Szavazni vagy nem
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. január 17. vasárnap, 06:27
Életem első választására még Magyarországon került sor. A kollégium DISZ vezetősége elhatározta, hogy az első szavazók - én közéjük tartoztam - katonás menetben együtt fognak masírozni a választóhelyre, valahol a Múzeum körúton. Talán az egyetem egyik épületében. Szúrós, fekete szemű igazgatónőnk kísért el minket szavazni, és Cerberusként állt a meglehetősen kis helyiség közepén, míg jó hangosan azt ismételgette: „nem kell bemenni a fülkébe.” Csak hajtsuk félbe a szavazólapot, és kész. Mindenki ezt tette, kivéve egy lányt, aki gondolom, azért, hogy kikezdje az igazgatónő idegeit, nemcsak hogy bevonult a fülkébe és behúzta a fehér lepedőt, hanem olyan hosszú ideig nem volt hajlandó kijönni mögüle, hogy az már örökkévalóságnak tűnt.
Ez az emlék sohasem halványodott el az emlékezetemben. Minden részletére emlékszem, és éppen ezért nagyon komolyan veszem a választásokat, legyenek helyiek vagy országosak. Azok közé tartozom, akik a választásokon való részvételt „kötelességnek” tartják, noha törvényileg sem Magyarországon, sem Kanadában, sem az Egyesült Államokban nem kötelező részt venni a választásokon. Nem úgy, mint igen sok más országban. Például Argentínában, Ausztráliában, Brazíliában, Törökországban vagy Liechtensteinben.
Az ókori Athénban a szavazást kötelességnek tartották, és bár akkoriban nehéz lett volna a választásokon való részvételt ellenőrizni és megbüntetni azokat, akik távol maradtak, tudjuk, hogy a görögök mindent elkövettek azért, hogy a lusta állampolgárokat, ha kellett, erőszakkal is, az agorára tereljék. A kötelező szavazásokat támogatók úgy gondolják, hogy ez a rendszer feltétlenül jobban képviseli a többség akaratát, mint amikor a szavazóknak csak egy töredéke megy el szavazni. Szerintük a választás éppen olyan állampolgári kötelesség, mint például az adófizetés. Nem tartják antidemokratikusnak, mivel szerintük a választópolgár érvénytelenítheti a szavazócédulát, ha úgy gondolja, annyira elege van a pártokból, hogy egyik párt jelöltjére sem hajlandó szavazni.
A kötelező voksolás ellenzői szerint a választásokon való részvétel nem kötelesség, hanem állampolgári jog, hasonlóan más demokratikus jogokhoz. Azok, akik ellenzik a kötelező választások gyakorlatát, azt is hangsúlyozzák, hogy ebben az esetben olyan emberek is szavazni kényszerülnek, akiket nem érdekel a politika, és semmit sem tudnak a pártok programjairól, illetve a jelöltekről. Ez az utóbbi érv szerintem nagyon gyenge lábakon áll, mivel sajnos még önkéntes szavazásokon is nagyon sok szavazónak fogalma sincs arról, miről is szólnak a választások.
Miért beszélek erről? Azért, mert egyre inkább hallani azokat a szirénhangokat, amelyek arra biztatják az embereket, hogy ne menjenek el szavazni. Egyik kutya, másik eb, mondják ők. Ezek a hangok természetesen nem a jobboldalról jönnek. A Jobbik és a Fidesz szavazói már alig várják a pillanatot, hogy elmehessenek szavazni kedvenc pártjaikra. Nem, a szirénhangok a másik oldalon hangzanak el, és egyre gyakrabban. Különösen azoktól, akik elveszítették a pártjukat. Gondolok elsősorban az eddig SZDSZ-re szavazó állampolgárokra, akik szerint ők bizony nem fognak szavazni sem az MSZP-re, sem az MDF-re. Aztán ott vannak a szélsőbalosok, mint például Tamás Gáspár Miklós, aki szerint ha a baloldali szavazók nem mennek el szavazni, egyenesen a baloldal megújhodását segítik elő. Ugyan eltelhet majd 12 év is, mire újra magukra találnak a szocialisták, de akkor olyan szép baloldali párt lesz az MSZP-ből, hogy csak na!
Gondolom már a fentiekből is világos, hogy én nagyon, de nagyon nem értek egyet ezekkel az emberekkel. Ha ugyanis ők úgy gondolják, hogy ez megoldás, ha azt gondolják, hogy ez valami nagyszerű kiállás az igazság és a liberalizmus mellett, akkor nagyon tévednek. Tanácsaik öngyilkossággal érnek fel. Ugyanis azok, akik nem mennek el szavazni, mert finnyásak, mert nekik ez a garnitúra nem elég jó, azok bizony pontosan azokra szavaznak, akikről még rosszabb véleményük van, mint az MSZP-ről vagy az új Demokratikus Centrumról (MDF-SZDSZ).
Lehet, hogy bizonyos értelmiségi körökben azt gondolják, csak „elvi alapon” lehet szavazni. És ha elvi alapokon nem tudnak azonosulni egyetlen párttal sem, akkor bizony otthon kell maradni, és ölbe tett kézzel nézni, hogy az az oldal kerül majd hatalomra, és valószínűleg nem négy évre, amellyel egyáltalán nem szimpatizálnak. Nagy butaság, de a lelkiismeretük tiszta. Ezek az emberek pontosan azokat segítik hatalomra, akiket nagyon nem szerettek volna hatalmon látni.
Ez valami demokratikus gyermekbetegség. Tessék belátni, hogy egyik párt sem tökéletes. Minden pártban találunk korrupciót, becstelenséget, hazugságot és mindenféle olyan dolgot, ami nagyon nincs ínyünkre. Ilyen a világ. De mérlegelünk. El kell határoznunk, melyik a kevésbé rossz. Bizony! Ha nem ezt tennék az emberek, akkor valószínűleg soha senki nem menne el szavazni. A korrupció nagy baj, de még nagyobb baj, hogy a magyar igazságszolgáltatás vagy nem tud, vagy nem akar fellépni ellene. Az ügyészség és a bíróságok nem függetlenek. Ez az igazi baj. Ugyanis ha függetlenek lennének, akkor a pártok korrupciós ügyei már régen bíróság előtt lennének, és az elkövetők hosszú éveket töltenének börtönben. Hadd mondjak egy itteni példát. Egy demokrata szenátor, William J. Jefferson (Louisiana) 100 ezer dolláros kenőpénzt kapott készpénzben. Szerencsétlenségére az FBI lefényképezte a pénz átadását, és nem sokkal később meg is találták a 100 ezer dollárt Jeffersonék mélyhűtőjében! 13 évet kapott. De ez csak egyetlen eset. Százával vannak hasonlók. De ez nem jelenti azt, hogy elvi felháborodásomban elhatározom, márpedig én nem szavazok a Demokrata Párt jelöltjeire, mert vannak köztük olyan emberek, mint Jefferson. Nem. Leültem, és eldöntöttem, melyik pártot tartom inkább elfogadhatónak. Melyik párthoz állok közelebb. Melyik párt kül- és belpolitikája szimpatikusabb nekem.
Magyarországon is ez a helyzet. Tessék leülni, és végiggondolni, hogy a két oldal közül melyik az elfogadhatóbb. Csak ezen az alapon lehet választani. Nem holmi értelmiségi finnyáskodás alapján.
