Bán Zsófia
- Részletek
- G-7
- 2011. február 28. hétfő, 05:28
Egy vers margójára
Vajon hír-e az, ha egy politikai fordulatokkal súlyosan terhelt időszakban megjelenik egy vers? Fel tudjuk-e még kapni a fejünket, ha azt olvassuk nemzedéke (nemzedékem) egyik legkiválóbbjától, az amúgy halk- és kevésszavú, visszahúzódó poétától, hogy búcsúzkodik, hogy búcsúlevelet ír? S ha a nagy hangzavarban valamiképp mégis felfigyelünk erre a mélyből jövő, halk kiáltásra, ha még idejében észrevesszük a lezuhant Ikarosz apró, tengervízből kikandikáló lábát, s nem csak szántunk-vetünk tovább, mint ha mi sem történt volna, vajon megkönnyebbülünk-e, ha azt olvassuk a „Búcsúlevél” cím alatt, hogy szerző nem az élettől, hanem csak édes hazájától búcsúzik? S vajon megnyugszunk-e, ha azt olvassuk, nem emigrálni készül nemezedéke (nemezedékem) egyik legjobbika, hanem csak a szeretet érzésétől búcsúzik, amit addig hazája iránt érzett, s amit most már a múltidő, „édes hazám, szerettelek”, fekete bendőjének ajánl. Örülünk-e, örüljünk-e, hogy újraéled egy már-már elfeledett műfaj, amelyben művészet és (napi) politika egyesülnek? S örüljünk-e, hogy ez nem csupán a hatalom birtokosai által éjszaka, kemény munkával, egyenként, kézzel beárazott verslábak tőzsdéjét jelenti, hanem azt a felizzó pillanatot, amikor a harag, a kétségbeesés, a dac, a reménytelenség és az ellenállás jellegzetes keveréke hirtelen egy vers, egy színdarab, egy novella vagy egy zenemű formáját ölti, amikor – mint lépcsőzugban a pormacska / gyűlik puhán a korszak mocska – a mennyiség hirtelen átvált minőségbe, és a kötényünkbe hullik valami váratlan, szomorú ajándék – örüljünk-e neki? „Hű is voltam, fel is nőttem, / cinikus ember se lett belőlem, / csak depressziós, nehéz és elárult, / bezárt cukorgyár a ködben” – örüljünk-e ilyen, s ehhez hasonlatos soroknak, képeknek? Örüljünk-e, ha bezárt cukorgyár vagyunk a ködben?
Mi több, örüljünk-e, hogy húsz év múltán megint minket fognak irigyelni a nyugati dívánon heverő szerzők, minket, e félreeső közel-keletet, ahol azonban az emberek (ismét) felkapják a fejüket egy-egy versre, novellára, színdarabra, ahol nagyot tud szólni egy regény vagy előadás, mit nem adnának érte, mondogatták régebben (s mondogatják most majd megint), ha egyszer, csak egyetlenegyszer szólhatna akkorát, amit írnak, hogy erről beszélnek az utcán, a villamoson, a hentesnél, ha az emberek belinkelnék és megosztanák (share) egy-egy versüket a Facebookon, röviden szólva, ha igazán és tényleg számítana, amit írnak. „Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy / mi a fontos a világon.” Ha számítana, hogy hisznek-e titokban, hisznek-e hazában, hisznek-e az írott szó feltámadásában, röviden, hogy hisznek-e, bármiben is. Tavaly nyáron, tíz év után először, a TIME magazin címplapjára egy regényíró került, egy regényíró, kérem szépen!!!, s Amerika meg volt döbbenve, s végre felkapta a fejét, heh, mi, mivan? nincs ezeknek fontosabb dolguk, mint holmi regényírókkal bíbelődni, hát mit tud ez a pali, kérdezték, ez a Jonathan Franzen, hogy így feltolta magát, kinek, kiknek dolgozik ez, hogy így az orrunk alá dörgölik, mint a Mont Blanc csúcsán a jeget, hogy szopogassuk, míg meg nem fájdul a torkunk tőle? Nos, lássatok csodát és húzzátok ki végre magatokat drágaságaim, véreim, magyar proletárok, nálunk most minden hétre, vagy akár minden napra jut egy ilyen címlap: dirigens, filmrendező, író, színházrendező, költő, faites vos jeux, ki mondja, ki merné állítani, hogy nálunk nem számít a kultúra?! S vajon örüljünk-e ennek mindenáron? Mi az a pont, ahol azt mondjuk: eddig és ne tovább (a szeretet netovábbja)? „...de egyszer csak öreg lettél. / Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni.” Mi az a pont, ahol a minőség végül ismét visszahullik mennyiségbe, ahol a szeretet végül megfullad a mocsok áradatában, s Kolontárból nem csak vörös-véres valóság, hanem hipermetafora, egy korszak metaforája lesz? „Az én teám közben elforr”, írja nemzedéke (nemzedékem) egyik legjobbika, s vele mindnyájunk közös teája is elforróban, így mi mást is tehetnénk, mint hogy elkezdünk leltározni, összegezni, feliratozni, préselni, szelektálni, s kiókumlálni, hogy vajon mi az, amire még érdemes az energiáinkat tartalékolni. „Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.” Az igazi választások itt dőlnek el, szívtájékon. „Amíg élek, úton leszek: / használni akarom a szívemet.” Aki már próbálta, tudja: a nagy (ámde tarthatatlan) szerelmekkel való szakításhoz kell a legtöbb erő, energia. Mert ilyenkor nem csak tőle, szerelmünk tárgyától, hanem attól a saját magunktól is meg kell válnunk, akik abban a szerelemben voltunk. De ha túlélésre játszunk, nincs más megoldás.
(Share: Kemény István: „Búcsúlevél”, Holmi, februári szám)
