Mi van balra?
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. április 02. péntek, 03:26
Láttuk, hogy mi van jobbra, és hogy mi van középen. De mi van balra? Mint számbavehető erő, csak egy szervezet van: a szocialista párt. A neve azonban önmagában semmit sem mond róla. Az meg végképp nem, hogy az ellenfelei „utódpártnak” csúfolják – és mégis, talán a legközelebb akkor fogunk jutni a jellemzéséhez, ha megnézzük, mennyiben az, és mennyiben nem az. Abban az értelemben biztosan nem az, amilyenben az ellenséges vádak leginkább elhangzanak, hogy ti. a kommunisták utódpártja, visszamenőleg nem is Kádár Jánosig, de Rákosi Mátyásig, sőt Kun Béláig. Valójában már a rendszerváltás előtti Párt sem volt „kommunista” párt, és ha egy szóval jellemezni akarjuk, akkor leginkább az ismert „állampárt” címke illik rá, amelyben persze tényleg voltak egykori kommunista, de egykori szociáldemokrata vonások is. A múltkor már idézett Hayek-féle háromszög egyik sarkán elhelyezhető szocializmus mint eszmerendszer a liberalizmus és a konzervativizmus között áll. Valamikor, nagyon régen, a szociáldemokraták és a kommunisták elvileg egyaránt szocialisták voltak, azzal a különbséggel, hogy az előbbiek a békés parlamentáris eszközökhöz ragaszkodtak, míg az utóbbiak nem riadtak vissza a forradalmi erőszaktól. Európa országainak történelmi különbségei folytán a liberalizmus elveit elfogadó szociáldemokraták Nyugat-Európában, a liberalizmust tagadó kommunisták Kelet-Európában voltak igazán erősek, és mivel az utóbbi térségben alapvetően agrártársadalmak léteztek, amelyeket súlyosan érintett a nyugati kapitalizmus behatolása, az itteni kommunista mozgalmak bizonyos népi-nemzeti („narodnyik”) színezettel is bírtak. A nyugat-európai szociáldemokrácia klasszikus társadalmi bázisát a szakszervezetekbe tömörült fejlett munkásosztály jelentette, amely a forradalmi jellegű (habár békés) átalakulás lehetőségének folyamatos végtelenbe-tolódása nyomán végül lemondott róla, s elfogadta helyette az ún. szociális piacgazdaság rendszerét. A kelet-európai kommunizmus viszont, amelynek fő társadalmi bázisa a legkevésbé fejlett munkásréteg és a szegényparasztság volt, az erőszakos forradalom révén látszólag győzött, ám utána, kudarcai nyomán, egyre inkább arra kényszerült, hogy az eredeti vízióitól eltérő ún. reformszocializmust próbáljon megvalósítani.
A rendszerváltás előtti állampártról volt egy vicc, amely szerint valójában három párt van benne: egy magyar, egy szocialista és egy munkáspárt. A rendszerváltáskor és azóta az első (narodnyik) és a harmadik (kommunista) csoport jelentős része elhagyta a pártot, részint népi-nemzeti mozgalmak irányában, részint anarchista-kommunista csoportokat alkotva; ám közel sem mindenki. A mai szocialista párt annyiban utódpártja a rendszerváltás előtti állampártnak, hogy tagjainak és szimpatizánsainak nagy része, ha nem is föltétlenül az állampárt politikai szervezetéből, de szellemi környezetéből származik. Így aztán nagymértékben gyűjtőpárt ez is, amelyben hivatalosan is különböző áramlatok, csoportok és platformok vannak, s ezek időnként elképesztő frakciózásokat képesek produkálni. Ma is jelentős erőt képvisel a pártban egy kriptokommunista áramlat, amelynek fő törekvése az ún. „baloldali értékek” képviselete, gyakorlatilag az állami tulajdon erősítése a magántulajdonnal szemben, az állami szabályozás és a paternalista gondoskodás erősítése a piacgazdaság rendszerén belül. Tipikus baloldali-populista törekvések hozzák össze ezt a társaságot a jobboldali populistákkal (a nagy fraternizálás az ún. „szociális népszavazás” során történt meg), mivel ezek, a népszerűséget hajszolva, átvették a legprimitívebb baloldali-paternalista jelszavakat. (Ezért mondja ma némely együgyű, és talán még hisz is benne, hogy a baloldali értékeket jelenleg a jobboldal képviseli.) Egyébként a hajdanvolt eredeti kommunistáknak tényleg voltak olyan értékeik, amelyeket ma is el lehetne tanulni: például a puritánságukat és áldozatkészségüket igazán utánozhatná sok szocialista meg nem-szocialista is. Egy másik, népi-nemzeti jellegű áramlat lényegében mindennel egyetért, amit a kriptokommunisták mondanak; sok szempontból össze is fonódnak egymással. A sajátos színezetet náluk az adja, hogy eszméik nem egyszerűen liberalizmus-ellenesek, hanem egyben Nyugat-ellenesek is. Szembehelyezkedve a szükségszerű globalizáció nyomán szükségképpen föllépő bizonyosfokú kozmopolitizálódással, nem egyszerűen a nemzeti kultúra és hagyományok megőrzését és ápolását kívánják (ami önmagában tökéletesen helyénvaló lenne), hanem ennek gyakorlati kizárólagosságát. Egyik fő tézisük természetesen a „15 milliós” magyar kultúrnemzet koncepciója, minek folytán a határontúli magyarok kettős állampolgárságának is támogatói, és ezeken a pontokon az ő baloldali populizmusuk is találkozik persze a jobboldali populizmussal. Ez a két áramlat, illetőleg csoport valóban az egykori kommunista mozgalom maradványa a mai szocialista párton belül, s így szellemileg – szervezetileg sajnos nem – elválnak a rendszerváltás előtti reformkommunistáktól, akik azóta folyamatosan a szociáldemokrácia irányában fejlődtek.
Csakhogy, a föntebb dióhéjban jellemzett történelmi fejlődés következtében, a szociáldemokráciának két formája van: a klasszikus és a modern. A klasszikus szociáldemokrata pártok kifejezett munkáspártok voltak, szorosan összefonódva a szakszervezetekkel, s kifejezetten a munkásosztály érdekeit képviselték a tőkés gazdasági rendszerrel és a burzsoá osztályállammal szemben. E jellegüket akkor kezdték megváltoztatni, amikor a tőkés gazdaság egyre inkább szociális piacgazdaságba, a burzsoá állam pedig egyre inkább demokratikus népállamba kezdett átmenni. A szociáldemokrata pártok elfogadták ezt a gazdasági fejlődést, amely persze nagymértékben azon alapult, hogy a liberális demokrácia rendszerébe ők is szervesen be tudtak illeszkedni. Ez a folyamat már a XIX-XX. század fordulóján elkezdődött, s a XX. században nagymértékben előrehaladt, legalábbis Nyugat-Európában. A folyamatot ugyan visszavetette a fasizmus időleges uralomrajutása, minek következtében az európai szociáldemokrácia vezető ereje, a német párt csak 1959-ben, a godesbergi programmal fogadta el a szociális piacgazdaságot – nem csoda, hiszen még a kereszténydemokraták is csak 10 évvel azelőtt mondtak le a szocialista tendenciájú illúziókról. A modern szociáldemokrata pártok mindennek nyomán baloldali (nem populista) néppártokká alakultak.
E talán kissé hosszadalmas, ám szükséges történelmi áttekintés nyomán jobban meg fogjuk érteni a szocialista párt hányattatásait a rendszerváltás óta. A párt apparátusának, tagságának, szimpatizánsainak és ún. holdudvarának zömét a reformkommunistákból szociáldemokratákká fejlődött emberek adták és adják. De a fejlődés először természetszerűleg a klasszikus szociáldemokráciához vitte el őket. Ettől a régi szociáldemokráciától (beleértve a régi magyar szociáldemokráciát) persze van mit tanulni: a szolidaritást, a szakképzettség és a műveltség tiszteletét, az internacionalista alapú patriotizmust. Sokan már a régi állampárt tagjaiként vagy akár funkcionáriusaiként ténylegesen elkezdtek szimpatizálni ezekkel az egyébként hirdetett értékekkel, s mivel már az állampárt derék bürokrata tisztségviselői is – ha másért nem, helyzetük paternalista igazolása céljából – odafigyeltek a munkásosztály érdekeire, nem esett nehezükre a rendszerváltás után a szakszervezetekkel együtt demokratikus módon képviselni ezeket az érdekeket. Legalábbis ellenzékben. Mert mihelyt kormányra kerültek, szembetalálták magukat azzal a föladattal, hogy konkrétan először is húzzák ki az országot bármi áron katasztrofális helyzetéből, általánosságban pedig lássanak neki a magyar baloldal (liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták) évszázados programja: Magyarország modernizációja, a Nyugathoz való fölzárkózása föladatának. Ez a helyzet szükségképpen egyszerre hozta magával a szövetséget a liberálisokkal és az elmozdulást a klasszikus szociáldemokrácia pozíciójáról a modern – Kelet-Európában, így Magyarországon korábban kifejlődni nem tudó – szociáldemokrácia álláspontja felé. Anélkül azonban, hogy az egész hatalmas szervezet és apparátus rögtön követni tudta volna ezt a fordulatot – ami végül mind a mai napig nem is ment teljesen végbe. A szocialista párt azóta, a liberálisokkal szövetségben, előbb 4, majd 8 évig volt kormányon. Politikáját ezen idő alatt számos nagyobb irányváltás és kisebb cikkcakk jellemezte. Ezeket nem lehet egyszerűen véletlenszerű, így személyi okokkal magyarázni. Valójában az átalakulás kínja van e mögött, az, hogy a munkások, vagy általánosabban a bérből és fizetésből élők osztálypártjából átalakuljanak baloldali néppárttá, amely tekintettel van a középrétegekre, a kisebb-nagyobb vállalkozókra, sőt arra is, hogy a multinacionális tőke (melynek idecsábítása ebbe a pénzhiányos térségbe égetően szükséges, épp a munkások érdekében) ne kezdjen pánikszerű menekülésbe az ellene hozott intézkedések miatt. Miközben mindenki a szociális piacgazdaság jelszavát szajkózza, valahogyan nehéznek tűnik fölfogni, hogy mielőtt egy piacgazdaság szociális lehetne, előbb szükségképpen piacgazdaságnak kell lennie. A kapitalizmus, a tőke, a burzsoázia iránti ellenszenv mélyen gyökerezik a kelet-európai népek lelkületében, így a magyar néplélekben, és ez aztán átsugárzik a liberalizmussal szembeni érzelmekre is. A szocialista párt számos lényeges kérdésben támogatta a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság kiépítésére irányuló törekvéseket, ám a paternalizmus, a gondoskodó állam leépítése a legkülönbözőbb területeken, s helyette a nyugati polgári öngondoskodás vagy akár munkás önsegélyezés gondolata számos szocialistától a mai napig idegen. Mint tudjuk, nem könnyű elszakadni az egyiptomi húsosfazekaktól, még ha azokat – előbb-utóbb visszafizetendő – hitelekből töltötték is tele. Részint ezeknek az ingadozásoknak volt a következménye a folytonosan billegő viszony a szövetséges liberálisokkal.
Az első ciklus szocialista miniszterelnöke ezért habozott hónapokig a szigorú mentőcsomag bevezetésével, minek folytán annak pozitív hatásai nem értek be az új választásokig. A második ciklus szocialista miniszterelnöke ezért hajtotta végre a gyilkos választási versenyben megígért „jóléti rendszerváltást” – ne vessük a szemére, hogy becsületesen betartotta pártja ígéreteit, csak azt, hogy túl is ment rajtuk. A harmadik szocialista miniszterelnök, aki a leginkább előrehaladt a modern szociáldemokrácia irányában, s próbálta meg a pártját is ebben az irányban befolyásolni, nem tehette meg, hogy mintegy visszavonja az egészet, mert akkor azonnal megbukik, akár még a következő választások előtt. Így aztán tojástáncra kényszerült, igyekezett valami kevés jót ígérni és minél kevesebbet elárulni az előrelátható szükséges reformokból és kényszerű megszorításokból. (Bár bizonyos előrejelzések elhangzottak, és az egészségügy „fizetőssé-tétele” témában például csak az ellenzék legvadabb híreszteléseit cáfolták, de a lényeg világos kimondására nem került sor.) A reformokat és megszorításokat a miniszterelnöknek legelébb is a saját pártjával – mely a legjobb esetben is a klasszikus szociáldemokrácia talaján maradt – kellett elfogadtatnia: ezt egy zseniális retorikai teljesítménnyel, a hírhedt őszödi beszéddel érte el. Mely siker aztán katasztrofálisan ütött rá vissza. Két hibát követett el. Az egyik, hogy nem számított a kiszivárogtatásra (amelynek körülményeit a szocialista pártnak becsületbeli ügye lenne kinyomozni), mert akkor nem használt volna bizonyos, később önálló életre kelt, karaktergyilkos hatású retorikai fordulatokat. A másik, hogy valamilyen formában nem mondta el mindezt az ország népének is, mert bár a megszorító intézkedések önmagukban is nagy népszerűségvesztéssel jártak, a nyílt beszéd valamit enyhíthetett volna a hatásukon. Innentől kezdve azonban a „reform” szó egyenértékű lett a „megszorítással”, s a reformokhoz nem lehetett biztosítani az előzetesen nem föltétlenül, utólagosan azonban mindenképpen szükséges támogatást a társadalomban. A reformokat ugyanis soha nem valamely előzetes össztársadalmi egyetértésben indítják el, ám egy nyilvános előkészítés, melynek során a társadalom fölkészül arra, ami történni fog, szükséges a későbbi elfogadtatásukhoz. A szocialista párt – a későbbiekben nyilvánossá váló belső ellentétei miatt – későn kezdte el ezt az előkészítést. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után a „spontán” tüntetések valójában már régóta csak egy ilyen alkalomra vártak, noha nem ezek vezettek a kormány megrendüléséhez, hanem az egészségügyi reform alkotmányértelmezési puccsal történt megbuktatása.
Ma sokan azt mondják, utólagos bölcsességgel, hogy akkor kellett volna átengedni a gyeplőt, mert a maihoz képest kisebb lett volna a veszteség. Ez egyáltalán nem valószínű. A szocialisták népszerűsége akkor is a maihoz hasonló mélyponton volt, s ezen csak rontott volna a fehér zászló gyáva kitűzése. A reformokat tovább erőltetni azonban a liberálisok követelésére sem lehetett, ugyanakkor a szocialista párt visszahőkölt egyáltalán az egész reformpolitikától. A kisebbségi kormány a helyzeten így csak annyit próbálhatott meg javítani, amennyit tudott – a gazdasági világválságra azonban, mely tönkretette a keservesen elért eredményeit, nem lehetett számítani. A szocialista párt ekkor még utoljára összeszedte magát annyira, hogy támogatni tudjon egy (félig) szakértői kormányt, de a választások közeledtével egyre inkább „balra” fordult, vissza, úgymond, a „gyökerekhez” – amelyektől megszabadulni a legfontosabb munkája volna. Ezzel a párt fő iránya engedményt tett a kriptokommunistáknak, a „nemzeti” modernizáció jelszavával pedig a narodnyikoknak is. Elkezdte úgy támogatni a szakértői kormányt, hogy közben ellenzéket játszik: számos kérdésben szembemegy az általa támogatott kormány intézkedéseivel. Ám nem gondolhatja komolyan, hogy a baloldali populizmus föltámasztásával sikeresen versenyezhet majd a jobboldali populizmussal. A szocialista párt jövője vagy a modern szociáldemokrácia, vagy pedig nincsen jövője.
