Legyen igazságszolgáltatás! - Navracsics Tibor beszél – II.
- Részletek
- Napi apró
- 2010. április 04. vasárnap, 15:31
- Lévai Júlia
Navracsics Tibor március 30-án Veszprémben tartott lakossági fórumot.
Ha valaki netán elkésett a rendezvényről, és csak az utolsó mondatokat hallotta, bizonyára fennakadt a szeme. Navracsics ugyanis a beszéde végén meglepő óhajt fogalmazott meg: Szükség van igazságszolgáltatásra! Konkrétan: „akik nem becsületesen élnek és bűncselekményeket követnek el, azoknak büntetőeljárással kell szembenézniük".
Az óhaj mögötti javaslat – hogy t.i. a jog differenciáltan és szervezett formában kezelje a bűnelkövetést – kétségtelenül jelentős előrelépést jelent az eddigi fideszes koncepciókhoz képest. Hiszen pl. a Pokorni-féle félkarúrabló-projekt ugyanezt még a közvetlen – hogy azt ne mondjam: bárdolatlan – jogérvényesítéshez, a spontán és azonnali, „vazze’!” típusú reagáláshoz kötötte volna („Annak, aki először belenyúl a kasszába, le lesz vágva a keze”). Ugyanakkor A magyar büntetőjog története a Csemegi kódextől napjainkig című tankönyvben összefoglalt tényállításokhoz képest a mondat tökéletesen értelmetlen. Mert ha máshonnan nem, ebből a könyvből az derül ki, hogy Magyarországon évszázadok óta létezik igazságszolgáltatás, és akik nem élnek becsületesen, azoknak előbb-utóbb szembe kell nézniük egy büntetőeljárással. Aminek lehetőségét pedig a jelen pillanatban semmi sem veszélyezteti.
Persze mindnyájan tudjuk: Navracsics nem egészen erre gondolt, hanem arra, amit ugye szintén mindnyájan tudunk, hogy van itt egy kormány, amelynek tagjai úgymond „a törvények fölé helyezik magukat” (ahogyan ez az elmúlt fél évben ezerszer elhangzott), és büntetlenül lopnak-csalnak. Ezt azonban Navracsics így több okból sem mondhatja ki. Az első, hogy a „büntetlenül” szó kiejtése okán a hazánkban mégiscsak működő büntetőjog úgy csapna le rá, hogy inge-gatyája rámenne a rágalmazási perekben kirótt büntetések kifizetésére, hiszen akik loptak-csaltak, azok épp most kerültek be meglehetősen hangosan és látványosan a börtönökbe. És hogy a kormány bármi módon megakadályozta volna az ilyen ügyek felderítését, ez az állítás szintén büntetőjogi következményekkel járna. A másik ok, amiért ezt nem mondhatja ki, a saját bölcsessége: Jól látja ő, hogy ahogyan a múltban nem tudta, úgy a jövőben sem fogja tudni megakadályozni, hogy kormányon lévő párt- vagy eszmetársai ugyanúgy kísértésbe essenek, ahogyan eddig is estek. A lopási vágy örök és oldalfüggetlen. Így, ha meg akarja úszni, hogy amikor majd a fideszes békávés-ügyeseket viszik láncon, az ő fejére hulljanak a gúnyolódások: jobb, ha nem állítja be baloldali specialitásnak a lopást. A harmadik ok vélhetően szintén a saját bölcsessége, amellyel azt is fölmérte, hogy bármikor, az ő kormányzásuk idején is utolérheti az országot még egy válság, de elég a jelenlegi utórezgése is, és akkor nagyon kínos lesz azt mondani, hogy „a válságnak egyedül a kormány az oka”. Ezért inkább nem mondja ki, csupán körülírja, hogy „csak az MSZP-s kormány tagjai lopnak, és ettől keletkezett a válság ”, ahogyan azt is csak érzékelteti, hogy „és akkor ettől a mintától lop és működik becstelenül az egész ország”.
Más szóval: Navracsics a demokrácia huszonegyedik évében neo-virágnyelven kezdett beszélni, azért, hogy hatalmi szempontból fontos hamisságokat hitessen el a Fidesz híveivel, és azért is, hogy ne kerüljön szembe a törvényekkel. Erre vitte őt a saját bölcsessége.
Ez épp a fordítottja annak, amiért virágnyelven beszéltünk a nem-demokráciában: azért, hogy fontos igazságokat közöljünk a demokrácia híveivel, és azért is, hogy megkerüljük a fennálló törvényeket. Nem én vagyok az egyetlen, akinek erről az jut eszébe, hogy ezért a „fordulatért” kár volt demokráciát csinálni.
Így persze Navracsicsnak is nehéz, de nem azért jobboldali, hogy ne legyenek meg ehhez a mindig és minden összefüggésben bevethető, ideológiai kulcsszavai. Így aztán most is elővesz a készletből kettőt: „hit” és „összefogás”. Ezúttal azonban nem a transzcendens dolgokban kell hinni, hanem a becsületességben:"Ha a becsületes emberek összefognak, akkor Magyarország ki tud jutni a válságból” – mondta. Ha az emberek hisznek abban, hogy „jobban megéri becsületesen, jogszabálytisztelően élni, mint a törvényeket kikerülve, üzlettársat átverve, ügyeskedve”, és elriadnak a becstelenek elszámoltatása láttán, akkor végre jó vágányra kerül az ország gazdasága, megszűnik a válság.
Ha jól értem, Navracsics itt egyfelől fölfedezte a protestáns etikát is, ami tényleg az ökumené csúcsa – kalapot le. Másfelől azonban mindjárt le is szűkítette és a feje tetejére állította (a kalap itt valóban „le”).
Leszűkítette, mert a törvényszegések közé csak az ügyeskedést és az átverést sorolta be, holott ennél sokkal fontosabb a protestantizmus „ne éld fel minden hasznodat, ne habzsolj, hanem tartalékolj” törvénye – amit viszont nem a jog, hanem az ésszerűség ír elő. És ami egyúttal arra is rávilágít, hogy mennyire nem egyértelmű a gazdaságban a „törvény” szó használata. (És akkor még nem beszéltünk a kifejezetten gazdasági jellegű törvényszerűségekről.)
A feje tetejére pedig azzal állította, hogy úgy beszélt, mintha az erkölcs nem a gazdaság működtetője, „kenőanyaga”, hanem egyenesen a forrása lenne. Csak el kell ültetni, locsolni kell kicsit az erkölcsöt, és máris aratható a gazdasági termék. Ha mindenki, minden pillanatban, mindent becsületesen és a törvények betartásával végez, vagyis nem lop és nem csal, akkor megszűnik az a válság – mondja, arról a válságról, amelynek persze hogy ehhez is volt köze, de amely mégiscsak a pénzpiac abnormális függetlenedéséből, vagyis egy strukturális elemből jött létre.
Mindenesetre Navracsics mindvégig konzekvensen ragaszkodott ahhoz, hogy az erkölcs a gazdaság, de egyúttal minden társadalmi jelenség forrása is, és ráadásul az egyetlen forrása. Így már teljesen érthető, hogy az erkölcstelenségnek is egyetlen forrása van: na?
Beszédében természetesen sorba vette, melyek is volnának az erkölcs hiányára utaló jelenségek, vagyis mit hozott a gonoszság forrása. Nem részletezem, elégedjünk meg a felsorolásával: eldurvulás az emberi viszonyokban, szociális és társadalmi kettészakadás, ennek következményeképp a bűnbakkeresés, ennek következményeképp a kirekesztés. Ezt most idézem is: „könnyű kijelölni valakit, például egy ideológiai ellenfelet, vagy egy etnikai csoportot, esetleg egy települési típuson élő embereket". És „könnyű egymásnak ugrasztani a fővárosiakat és vidékieket, falusiakat, könnyű kollektív bűnösként kijelölni a cigányságot mindenfajta frusztrációért, s könnyű lefasisztázni azt a vitapartnert, akivel nem értek egyet”. És ki az, aki mindezt előidézte, vagyis elszegényített, bűnbakot keresett, kirekesztett, egymásnak ugrasztott, cigányt üldözött és alaptalanul szélsőségesnek minősítette a vitapartnerét? Természetesen „a szocialista és szabad demokrata kormányzás”volt az. Kifejezetten ennek az oldalnak a speciális jellemzője, hogy „az elmúlt nyolc évben összeugrasztott minden társadalmi csoportot a másikkal, s az oszd meg és uralkodj ősi parancsa alapján úgy gondolta, hogy a saját hatalmát úgy tudja leginkább biztosítani, ha mindenki konfliktusban áll mindenkivel”.
„De hiszen ezek épp hogy ők voltak!” – kiáltana fel itt az ártatlan kisgyerek, ha a mesében volnánk, de hát nem a mesében vagyunk. Itt, nálunk, a rideg valóságban, a jobboldalon megállíthatatlanul ezen a kivetítésen alapul az identitás: A mi pártunk nem felelős a társadalmi viszonyokért (beleértve az elszegényedést). Nem mi vagyunk a megosztók, nem mi gerjesztjük a rasszizmust, antiszemitizmust (ha valaki nem hiszi, olvassa el az újságjainkban, hogy az miért nem antiszemitizmus, ha olyanokat utálunk, akik erre bőven rászolgáltak), nem mi utáljuk a cigányokat (itt is javasoljuk a művelődést, kiegészítve azzal, hogy a cigányok végképp nem tudnak viselkedni, így nem csoda, hogy lelövik őket). Nem mi ugrasztunk egymással szembe polgárt és prolit, keresztényt és ateistát, keresztényt és zsidót, és nem mi minősítjük szélsőséget kifejező jelzőkkel a vitapartnerünket. Ezt mind csak ők, ők, ők és ők csinálják ott, a túloldalon. Különben is, az országban nincs se rasszizmus, se antiszemitizmus, csak a „balliberális” kormány volt az, amelyik "mondvacsinált ügyekkel próbálta hisztérikus állapotban tartani a magyar társadalmat", ahogyan Navracsics mondja.
S hogy akkor miért is az ellenfelünk a Jobbik? Hát semmiképp sem attól, hogy náci lenne. Hanem hogy ugyanazt akarja, csak rosszul és radikálisabban. Mi tudjuk jobban.
Ha valaki pedig ennél is részletesebben kíváncsi arra, hogy ez mennyire így van, akkor azt teljes mélységeiben a Magyar Nemzet másnapi számában is elolvashatja. Igaz, ott már nem Navracsics jegyzi ugyanezeket a gondolatokat, hanem egy publicista (A durva kampányról, MN, márc. 31.), aki szépen, a betű megtartó erejével vezeti az olvasó gondolatait ugyanezen a vonalon végig – hát ahogyan azt a tanult, szuverén, írástudó értelmiségiekhez illik.
(Lévai Júlia)
