Sarkalatos kérdőjelek
- Részletek
- Napi apró
- 2011. március 11. péntek, 06:33
- Gadó Gábor
A Fidesz által közzétett alkotmánytervezetben Isten és a Szent Korona után kétségkívül a „sarkalatos törvény” a legfontosabb kifejezés. Ez a jelzős szerkezet olvasható az állam közjogi berendezkedésére vonatkozó szinte valamennyi meghatározó jelentőségű paragrafus végén, legyen szó az igazságszolgáltatás működéséről, a választójog gyakorlásának feltételrendszeréről vagy épp az egyházakra vonatkozó részletes szabályokról. A „sarkalatos törvényekre” utalás ott jelenik meg többnyire a szövegben, ahol más, hétköznapi fogalmazásban az állítmány található, ahol a gondolatmenet célja, értelme, hasznos vagy haszontalan volta eldől. Az alaptörvénynek az Országgyűlés által elfogadott koncepciója sem segíti az eligazodást, mivel jellemzően nem fejti ki, hogy ezekben a törvényekben miről olvashat majd az érdeklődő állampolgár. Az sem kizárt persze, hogy ma még senki sem tudja (legfeljebb sejti), hogy e sorsdöntő fontosságú jogszabályok – elfogadásukhoz és később megváltoztatásukhoz a jelenlévő képviselők kétharmadának támogatása szükséges – miként bontják ki az alkotmány szűkszavú kijelentő (valójában inkább kérdő) mondatait.
Ezért is megkönnyebbülés, ha az alaptörvény szerzői helyenként magukra vállalják a felelős döntés terhét, és egy-egy kérdés kapcsán kinyilvánítják egyértelmű törvényhozói szándékukat. A közzétett alkotmánytervezet „Szabadság és felelősség” alcímet viselő részében, a XI. Cikkben olvashatjuk a következő mondatot: „Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzésével mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához”. Úgy gondolom, hogy ha a jogrendszer legfontosabb dokumentuma a társadalom dolgozni tudó tagjai számára – az állam és a gazdaság által biztosított lehetőségekhez mérten – alkotmányos kötelezettséggé teszi a munkavégzést, úgy indokolt felidézni a Büntető Törvénykönyv több mint húsz éve (1989-ben) hatályon kívül helyezett rendelkezését is a közveszélyes munkakerülésről. A lakosság rendszerváltás előtt szocializálódott része talán emlékszik még az úgynevezett „kmk” büntetőjogi kategóriájára. Az 1978. évi IV. törvény 266. §-a szerint „Az a munkaképes személy, aki munkakerülő életmódot folytat, ha korábban közveszélyes munkakerülés vétsége vagy szabálysértése miatt megbüntették és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajtásának megszűnésétől két év még nem telt el, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”
A javaslat bizonyára izgalommal tölti majd el a közterekről kitiltott hajléktalanokat csakúgy, mint az elmúlt két évtizedben milliárdokat felhalmozó, ám munkaképességüket mindeközben is megőrző állampolgárokat: miként, milyen tevékenységgel járulhatnának hozzá a közösség gyarapodásához? Ezen a ponton persze egy nehezen megkerülhető kérdéshez érünk: tisztázni kell ugyanis, hogy mi számít a jövőben „munkának”, mivel, miként tehet eleget alkotmányos kötelezettségének az ember. Miközben a pártállami idők marxista definíciói elavultak, a piacgazdaság enyhén szólva is értéksemleges megközelítése („munka az, amire van kereslet”) nem egyeztethető össze az alkotmánytervezet emelkedett szellemiségével. Ki döntse hát el, hogy a jövő társadalmában az állam mit várhat el a polgáraitól, mit kérhet tőlük számon nap nap után? Talán itt is csak utalás segíthet egy sarkalatos törvényre, biztosíthat a válaszadás kényszerében kibúvót. A tervezetben ez lenne épp a negyvenhatodik.
(Gadó Gábor)
