erő(szak) fokozásával bármit is el lehet érni.
Idehaza még szakértőktől is sokszor lehet hallani, hogy Európában nem működik a community policing (az Unió nyugati felén a legtöbbször nem fordítják le ezt a kifejezést, de ha már itthon muszáj, akkor inkább szolgáltató rendészetnek mondanám). Ezzel szemben a helyzet az, hogy egyre inkább ez a módszer válik az EU általánosan elfogadott politikájává. Az élhető társadalom létrejöttének a sok közül csupán egyetlen feltétele a rendőrség megváltozása. Viszont, ha úgy fogalmazunk, hogy az államhatalmi szervezeteknek közhatalmi szervezetekké kell átalakulniuk ahhoz, hogy a társadalom élhetővé váljon, akkor meghatároztuk a legfőbb feltételt. A rendőrség legyen csupán példa, amely érzékelhetővé teszi, mi a különbség a „magyar út” és az európai út között.
Az elsőben a hangsúly a merev szerkezeten, a kreativitás hiányán és a sematikus „megoldásokon”, no és persze az alkalmazott erő nagyságán van. Az egyre inkább konszenzussá váló európai út ezzel szemben a közös probléma-felismerésre, a kezelési módok együttes keresésére, a kölcsönös bizalom kialakítására helyezi a hangsúlyt. Az írek megfogalmazásában a community policing „partnerségre alapozott, proaktív, a helyi közösségekre figyelő rendőrségi tevékenység, amely figyelemmel van a bizalom létrehozására, és az egész közösség életminőségének javítására törekszik”. Számunkra, úgy vélem, a kölcsönös bizalom kialakítása a legfontosabb és a legelőrevalóbb, mert ez az, ami a leginkább hiányzik. Általában is alacsony a lakosság és a hivatalok közötti bizalom, de kiváltképp így van ez a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak esetében. Ennek a modellnek feltétele a helyi közösségek létezése. Attól, hogy számos ember él egy településen egymás mellett, az még nem lesz közösség, ahhoz sokféle módon meg kell „szerveződniük”, azaz együtt kell működniük, meg kell tudniuk fogalmazni az igényeiket stb.
Az íreknél az együttműködés nem falra akasztott papír. Több szinten és többféle módon működik, azt értik rajta, ami a természetes jelentése lenne: együttesen elvégezni valamilyen feladatot, amelyben a résztvevők nem alá-, hanem mellérendeltként vesznek részt. Az egyik szint a Joint Policing Committee (rendészeti közös bizottság), amelynek tagja az önkormányzati és a rendőrségi vezetés képviselője, önkormányzati tagok, parlamenti képviselők és az önkéntes tevékenységet végzők képviselői. A feladata mindössze annyi, hogy fórum legyen, ahol meg lehet vitatni a rendészeti és bűnügyi kérdéseket, és javaslatokat lehet kidolgozni a problémák kezelésére. A következő szint a lakosság és a rendőrség közvetlen kapcsolata. Ezt az írek külön egységekkel, erre a feladatra megtanított rendőrök csoportjaival oldották meg. Ezek a csoportok rendszeres és folyamatos kapcsolatban állnak a saját körzetükben a polgárokkal. Ismerik a problémáikat, és ha szükséges, a bűncselekményekkel vagy a drogproblémákkal foglalkozó csoportokat is bevonják a problémamegoldásba. Mindennek az alapját a településről időről-időre elkészített problémaelemzés adja. A választott testületek, a rendőrség és a civil önszerveződések, valamint az egyes polgárok együttműködése közösen teszi élhetővé az ír településeket.
A technikai részletek talán kevésbé érdekesek már. Annál inkább érdekes az, hogy a magyar társadalom „megújítása”, amihez oly vehemensen fogott hozzá a kormány, csak elfedni, elnyomni lesz képes mindazokat a feszültségeket, amelyeket ellenzékként éppen a mai kormánypárt szított fel felelőtlenül. A megoldáshoz csak az európai úton lehet eljutni, másként nem! Ennek pedig sok-sok előfeltétele rendelkezésre áll máris. Így például a rendészettudomány már nemcsak az elméletét, de bizonyos vonatkozásokban a gyakorlati elveit is kidolgozta egy lehetséges rendőrségi reformnak. Finszter Géza jól tudja ezt, hiszen ő volt azok egyike, akik összeszerkesztették a munkacsoportok által készített tanulmányokat. Éppen ezért nagyon furcsa, hogy miért adja a nevét az elméleti és empirikus rendészettudomány eddigi fórumát felszámoló koncepcióhoz! Amennyire tudni lehet, új életre kel a kommunizmus, legalábbis a Belügyi Szemlében. Hogy is írta még 1992-ben Pintér Sándor? „…fel szeretném hívni a figyelmet a tudományoskodás veszélyeire. Nem szabad a gyakorlati munka és a tudományos tevékenység közötti határokat irreális követelménytámasztással eltüntetni.” Úgy tűnik, most látja elérkezettnek az időt, hogy a veszélyes tudományoskodást végre eltüntesse a rendészetből, és olyasmivel pótolja, ami nem támaszt „irreális követelményeket”. Ezt értem, nincs benne semmi meglepő. Annál inkább meglepő az, hogy Finszter Géza fogja ezt végrehajtani. Az említett interjúban azt is elmondta, hogy reménykedik a változásokban. Vajon milyenekben?
(1) Idézi Paul Lendvai: Das falsche Selbstbildung der antisemitischen Ungarn. Az írást magyarul lásd kiemelt híreinkben.
(2) Klubrádió, 2011. március 7.
(3) Pintér Sándor: Rendőrség, rendészet, közbiztonság, Rendészeti Szemle, 1992. 6. sz. 6. p.
