Marsovszky Magdolna
- Részletek
- G-7
- 2011. február 14. hétfő, 04:38
Kultúra, kultúrpolitika és társadalmi integráció – I.
„Mindig állást kell foglalnunk.
A semlegesség csak az elnyomót
segíti, soha nem az áldozatot.”
(Elie Wiesel).
Niedermüller Péter legutóbbi tanulmányai is igazolják, hogy talán a legfontosabb kérdés manapság az Európai Unióban, hogyan lehet a posztnemzeti állapotban megteremteni a nem kirekesztő, befogadó társadalmat.
Egyértelmű ugyanis, s ezt sok kutatás is bizonyítja, hogy a posztnemzeti állapot és a vele járó jelenség, amit úgy nevezünk, hogy globalizáció, a helybeliekben félelmet és szorongást okoz. A müncheni szociológus, Ulrich Beck szerint a globalizmus egydimenziós, gazdasági folyamat, amely a piac törvényei szerint folyik, s a neoliberális gazdasági gyarapodást szorgalmazza. Mindez ugyan technikai fejlődéssel is jár, a technikai fejlődés azonban önmagában még nem garancia arra, hogy a hatása egyben demokratizáló is lenne. A globalizációt és a globalizálókat a helybeliek mint „lerohanást”, mint „megszállást” élik meg, és ellenük védekező mechanizmusokat alakítanak ki.
Kultúrpesszimizmussal, a „nemzethaláltól való félelemmel” együttjáró „introvertált”, vagyis befelé forduló, etnicista nacionalizmusok jönnek létre, amelyek azonban egyáltalán nem veszélytelenek, sőt hatalmas erőszakpotenciállal rendelkeznek. Az erőszakra való hajlam abból a nézetből táplálkozik, amely a globalizációt mint az emberiség vesztét fogja fel, és magát az áldozat szerepében látja. Hol az Egyesült Államok, hol a Nyugat, hol a kapitalizmus, hol a neoliberalizmus áldozatának a szerepében. Paradox benyomás keletkezik: valamiképpen látszólag mindenkiből kisebbség lesz, még a többségi társadalom is üldözöttnek, idegennek érzi magát a saját országában, mivel egy hatalmas ellenséggel érzi magát szembeállítva. Az etnicista, befelé forduló nacionalizmusoknak a létrejöttében szerepe van annak a jelenségnek is, amelyet Steven Totosy „In-between Peripherality”-nek nevez, és amit magyarra „köztes, periférikus érzés”-ként lehetne lefordítani. Mindez oda vezet, hogy összeesküvés-elméletek születnek. „Az összeesküvéselmélet gyakorlatba történő átültetése azonban a terrorizmus maga” – írja Beck.
Általánosságban és folyamatát tekintve a politikai és gazdasági átalakulás a társadalomban először kulturális reakciót vált ki, amely azonban etnikai és biologisztikus elemekkel társulva politikai tényezővé válhat, mert antidemokratikus irányba terelheti, mobilizálhatja a társadalmat, sőt végső esetben erőszakhoz is vezethet. Éppen ezért a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán”, hanem „hard factor”, tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciája is van.
Magyarországon a rendszerváltás után az egyre erősödő globalizáció következtében szociokulturális „védekező mechanizmus”-ként megerősödött az etnonacionalista nemzetkoncepció. Ez a koncepció népen olyan közösséget feltételez, amely közös származáson alapul, és amelyet a többi természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátosságok, valamint egy megfelelő közösségi tudat különböztet meg. Szekularizált vallásként etnikai-kulturális homogenitást szuggerál, s ezáltal a világot a „saját” és az „idegen”, a „Jó” és a „Gonosz”, kategóriáiba dichotomizálja. Amellett, hogy az etnonacionalista közösségkoncepció totalitarista logikájú, mert benne az egyén identitását a csoportidentitás határozza meg, ezért egyébként nem is demokratikus. Ráadásul, mint ahogy Michael Werz szociológus írja, legitimációját nem konkrét történelmi eseményekből vezeti le, hanem „önkényesen és opportunistán” kell hogy „összerabolja a történelemből”, hiszen az „egységes, homogén nemzet” is elképzelt, tehát kulturális konstrukció. Benedict Anderson joggal nevezi „imagined community”-nek, hiszen nemzeti szinten vallási vagy etnikai egység nem létezik, ugyanis csak olyan történelmi mítoszok és egy olyan szimbólumvilág szolgálhatna a nemzeti közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként, amelyet a nemzeti közösség minden egyes tagja akceptál. Ilyen pedig nincs.
Az etnonacionalista közösségkoncepció legfontosabb megnyilvánulása a kultúrafogalom etnikai komponensének túlértékelését vagy a „faj” fogalmának a „kultúra” szóval való behelyettesítését jelenti. Ez a felfogás kultúrán nem az individuális identitásfolyamatot érti, hanem statikus szisztémarendszert. Mint mindenhol, itt is az a kultúra funkciója, hogy értelmet és identitást kölcsönözzön egyes személyeknek vagy csoportoknak, csakhogy az adott kultúra egyes személyein vagy csoportjain végül is egy előre meghatározott norma passzív befogadóit érti. Az etnikai koncepciónak az identitáspolitikában ideologikus jelentése van, mivel ideális eszményként nemzetek és etnikumok, sőt nemzetek mint etnikumok jelennek meg.
Jellemzője, hogy szerinte a kultúra származás kérdése, hogy az etnikai csoport tagjainak ugyanaz a kultúrája (homogenitás), hogy az egyes emberek az etnikai csoport kulturális tulajdonságainak jegyeit hordozzák magukon (redukció) és hogy a kultúra nem, vagy csak hosszú idő, például csak több generáció elteltével változtatható meg (statikusság).
A magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989–90-es rendszerváltozás óta egy – a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás adja, mintha az 1920-ban a Trianoni Szerződés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élő magyar kisebbség kulturálisan – homogén, etnikailag egységes „magyarságként” – még mindig Magyarországhoz tartozna. Még a legutóbbi szocialista-(liberális) kormány programja is hangsúlyozta a „határon túli közös magyarság nemzeti politikáját”, s kulturális stratégiájában különbséget tett politikai „állam” és az etnikai értelemben vett kulturális „nemzet” között (lásd: magyarságkoncepció). Ez a tény az ország határán belüli etnizálás mellett az ország határain kívülre irányuló „kulturális hegemonizálás” kérdését is felveti, elég, ha csak olyan, Magyarországról is támogatott óriásprojektekre utalok, mint a néhány évvel ezelőtti István a király című rockopera romániai előadása. Alapvető probléma azonban, hogy a „nemzeti kultúra” ilyen felfogása a marxista szociológus Marcuse nyomán „affirmatív”, mert egy „hamis kollektívum” szolgál a kultúra alapjául, ezáltal „hamis értelemben” tulajdonít neki általános érvényt, s ezzel, mint szellemi kultúrát, kiemeli a társadalom egészéből és ellentétbe állítja a valós világgal. Magyarországon a kultúrafelfogás ezért végső soron minden igyekezet ellenére zárt, statikus és affirmatív maradt a rendszerváltás után végig, a 2010-es választások óta pedig egyértelműen a zárt társadalom zárt kultúrafelfogása dominál.
Hogy egy „zárt kultúrafelfogás” mennyire gátolja a „nyílt társadalom” létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatása alatt kialakult társadalmi viták következtében kezdett konszenzus létrejönni. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása.
A „nyílt kultúra“ fogalma nem egyenlő az „intézmények nyitásá”-val, annak ellenére, hogy a legutóbbi szocialista kormány koncepciója ezt értette rajta. Bár esélyegyenlőségként értelmezve ez is beleértendő. A „nyílt kultúrán” a tágabb értelemben vett, „antropológiai kultúrafogalmat” értjük. E szerint a kultúra a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektivációját (tárgyi lecsapódását), tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját is magába foglalja. Az antropológiai kultúrafogalom kialakulásában nagy szerepe volt Raymond Williamsnek, aki a kultúrát már 1958-ban „életmód”-nak nevezte.
A Németországban 1968-ban lezajlott kulturális forradalom következtében elkezdődött egy minden addiginál intenzívebb demokratizálási folyamat, mely a hetvenes évek elejétől bevezetett úgynevezett „Új kultúrpolitiká”-ban találta meg operatív lecsapódását. Ennek reflektív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.
Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, addig a zárt, tehát affirmatív kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a demokráciadeficitet. Ez azért veszélyes, mert az etnikai nép- és kultúrafelfogás következtében a kulturális nemzethez az országhatárokon kívüli „magyarság-kultúra” tagjai (ingroups) is beletartoznak, akiket úgymond kulturálisan integrálni kell, ezért kedvez a „Nagy-Birodalom-mítosz” (Nagy-Magyarország-mítosz) kialakulásának. Mivel az ország határain belül sem sorolja magát mindenki az etnikai nép- és kultúrafelfogás által diktált kultúraközösséghez, ezért ez másodszor is az ország határain belül kirekesztéshez, kultúrharchoz vezet, amelyben azok, akik magukat a közösséghez tartozóként határozzák meg (ingroups), „normán kívülieket” (outgroups) konstruálnak. A vélten „normán kívüliek” (outgroups) gyakran a „kollektív zsidó”, a „bűnöző cigány”, a „magamutogató buzi”, vagy az „élősködő hontalan” mint a „rendetlen”, a „kaotikus”, a „megrontó” vagy a „bűnös” képében jelennek meg, ezért az etnikai kultúrafelfogás harmadsorban antiszemitizmusban, anticiganizmusban, homofóbiában és szegényellenességben csapódik le. Legalábbis a közép-európai kultúrkörben.
Fontos azonban megemlíteni, hogy az etnizáló érvelési rendszer retorikájában gyakran nem fordulnak elő olyan kifejezések, mint a „zsidó”, illetve a „faj”, mégis, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ki az, aki „kulturálisan más”, illetve aki a „nemzeti identitás” tönkretevője. Mivel a „nemzeti egység” protagonistái a mindenkori „ellenség”-et a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, sőt nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezért ezek tehát rasszista konstrukciók, s mint ilyen: kulturális konstrukciók. A rasszizmus esetében tehát kulturális kategóriába sorolandó érzésekről van szó; nemhiába nevezik például az antiszemitizmust a kutatók „kulturális kódnak”, „világnézetnek”, „evilági metafizikának”, vagy „univerzálissá növelt projektív identifikációnak”.
